Fekete könnyeim

Rab maradok saját életemben,

néma falak közt, mély börtönben,

nem látok ki, csak befelé,

fájdalmam zárul szívem köré.

Szememből már más nem pereg,

csak fekete könnyem kesereg,

arcomon sötét nyomot hagy,

mint éj, amely a fénybe harap.

Szívem szúr, a lelkem remeg,

összedőlt, mit hittem teljesnek.

Jövőképem papírra írva,

hamuvá lett, szélbe sírva.

Nem látok már, és nem hallok,

csak kérdezem: miért akarok

újra hinni, bízva bízni,

ha utána bánatban kell sírni?

Szívemnek oly kedves jövőkép,

miért nem lettél végül az enyém?

Miért ragyogtál fel előttem,

ha hamuvá hulltál a kezemben?

Megbuktam ma önmagamnak,

hitem romjai rám szakadtak,

hinni többé nem akarok,

magányos farkasként ballagok.

A tanulás kemény, kegyetlen,

szívem megszakad,

fekete könnyek tócsájában

állok, s csak rácsokat látok.

Mélységek, már nem akarlak,

túl sok sebbel betakartak,

sok volt ez már, elég nekem,

fáradtan dobban a szívem.

Hadd lássam a fényt derengni,

hadd tudjak még továbbmenni,

hadd nyíljon rés a sűrű ködön,

hadd lépjek túl a börtönön.

Tudom, mindezt én teremtettem,

senki sem hibás helyettem,

fájdalmam is enyém marad,

míg eloszlik köd és harag.

Mégsem maradok így, tudom,

szeretetmag él bennem mélyen,

őrzöm csendben, míg a fényre felébred,

s fekete könnyemből gyémánt éled.

Kell a fény, kell a szeretet

Én magam vagyok az út,

csillagporból szőtt ösvény az éj vizén.

Lépteim alatt fény pattan,

mint mikor a sötét Ég

csendben csillagot terem.

Mennem kell a kanyargós úton,

néha egy ív túl mélyre fordul,

néha egy lépés bizonytalan.

De az ösvény bennem él,

minden léptem jelentőséggel él.

Kell a fény, kell a szeretet,

mint sötét után a hajnal,

mint tengernek a part.

Embernek lenni e sűrű világban

oly nehéz,

mint ködben keresni az irányt.

De a szív mélyén mindig lobban

egy csendes, élő láng.

Kell a fény, kell a szeretet,

kell az együttérzés melege,

hogy a lélek lélegezni tudjon,

hogy a szív tovább dobbanjon.

Mert minden tapasztalat

egy apró fénycsepp,

mely az éj bársonyára hull.

És a fénycseppekből

lassan megszületik az út,

egy csillogó, kanyargó ösvény

a sötéten át.

Kell a fény, kell a szeretet –

mert ebből bont szárnyat az élet,

és ebből ragyog tovább az út.

www.muzsakkonyvtara.hu

Fehér köd

Fehér köd ül a tájon,

nem mond semmit, mégis beszél.

Mintha egy halk emlék sétálna

a fák között — törékeny, szépséggel.

Nem rejt el, csak elringat,

mint kendő, mely vállra hull.

Lassú, puha megmaradás,

ahol minden mozdulat halkul.

A pad is vár — nem kérdez.

A fa is áll — nem dönt helyetted.

Most minden

csak csendben akar lenni veled.

A köd nem zár el:

inkább beljebb visz.

Ahova a szó már nem ér el,

csak a szív — hangtalanul,

egyetlen röpke pillanatig.

Őszi Ölelés

A fák aranyló ölébe hull a fény,

A fák aranyló ölébe hull a fény,

sárgába, vörösbe, barna álmokba öntve.

Suttog a szél, beszél vágyakról —

s lelkem lágyan táncol, mint az utolsó levél a ködben.

Illatos, hűvös reggel ringatja a csöndet,

és minden lépés nyomában történetek születnek.

Szívem apró gyertyaként pislákol,

vágyva a meleg ölelést, mely átformál mindent.

Ősz színei hullanak rám, mint édes csókok,

egy-egy levél egy emlék, egy-egy fény egy ígéret.

