Engedd

Engedd, hogy válladra hajtsam fáradt fejem,

ahol a világ zaját végre elfeledem.

Engedd, hogy csókom puhán arcodra simuljon,

s szíved dobbanása bennem visszhangra találjon.

Engedd, hogy illatod bőrömben megmaradjon,

kísérjen minden hajnalon és minden alkonyon.

Mert te vagy a levegő — a láthatatlan éltető,

nélküled a lét csak árnyék, néma, színtelen idő.

Ha egyszer távol lennél, még akkor is éreznélek,

mert a lelked ott marad bennem — csendben, mélyen.

Nem kérek mást az élettől, csak egy percet,

amikor megint hozzád bújhatok…

és szívemet tieddel összefonhatom.

A semmi lélegzete

Semmi, s benne minden él,

a lét határán rezzen a szél.

Van is, nincs is, álma mély,

az értelem is semmi még.

Levél nélküli fák alatt

a csend a szívben megmarad.

Üresség zúg, a zaj kitár,

s a fény a semmiből kiált.

Talán te vagy, talán én,

egy sóhaj ring a semmi mélyén.

Talán mi, ők – mind összeér,

az egység bennünk visszatér.

Nulla, kezdet, vég s a Föld,

az univerzum lélegzik,

minden lélegzet újra hív,

s a semmi a végtelenben

új Arcot ölt.

Az elengedés tana

Minden, mi él, egyszer útra kél,

a fény se marad — csak másba lép.

A kéz, mely fogott, légbe old,

s a csend tanít: elmúlt, mi volt.

A szív nem birtokol, csak átölel,

s amit szeret, örökké él.

Nem veszteség, ha nincs tovább —

csak körforgás, semmi más.

Te voltál az, ki felém lépett,

s én neked — két pillanat összeért.

Az idő útjai csendben fonódtak,

újra szerettünk, és minden

rezdülés tanítást hagyott.

Elengedlek, mint part a tengert,

nem tart többé, csak enged, enged.

Mert tudom már: ki elmegy, az nem vész —

ez az út tanít: tapasztalat, remény.

És én itt maradok, csendben, tisztán,

tanulva, hogy utam magány.

De a magányban ott pihen a lét,

És minden elengedés egy új világ kapuja.

Titokzatos idő

Az ember az órát nézi,

s közben múlik.

Percet számol,

míg a lélek örökké virul.

A mutató halad,

mint sors a csendben,

egy pillanatba sűrűsödik

minden, ami volt — és lesz bennem.

Idő… te titokzatos szövő,

láthatatlan szálakat fonsz,

de aki fátylad mögé lát,

tudja: csak játszol velünk, ámítasz.

Mert nincs kezdet, nincs vég,

csak a most — a jelen.

A test öregszik, de a szív érez és tudja,

hogy az idő nem kint van —

hanem bennünk él.

Ott, ahol a múlt és jövő

összefonódik,

ahol nincs szám,

nincs árnyék,

csak a Lét hangja tisztán szól.

Ott vagy te, ott vagyunk mi,

az időtlenben,

ahol minden pillanat örökké tart.

A földi létet csak álmodjuk,

s túl igaznak hisszük.