Arc története

Volt egyszer egy arc,

amely nem a jelenből született,

hanem rétegekből:

megélt életekből,

eltemetett hangokból,

megőrzött sóhajokból.

A bőrödön nem ráncok futnak,

hanem mondatok,

távoli tengerpartok átmosott homokírásai,

ahol régen álltál mezítláb,

ahol valaki egyszer a nevedet mondta,

és te megfordultál.

A szemhéjad alatt

csillagok tanúskodnak arról,

hányszor törted össze a szívedet

csendben.

Mert nem volt kinek odaadni a történetet,

aki nem félt volna

a mélységtől, ami te vagy.

De most…

Most újra olvasod magad.

Nem félsz.

Nem húzol vonalat a mondatokra.

Nem akarod elrejteni,

mit hordozol.

Mert tudod már:

a szavak nem sebek,

hanem fények,

amik még nem találtak haza.

És lassan,

ahogy lélegzel,

a régi mondatok elcsitulnak,

a betűk visszasimulnak a csontjaidhoz,

és a bőröd tiszta lesz,

mint a hajnal első perce.

Ami megmarad:

az nem fájdalom.

Az:

igazság.

Most elmondom /lélekvers/

Szétreped a maszk.

Nem dühből, nem erőből

— csak egyszerűen elenged.

Nem tud tovább tartani.

Már nem tudja elrejteni az arcom.

Az igazi arcom.

A régi énem… félt.

Félt önmaga lenni.

Millió elvárásnak próbált megfelelni,

mert úgy hitte, akkor szerethető.

Felöltöttem mindent,

amit mások rám akasztottak.

Szavakat, szerepeket, viselkedési mintákat.

Mintha ruhákat húztam volna magamra

olyanokat, amik nem illettek rám.

Szűkek voltak, kényelmetlenek,

néha nagyok, formátlanok, csúnyák.

Nem az enyéim voltak.

És a cipők…

Túl nagyok voltak.

Bukdácsoltam bennük.

De viseltem őket, mert azt mondták,

így kell, így helyes.

Sokáig hittem, hogy ez az élet.

Hogy ez vagyok én.

De most elengedem.

Mindent, ami nem az enyém.

A régi én...

mint füst — elasztikus, gomolygó —

még utánam nyúl,

de én elengedem.

Hadd menjen. Lassan. Végleg.

És ott állok.

Mezítláb. Maszk nélkül.

Nem kell eljátszanom semmit.

Nem kell megfelelnem senkinek.

Nézek. Csodálkozom.

Ismerős vagyok… és mégis új.

Ez vagyok. Az igazi.

És most végre megkérdezhetem magamtól:

milyen színű ruhát szeretnék?

Milyen formájú cipő illik hozzám?

Nem azért, hogy tetsszek,

hanem hogy otthon legyek magamban.

Most már boldog vagyok.

Mosolygok.

Belső békében,

szeretettel figyelem önmagam.

És kiválasztom azt, ami szép.

Azt, ami kényelmes.

Azt, ami engem tükröz.

Mert tudom, ki vagyok.

Legszebb érintések

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A rózsa érintése, titkokat suttog,

mikor harmatcsepp simul a bőrödre,

a természet keze megérint gyöngéden, oly tisztán.

Egy arc érintése, bársonyos csoda,

egy mosolyba rejtett néma ima.

Bőr a bőrön, lágy, reszkető simogatás,

szívek között rezdülő, halk megnyilvánulás.

Gyermekem érintése, ártatlan nézése, mikor

apró, puha kezei nyakamra kulcsolódnak

mennyei érintés.

Benne van minden tiszta fény,

s nevetése elűz minden gondot és sötét reményt.

Házi kedvencem érintése, szívhez simuló,

puha bundában lüktető, hangtalan szó.

Szemében ott van a végtelen hűség,

a csendes menedék.

A Föld érintése, zöld fű párnája, olyan,

hol a lélek pihen a csend dallamában.

Virágzó cseresznyefa érintése, illata,

oly édes, mint a tenger sóhaja.

Szerelmünk haját érintve,

egy mozdulat ébred, mely a végtelenségbe vezet.

Ujjaim közt selymes éjbe vész,

s minden érintés újat ígér.

És ott van az érintés, mi láthatatlan,

szívből szívbe áramló hangtalan dallam.

Szerelem, mely elringat, amely összeforr,

az érintés a válasz, mi mindent összefon.

Az érintés maga az élet tapasza,

pillanatokból szőtt, örök kapocs.

Szárnyalás, mely a földön tart,

mozdulat, mely minden lelket összetart.