S a változás, mint lágy patak az avaron, átöleli a lelkemet,

minden átlépett küszöbön új remény ragyog fel.

Maradj velem, október, légy a vágyak tükörje,

hadd érezzem a múlt illatát, a jövő hívását.

S míg a fák lassan mezítelenek lesznek,

szívem telve marad a színek végtelen, halk énekével.

Lenni – vagy nem lenni

Lenni, mint hajnal, mikor fényre lel a táj,

minden csepp árnyban csillag-arcot talál.

Nem lenni, csak köd, mi mindent elfed,

hol a szív is hallgat, s álom se lebeg.

Lenni, gyökér, mi földből erőt szív,

széllel táncoló lomb, s mindent kibír.

Nem lenni, csak sivatag, hangtalan por,

hol vágy is kihűl, s az út ködbe simul.

Lenni, örök híd, mi fényből ível át,

két világ között ringatja álmát.

Nem lenni, árnykép, mely önmagától fél,

de aki élni mer, az csodára lel.

A köd szélén

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Anett mezítláb ült a bőröndjén az út szélén. A szürke felhők alatt minden tompán derengett. Egy gyűrött levél hevert a kezében, az eső elmosta a tinta egy részét. „Ne várj rám. Nincs visszaút.”

Végül felállt, és elindult. Lassan, céltalanul. A kavicsok felsértették a talpát. Minden lépés fájt, de ez tartotta életben.

A bőrönd egyszer csak kinyílt. Egy új levél hullott ki belőle. A papír tiszta volt, a tinta éles.

„Már vártalak.”

Anett körbenézett. A köd szélén egy alak bontakozott ki.

 

Köd és homály

Homályba von mindent, a szépséget rejti,

tejfehér fátyol, mely mindent betakar.

Színe nincsen, csak súlya van, súlya a csendnek,

mely lassan ereszkedik a tájra, mint a szándék,

lassan, puhán, mégis mindent áthatva.

Elveszi a formákat, a vonalak keménységét,

széleit megpuhítja, majd elnyeli az időt is.

E csipke finom burkot, mely nem sejt semmit,

csak a jelen ürességét,

s mögötte, rejtve a valódi világot.

Lebegő fátyol, mely önnön titkával terhes,

átölel mindent, és végtelent,

ködbe bújtatva születik újjá a csend,

bármi megtörténhet benne, mert nincsen sem vég, sem kezdet,

csak a halvány tünemény – s mögötte a rejtett világ.

Lassan tűnik el, mint szélben a pára,

s előttem áll a valóság világa.

Homályt hoz hogy tisztábban lássak,

csendből szülessen meg a látomás varázsa.

/A képet mesterséges intelligencia készítette./

Őszi csend

Szív hegedűjén pendül a bánat,

ahogy az őszi pára lassan leül,

falevelek közt bújik a csend,

és a szél halkan sóhajt, egyedül.

Bús az avar, fáradt arca ráncos,

emlékezik, mesél a múltról,

ahogy lassan megérik minden érzés,

s belehull a mély, csendes magányába.

Köd szitál – ölelésbe fonja az erdőt,

puhán takarja a fák ágait,

tél közeleg, s halkul a világ,

a madarak álomként szállnak tovább.

A fák, bölcs tanúk, susogják halkan,

hogy az elmúlás nem vég, csak egy kezdet,

águkon csend fonódik, mint végtelen dallam,

míg a szél viszi, gyengéden, egyre messzebb.

Nyugalom kúszik szívünk rejtekébe,

a béke csendje szavak nélkül zenél,

hiszen minden ágon ott zúg a múlt,

az élet halk, mégis örök dalt mesél.

A köd lassan oszlik, halkan tűnik el,

a napfény bekúszik a fák közé, szelíden,

de melege már csak emlék a levélnek,

s az erdő hallgat, ahogy a tél kopogtat,

fagyos ujjaival csendet hoz, végtelent.

A köd

A sötét köd lassan leereszkedett,

A szívembe beletemetkezett,

Elvesztem benne reménytelenül,

Körbevesz mindenhol szüntelenül.

A sötét ködöt a Nap sugarai

szelíd csókkal megszelídítik,

S az halkan csendesen tovaszáll,

a boldogság szívembe visszaszáll.