A lélek tükre

Bejártál már sok kanyargós utat,

Kerested azt, aki hazafelé mutat.

Csukott szemed mögött elbújt a fény,

Bezárt szívedben ott élt a remény.

Tükörbe néztél, láttad az arcod,

Ráncaidban a megvívott harcod.

Míg szíved gyakran önmagába zárt,

Lelked veled minden utat bejárt.

Ha sírtál, csendben melletted maradt,

Ha futottál, lépteiddel szaladt.

Ő volt a part, hol szíved révbe ért,

A szeretet, mely tőled semmit sem kért.

Ha tükör elé lépsz, és megállsz,

Szemed mélyén otthonra találsz.

Megérted: lelked mindig szeretett,

A legnehezebb úton is vezetett.

Arc története

Volt egyszer egy arc,

amely nem a jelenből született,

hanem rétegekből:

megélt életekből,

eltemetett hangokból,

megőrzött sóhajokból.

A bőrödön nem ráncok futnak,

hanem mondatok,

távoli tengerpartok átmosott homokírásai,

ahol régen álltál mezítláb,

ahol valaki egyszer a nevedet mondta,

és te megfordultál.

A szemhéjad alatt

csillagok tanúskodnak arról,

hányszor törted össze a szívedet

csendben.

Mert nem volt kinek odaadni a történetet,

aki nem félt volna

a mélységtől, ami te vagy.

De most…

Most újra olvasod magad.

Nem félsz.

Nem húzol vonalat a mondatokra.

Nem akarod elrejteni,

mit hordozol.

Mert tudod már:

a szavak nem sebek,

hanem fények,

amik még nem találtak haza.

És lassan,

ahogy lélegzel,

a régi mondatok elcsitulnak,

a betűk visszasimulnak a csontjaidhoz,

és a bőröd tiszta lesz,

mint a hajnal első perce.

Ami megmarad:

az nem fájdalom.

Az:

igazság.