amely nem a jelenből született,
hanem rétegekből:
megélt életekből,
eltemetett hangokból,
megőrzött sóhajokból.
A bőrödön nem ráncok futnak,
hanem mondatok,
távoli tengerpartok átmosott homokírásai,
ahol régen álltál mezítláb,
ahol valaki egyszer a nevedet mondta,
és te megfordultál.
A szemhéjad alatt
csillagok tanúskodnak arról,
hányszor törted össze a szívedet
csendben.
Mert nem volt kinek odaadni a történetet,
aki nem félt volna
a mélységtől, ami te vagy.
De most…
Most újra olvasod magad.
Nem félsz.
Nem húzol vonalat a mondatokra.
Nem akarod elrejteni,
mit hordozol.
Mert tudod már:
a szavak nem sebek,
hanem fények,
amik még nem találtak haza.
És lassan,
ahogy lélegzel,
a régi mondatok elcsitulnak,
a betűk visszasimulnak a csontjaidhoz,
és a bőröd tiszta lesz,
mint a hajnal első perce.
Ami megmarad:
az nem fájdalom.
Az:
igazság.
