Láthatatlan lakó költözött belém
több mint húsz éve.
Nem zörgetett az ajtón,
nem kérdezte, befogadom-e,
csak elfoglalta testem
rejtett szobáit.
Egykor öt évet mondtak.
Öt rövid esztendőt mértek rám,
de az idő nem hajolt meg
a kimondott szavak előtt.
Húsz tél vonult át fölöttem,
húsz nyár simult a vállamra,
én pedig még mindig itt vagyok.
Szememben homok virraszt,
számban kiszáradnak a szavak,
a fájdalom pedig néha
szobáról szobára jár bennem,
és minden ajtót nyitva talál.
Víz nélkül télen sem indulok el.
A palackban nemcsak víz csobban,
hanem egy korty biztonság,
egy újabb lépés,
a folytatás ígérete.
Vannak napok,
amikor testem
rám záruló nehéz kabát,
és minden mozdulat
többet kér tőlem,
mint amennyit mutatni engedek.
De nem adom át a nevemet
a betegségnek.
Nem engedem, hogy ő mondja meg,
ki vagyok,
meddig jutok,
mennyi erő maradt még bennem.
Annak, aki ugyanezt
a láthatatlan terhet viszi,
azt üzenem:
Ne add fel.
Akkor sem,
ha egészségesnek látnak,
miközben odabent
vihar veri tested falait.
Akkor sem,
ha nem hiszik el a fájdalmadat,
mert ami nem látható,
attól még valós.
Akkor sem,
ha nem nyújtanak kezet,
amikor a legnagyobb szükséged lenne rá.
Légy erős.
Nem azért, mert nem fáradhatsz el,
nem azért, mert nem roskadhatsz össze,
hanem azért, mert újra és újra
fel tudsz állni.
Az önmagadba vetett hit
nem üres szó,
hanem egy belső kéz,
amely akkor is megtart,
amikor kívülről
senki sem nyúl feléd.
Ez a kéz vezet
több mint húsz éve.
Néha lassan,
néha megtörten,
de mindig tovább.
Egykor öt évet mondtak.
Azóta eltelt húsz.
Még itt vagyok.
