Tenger könyve

A tenger zúgása volt az első könyv, amit valaha olvastam. Nem betűkből állt, hanem hullámokból, melyek titkokat súgtak a szívemnek. Minden hajnal új fejezetet írt az égre: a nap tintaként szórta sugarait, a sirályok pedig mondatjelekként repültek. Egy napon valódi könyvet vittem a partra. Amikor kinyitottam, a szél közéjük lapozott, mintha a tenger is kíváncsi lenne. A lapok illata keveredett a sós levegővel, a homok aranyló szavai tapadtak rá. Kagylók csillogtak, mint lábjegyzetek, hajó árnya suhant át a vízen. Csillagfény kísérte az estét, part csendje ringatta álmaimat. Megértettem: minden könyv tenger, minden tenger könyv — végtelen, sodró, örökké bennünk íródó történet.

Rozsdás kulcs

Az éjszaka csendjében a hold ezüstfénye végigsiklott a régi torony ablakán. A lány remegő kézzel tartotta a kulcsot, amelyet nagyanyjától örökölt. Azt mondta: -Egyszer eljön az idő, amikor megérted, mihez nyit ajtót. Most érezte, ez a pillanat elérkezett. A torony mélyén rozsdás zár várta; a kulcs beleillett, s a nyikorgás, ahogy elfordította, mintha a csillagok dalát szabadította volna ki. Odabent nem kincset, hanem egy fénylő tükröt talált. A tükörből egy másik világ fénye áradt, s egy ismeretlen alak lassan kilépett rajta. Suttogása megremegtette a lányt:

-Te hívtál engem. Most a sorsod örökre, végérvényesen és visszavonhatatlanul az enyémmel fonódik össze, örökké.

Remény-pillangó

A Remény-pillangó egy elfeledett, mohos kövekkel szegélyezett kertben született, ahol a virágok már nem hittek a tavaszban, és a szél is fáradt, megtört dalokat suttogott a hervadó levelek között.

Szárnyait harmatból, napsugárból és hajnalpárából szőtte a fény, s minden rebbenésével egy apró csillagot ébresztett fel az égen.

Egyszer csak egy magányos író lépett a kertbe, szívében súlyos fájdalommal, némasággal teli csenddel és elfeledett álmokkal.

A pillangó a vállára szállt, s az ember hirtelen újra látni kezdte a színek dallamát, érezni az élet lüktetését, hinni a szívben, a fényben, a csodák újjászületésében.

A kert mosolyogva ébredt, lágyan, csendesen, reményteli ragyogásba

A park sztárja

A parkban üldögéltem a padon, amikor odacsúszott egy kígyó. Nem ijesztgetett, csak illedelmesen megemelte apró sapkáját.

– Jó napot! – sziszegett, udvariasan biccentve, mintha ismernénk egymást.

Kiderült, hogy városi úrihüllő, aki ragaszkodik az eleganciához, és komolyan veszi a megjelenést. Minden nap más sapkát hord: hétfőn kalapot, kedden sapkát, szerdán barettet, csütörtökön svájcisapkát, pénteken cilinderét, szombaton bohócsapkát, vasárnap sombrerót, színes tollal díszítve.

A járókelők eleinte sikítoztak, ma már inkább fényképezik, figyelik minden mozdulatát. Egy lelkes turista külön rajongói oldalt indított róla. Én pedig rájöttem: nem a fogak félelmetesek, hanem az, ha valaki elfelejti megdicsérni a sapkát. A kígyó a park sztárja lett.

A síró szél

A szél sírva suhant végig az elhagyott falun, mintha régi fájdalmakat keresne a repedezett kövek között. Mira félve állt a rozsdás kapu előtt, kezében egy kulcsot szorongatva. Gyerekkorában a nagymamája azt mondta neki, hogy e kulcs egyszer ajtót nyit majd a boldogságra. Most azonban csak egy omladozó, rozoga ház várta, ablakaiban fekete üresség, mintha az idő falja volna a fényt, és minden álom elporladna benne.

