A Fájdalom Csendje

Rideg a világ, kihűlt minden,

Jégcsap nőtt a szívekben,

A szemekben fátyol ül,

Arcokon a bú már rég megül.

Az utcák csendje az éjben zenél,

Mindenki egyedül, senki se él.

A lelkek kihaltak, elvesztek,

A mosolyok az arcokról eltűntek,

A szavak értelmetlenek lettek,

Nem érezni mást, csak reménytelenséget.

Az álom is porrá vált, elfeledett,

A boldogság szó ismeretlen lett.

Ilyen lett a világ, reményvesztett,

Mint anyját elveszített gyermek,

Kit nem ölelnek már át a szerető kezek;

A bánat súlya lelkeken egyre nehezedett.

A sötétben csak a fájdalom beszél,

A hiány a szívekben csendesen megtelepedett.

Szeretet nélkül élni nem lehet,

Nélküle a szív hamuvá lesz;

Kihűl, mint a ház, mit nem fűtenek,

A lélekben a vágy és a remények elvesztek.

A világ csak árnyék, ha a szív nem él,

Az élet csak harc, minden csak álarc.

Szeretet hiánya halálhoz vezet,

A sötétség behálózza a szíveket.

A szívet szeretettel mindig fűteni kell;

Csak így élhet az ember, ha szívéből árad a fény,

Mert a szeretet az, ami éltet és hoz reményt;

A szeretet nélkül minden elveszett, ha fény nem ragyog a szívekben.

Szeretet a mennyből

 

Eszter kétségbeesetten ült a járda szélén, könnyekkel az arcán.

– Még csak tizenkilenc vagyok.Mihez kezdjek most? Anya, Apa, miért hagytatok itt? – kérdezte magában. Szülei tragikus balesetben haltak meg, és a lány képtelen volt továbblépni.

Zokogás közben hirtelen megszólalt a telefonja. Egy régi hangüzenet érkezett, amit a szülei még a nyaralás előtt küldtek:

– Kislányunk, ne feledd, minden lépésednél veled vagyunk. Szeretünk!

Eszter szívét melegség öntötte el. Ekkor rájött, hogy a szülői szeretet sosem múlik el, és emlékük mindig ott lesz vele, bárhova is megy.

A magány fénye

Egyedül vagy, ha társ is van veled,

Mint csendes szigeten, hol senki sem felel.

Mélyen belül a lélek halkan sír,

Mint elhagyott—ártatlan gyermeki szív.

Egyedül maradsz, hiába szeretsz,

Mint viharban hajó, mely partot keres.

Körülötted ezer hang is lehet,

Csak saját gondolatod—mi igazán felel.

Egyedül leszel, de ez nem baj,

Mint erdő mélyén nyíló titkos virág.

Az élet végén kinyílsz, illatozol,

Az egyedüllétben újra kibontakozol.

Az ember társas lény—ezt jól tudod,

Mint madár, mi párt keres a szélben.

De nem mindig kell másik mellé simulni,

Néha jobb—egyedül a széllel szárnyalni.

Nem mindenáron kell a másik fél,

Mint fény és árnyék—néha külön válnak.

Mert a csend is lehet szép és tiszta,

Így ébredhetsz—igazi öntudatra.

És ha az út végére lassan odaérsz,

Megérted, hogy egyedül sem kell félned.

Mert a fény, amit hordozol, örökké a tiéd,

S örömben térsz vissza a szeretteid közé.

Vigyázz rám

Anna a tengerparton a langyos homokban ül, kezében egy toll és papír.

Édesanyjának írja a levelét melyben ez áll:„Anya, mikor kicsi voltam mindig vigyáztál rám. Öleltél, szerettél, oltalmaztál. Annyira hiányzol, kérlek vigyázz rám! Távol vagyok tőled, de érzem a szereted, de hiányoznak biztató szavaid. Össze vagyok zavarodva, oly nehéz a nagy világban egyedül, ilyen messze tőled. Nem vagy itt, nem hallom amikor azt mondod nekem: Kislányom, bízz magadban! Menni fog, kialakul minden! Ügyes vagy! Az ölelésed mindig erőt adott.

Szeretlek Anya!”

A könnycseppekkel átitatott levelét összegyűrte, és az előtte lévő tűzbe dobta.