Magyar nyelven szólal meg az ajkam,
a lélek mi bennem él,
mint mély forrás, mely réteken át
tiszta, ősi dalt zenél.
A magyar szó: kincs,
szívben érő aranykalász,
melyet őseim szíve hagyott rám,
s ma is bennem sarjad tovább.
Hangja puha, mégis erős,
mint a szél, ha végigsimít a fákon;
minden szóban ott rezeg
a múlt, a jelen, a szavak iránti szeretet.
A magyar nyelv bennem otthon,
hazám illata és évszaka,
egy nyíló szó, melyben benne van
a csend, az ima, a szívem szava.
És amikor ajkam megszólal,
látom: e Föld emlékezik.
A lélek, mi bennem él,
a magyar szavakkal rezdül és remél.
S adom tovább, versben, alkotásban,
mint fák között futó hajnalfény,
mert minden magyar szó egy szikra,
mely bennem él, s már nem csak az enyém.
Továbbadom annak, aki hallja,
szívéből visszacsendül a szó,
mert a nyelvünk élő fáklya,
öröklött, ragyogó.
S adom tovább dallamát,
a rezgést, mely mélyen átölel,
hogy a magyar szó ne vesszen el,
másokban is éljen, ébredjen fel.
Mert aki magyarul szól,
fényes örökséget hord magában,
és én annyit teszek:
lelkemből szavakat, verseket teremtek.
