Finom fuvallat

Isten simogat

láthatatlanul,

ahogy a hajnal

megérinti a fűszál hegyét.

Nincs mozdulat, mégis van,

egy nesztelen jelenlét,

amit csak az ért,

aki fényből is tud olvasni.

Valaki jön,

és kedveset mond,

épp akkor,

amikor már lemondanál a csodáról.

Nem lép zajt,

csak melléd ül a csendben,

mintha mindig is ott lett volna.

Mert ő szeret,

mindig.

Nem harsányan,

nem látványosan,

csak úgy,

ahogy a régi templomkövek

őrzik a meleget

napnyugta után is.

Ott van veled,

amikor azt hiszed,

egyedül lélegzel.

Megsimítja fejed

finoman, puhán,

mint szél érinti a búzatáblát:

épp csak elég ahhoz,

hogy tudd,

valaki figyel rád.

Egyszer csak megérzed:

az arcodon végigfut

egy finom fuvallat.

Nem tudod megnevezni,

nem tudod elmondani,

de biztos vagy benne,

hogy nem a szél volt.

Hanem az Isten.

A semmi lélegzete

Semmi, s benne minden él,

a lét határán rezzen a szél.

Van is, nincs is, álma mély,

az értelem is semmi még.

Levél nélküli fák alatt

a csend a szívben megmarad.

Üresség zúg, a zaj kitár,

s a fény a semmiből kiált.

Talán te vagy, talán én,

egy sóhaj ring a semmi mélyén.

Talán mi, ők – mind összeér,

az egység bennünk visszatér.

Nulla, kezdet, vég s a Föld,

az univerzum lélegzik,

minden lélegzet újra hív,

s a semmi a végtelenben

új Arcot ölt.