– Itt vagyok… – suttogta a szélnek, mintha választ remélne, de csak hideg fuvallat felelt.

A kulcs kicsúszott ujjai közül, beleveszett a porba. A szél felkapta, elsodorta, mintha soha nem is létezett volna – ahogy az ígéret sem.

A csók

– Mit rejtegetsz ott, a köpenyed alatt? – kérdezte halkan Liora.

– Egy pergament. Különleges – felelte Armand, s kezében remegett a sárgult lap. – Száz éve írták, mégis mintha nekünk szólna. Figyeld, mi van rajta.

Liora közelebb hajolt, ujjai összeértek a férfiéval. A sorok rejtélyes szavakat formáltak:

„A csók pecsételi meg a sorsot.”

– Butaság – suttogta Liora, mégis szíve hevesen vert, érezte, hogy igazak a sorok.

Armand tekintete mély volt, mint az éj, s lassan elmosolyodott. Ajkai remegtek, ahogy közeledett Liorához.

A pergamen megzizzent, amikor összeért az ajkuk, s a betűk fényleni kezdtek, szivárványszín ragyogással, mintha maga az idő hajolt volna föléjük, áldását adva szerelmükre.

Tücsök-párna

A rét szélén, a csillagfény alatt egy tücsök puha mohapárnára hajtotta a fejét. A párna illatos volt, harmatcseppek ragyogtak rajta, mintha apró gyémántok szóródtak volna szét.

– De finom ez a párna, mintha felhőn aludnék! – sóhajtott álmosan és boldogan a tücsök.

A szél lágyan felelt:

– Én ringatom álmodat, csak csukd be a szemed.

– És én éneklek altató dalt hozzá – ciripelte a barátja.

– Akkor biztosan szép nyugtató álmom lesz – mosolygott a tücsök.

– Olyan szép, hogy még a hajnalnak is nagyon fog tetszeni – kuncogott a másik tücsök.

– Szebb, mint a hajnal fénye – suttogta halkan a szél, s a csillagok együtt kórusként ragyogtak felettük.

Hóember és fakanál

A kert hófehér csendjében állt egy magas hóember. Szénszemei csillogtak a hidegben, répaorra büszkén meredt előre, kezében egy rozsdamentes fakanál.

– Juci! – szólította meg hirtelen, meglepően mély, ropogós hangon.

A lány megdermedt, majd ijedten hátrált. – Te tényleg beszélsz?!

– Igen – mosolygott szélesen. – Pisti vagyok. Munkaidőben hóember, egyébként egy kissé különc szakács.

– Mit főzöl ilyenkor télen? – kérdezte nevetve.

– Hóleves-specialitást – felelte büszkén. – Hópelyhet, dérport, egy csipet szélzúgást teszek bele, és persze egy csipetnyi tél varázsát.

– Ez ehetetlennek hangzik! – kuncogott Juci.

– Nem neked készítem – biccentett a fán ülő varjak felé.

Egy fekete varjú leugrott, meghajolt, majd vidáman kért még egy kanállal a különös ételből.

Az interjú

– Mi a legnagyobb félelme? – kérdezte az interjúztató.

– Villámlás, a vihar. A belső fájdalom, amikor rájövök, hogy nincs időm reggelizni tükörtojást, kávét inni, mert késésben vagyok.

– És mit vinne magával egy lakatlan szigetre?

– Serpenyőt, ásványvizet, hitemet és szalmakalapot. Meg egy rádiót. Hátha bemondják az esőt.

Az interjúztató pislogott. – Hát… egyedi válasz.

Zoli kint már mosolygott. – Egészen jó voltam, nem? – kérdezte a titkárnőt izgatottan.

Az bólintott. Nem tudott a meglepetéstől mit mondani.

A titkárnő benézett a terembe.

– Ő volt az, aki a meteorológusi állásra jött?

– Igen – válaszolta a főnök. – Végre valaki, akinek van humora, és megnevettetett. De hogy alkalmatlan, az biztos. – nevetett.