Sugárból font madár

Ha ránk nehezül a napok szürke köve,

belül még mozdul az élet gyökere,

egy vékony repedés átjáróvá tágul,

s a zárt kapu végül sarokig kitárul.

A bánat malma őrölt már elég port,

de parázs maradt ott, ahol szív volt,

hamuból kel fel a kimondott erő,

lépcsővé válik minden régi kő.

Az Ég peremén rózsaselyem lobban,

hajnal mosakszik csillagporos habban,

s amit elvett a hosszú, vak vihar,

visszatér bennünk, mint sugárból font madár.

Így nyílik át az ember önmagán,

fény tör elő a megrepedt falán,

ki egyszer átlép az izzó résen át,

többé nem hord falat: Ő maga lesz a kapu már.

Fényárnyék-szív

te sötétből érkeztél

én fény felől néztelek

más volt mozdulatod

más volt szavad

másképp értetted

azt is

amit én éreztem

mégis

amikor távolodtál

bennem elindult valami

mellkasom mélyén

víz remegett

az Ég

aranyszállal körbevarrta

szívem titkos tavát

ott úsztál bennem

fekete pikkelyű éjként

én pedig

fehér hajnal voltam

víz tükrén

nem akartalak megfejteni

nem akartalak átalakítani

csak érteni vágytam

miért fordul feléd

újra és újra

szívem

te hoztad árnyat

én hoztam fényt

kettőnk között

nem harc született

hanem körforgás

mert van találkozás

ahol két különböző ember

nem egymást keresi

hanem rejtett részét önmagának

amely a másik érintése nélkül

soha nem nyílna fel

szív vizén.

A semmi lélegzete

Semmi, s benne minden él,

a lét határán rezzen a szél.

Van is, nincs is, álma mély,

az értelem is semmi még.

Levél nélküli fák alatt

a csend a szívben megmarad.

Üresség zúg, a zaj kitár,

s a fény a semmiből kiált.

Talán te vagy, talán én,

egy sóhaj ring a semmi mélyén.

Talán mi, ők – mind összeér,

az egység bennünk visszatér.

Nulla, kezdet, vég s a Föld,

az univerzum lélegzik,

minden lélegzet újra hív,

s a semmi a végtelenben

új Arcot ölt.