A hajadban maradt alkony Evokáció Tóth Árpád Esti sugárkoszorú versére

Előttünk az út hamvas ezüstbe fordult,

s árnyak hosszú teste suhant át a parkon,

de hajad sötétje köré az alkony

még vékony, aranyló glóriát vont.

Halvány volt, szelíd, méltóságos derengés,

nem nappal már, csak az utolsó emléke,

s illattá, néma áldássá szűrte át

a dolgok esti lélekcseréje.

Illattá, hallgatássá. Rejtett kertek párája

őrződött hajadban, s béke simult köréd,

és élni akkor egyszerre könnyű lett,

s szemem arcod titkát szívemig vitte.

Már nem tudtam, téged lát-e a szemem,

vagy tested áldott, égő vadrózsa lett,

melyben az Ég földi alakot öltött,

s szirmai mélyéről felém remegett.

Igézet fogott, nem mozdult bennem semmi,

s percek mögött ősi századok jöttek.

Egyszer csak kezed ráhajolt kezemre,

s lehunyt pillám lassan felnyílt.

Akkor a szívem újra testet talált,

mély dobbanással, zuhogó örömmel,

mint jég alól feltörő tiszta forrás,

s földi nevén ajkamig ért a szív: szeretlek.

Fényárnyék-szív

te sötétből érkeztél

én fény felől néztelek

más volt mozdulatod

más volt szavad

másképp értetted

azt is

amit én éreztem

mégis

amikor távolodtál

bennem elindult valami

mellkasom mélyén

víz remegett

az Ég

aranyszállal körbevarrta

szívem titkos tavát

ott úsztál bennem

fekete pikkelyű éjként

én pedig

fehér hajnal voltam

víz tükrén

nem akartalak megfejteni

nem akartalak átalakítani

csak érteni vágytam

miért fordul feléd

újra és újra

szívem

te hoztad árnyat

én hoztam fényt

kettőnk között

nem harc született

hanem körforgás

mert van találkozás

ahol két különböző ember

nem egymást keresi

hanem rejtett részét önmagának

amely a másik érintése nélkül

soha nem nyílna fel

szív vizén.

Régi márciusi nevek

Sándor, József, Benedek,

régi márciusi nevek,

szájuk nyomán száll a hír,

enged már a téli szíj.

Zsákban hozzák a meleget,

így mondták az öregek,

s míg a szél a kertre hajol,

éled a Föld mindenhol.

Cseppen eresz, olvad a jég,

világosabb lesz már az Ég,

s mire Benedek megérkezik,

rügy fakad, a tél búcsút int.

Künn a fényes déli órán

szebbnek látszik udvar, határ,

s minden ember szívére száll

egy szelíd, langyos napsugár.

www.muzsakkonyvtara.hu

Csendes társaim

Vagyok, aki vagyok,

a tökéletesség hívása

már elkerül,

s jól van ez így.

Múltam egy regény,

s a jövőm

még mindig az enyém.

A jelenemet élem,

néha még félelem

suhan át rajtam,

de egyre biztosabban

lépek ki a sárból.

Társam a Nap,

a Szél, az Eső,

és a Föld.

Éjjel a Hold

s a csillagok

vigyáznak rám.

Ők a tanúi annak,

aki most vagyok.

Csendes társaim,

akik halkan, szelíden

ölelnek minden nap.

Szeretnek.

www.muzsakkonyvtara.hu

Illatos locsolóvers

Harmat ül a fűszálon,

fény csillan a virágon.

Kis üvegben illat jár,

tavasz cseppje rád talál.

Ha meglocsollak téged,

illatod száll a széllel.

Szabad-e locsolni,

egy cseppet rád hinteni?

Finom fuvallat

Isten simogat

láthatatlanul,

ahogy a hajnal

megérinti a fűszál hegyét.

Nincs mozdulat, mégis van,

egy nesztelen jelenlét,

amit csak az ért,

aki fényből is tud olvasni.

Valaki jön,

és kedveset mond,

épp akkor,

amikor már lemondanál a csodáról.

Nem lép zajt,

csak melléd ül a csendben,

mintha mindig is ott lett volna.

Mert ő szeret,

mindig.

Nem harsányan,

nem látványosan,

csak úgy,

ahogy a régi templomkövek

őrzik a meleget

napnyugta után is.

Ott van veled,

amikor azt hiszed,

egyedül lélegzel.

Megsimítja fejed

finoman, puhán,

mint szél érinti a búzatáblát:

épp csak elég ahhoz,

hogy tudd,

valaki figyel rád.

Egyszer csak megérzed:

az arcodon végigfut

egy finom fuvallat.

Nem tudod megnevezni,

nem tudod elmondani,

de biztos vagy benne,

hogy nem a szél volt.

Hanem az Isten.

A semmi lélegzete

Semmi, s benne minden él,

a lét határán rezzen a szél.

Van is, nincs is, álma mély,

az értelem is semmi még.

Levél nélküli fák alatt

a csend a szívben megmarad.

Üresség zúg, a zaj kitár,

s a fény a semmiből kiált.

Talán te vagy, talán én,

egy sóhaj ring a semmi mélyén.

Talán mi, ők – mind összeér,

az egység bennünk visszatér.

Nulla, kezdet, vég s a Föld,

az univerzum lélegzik,

minden lélegzet újra hív,

s a semmi a végtelenben

új Arcot ölt.