A
gép kerekei finoman koppantak a nápolyi kifutón, és Maja izgatottan szorította a karom.
– Anya… most tényleg itt vagyunk! – csillant fel a szeme.
– Igen, innen már a tenger vár ránk – mosolyogtam.
A reptér ajtaja kitárult, és az első meleg olasz szél úgy csapott meg minket, mintha már az érkezésünk pillanatában tudná, hogy ez a nyár fontos lesz számunkra. A transzferbusz kanyargott a hegyek között; citromligetek, kőházak és zöld dombok suhantak el mellettünk. Maja az ablakhoz tapadt.
Aztán egy éles kanyar után felbukkant Positano. Színes házak kapaszkodtak egymás fölé a hegyoldalon, mint egy egymásra rakott meseváros. Lent a tenger mélykék volt, olyan nagy és tiszta.
– Anya… ez gyönyörű – súgta Maja. – Sokkal szebb, mint hittem.
– Tudtam, hogy imádni fogod – feleltem.
A szállásunk teraszáról a teljes tenger látszott. Maja kilépett, két kezét a korlátra tette, és mélyet lélegzett.
– Olyan, mint egy álom! – mondta meghatódva.
Az első este lementünk a partra. A homok meleg volt, a szél könnyű, mint egy nyári simogatás. A házak fényei a hegyoldalon úgy szikráztak, mintha a város csillagmezővé változott volna.
– Nézd, anya! – mutatott Maja a magasba. – Mintha az ég fordítva nőtt volna bele a hegybe.
Mosolyogtam. Positano tényleg így hat az emberre.
Egy étterem előtt egy fiatal pincér ránk nézett.
– Buonasera! Due angeli per la cena?
– Azt mondta, angyalok vagyunk!
– Nem téved nagyot – súgtam neki mosolyogva.
A teraszon pizzát ettünk, hideg limonatát ittunk. Maja rám nézett:
– Anya… én itt boldog vagyok.
– Én is. Egy álom vált valóra mindkettőnknek. Egy közös nyaralás.
A következő nap estéjén egy kisebb, hangulatos térre sétáltunk fel. A levegőben pizzatészta és citromkrém illata kavargott. A kőlépcsőkön emberek ültek, gyerekek kacagtak, és a hegyoldal visszhangozta a zenét.
Egy idős hegedűs játszott. A dallam lassú, fátyolos, mintha a levegő is megpuhult volna tőle. Maja közelebb húzott.
A zenész felnézett, elmosolyodott, majd játékosan Majára bökött:
– Piccola stella… kipróbálod?
Maja hirtelen meghökkent.
– Ahogy érzed – biztattam.
A férfi a kezébe adta a hegedűt. Az első hang bizonytalan volt, de tiszta. A tér elcsendesedett. A zenész mögé lépett, finoman irányította a kezét, és hamarosan a dallam újra megszületett – immár két ember szívéből.
Amikor befejezték, a tér megtapsolta őket. Maja arca ragyogott.
– Anya… ez életem egyik legszebb pillanata volt.
– Positano megajándékozott minket – mondtam, és átöleltem.
– Veled együtt engem is – felelte halkan.
A nyaralás utolsó estéjén visszamentünk a partra. A víz lágyan világított, a csillagok sűrűn borultak ránk, a házak fényei pedig úgy ragyogtak a sziklákon, mintha a város gyertyákból épült volna.
– Szerinted visszajövünk ide? – kérdezte Maja.
– Egészen biztosan – feleltem. – Ez a nyár nem múlt el. Csak vár ránk.
Maja a tengerre nézett, és halkan mondta:
– Akkor majd itt találkozunk vele újra.
A tenger pedig olyan ütemben csapott a partra, mintha igent mondott volna.
