Nincs Szó

Nincs szó, ami elmondaná, honnan érkezik.

Nincs szó, ami megmagyarázná, miért éppen akkor.

Nincs szó, ami felfoghatná, hogyan válik bizonyossá.

Nincs szó, ami szétszedné - mert egység, nem kérdés.

Nincs szó, ami kimondaná azt, ami túlmutat a testen.

Nincs szó, ami leírná, hogyan ismer rá a lélek a lélekre.

Nincs szó, ami elrejtené, ha egyszer megszólal belül.

Nincs szó, ami megállítaná azt, ami öröktől van.

Nincs szó, ami birtokolná, mert nem birtokolható.

Nincs szó, ami kérné, mert nem kell neki válasz.

Nincs szó, ami ígérné, mert nem múlékonynak született.

Nincs szó, ami elvenné - mert nem ember adja.

Nincs szó, ami visszafordítana, ha már felismerted.

Nincs szó, ami elnémítaná, ha a szív egyszer válaszolt.

Nincs szó, ami elválasztana attól, amit belül tudsz.

Nincs szó - mert amikor szól, a szívcsengés szent és végleges.

www.muzsakkonyvtara.hu

Szeretett Magyar Nyelv

Magyar nyelven szólal meg az ajkam,

a lélek mi bennem él,

mint mély forrás, mely réteken át

tiszta, ősi dalt zenél.

A magyar szó: kincs,

szívben érő aranykalász,

melyet őseim szíve hagyott rám,

s ma is bennem sarjad tovább.

Hangja puha, mégis erős,

mint a szél, ha végigsimít a fákon;

minden szóban ott rezeg

a múlt, a jelen, a szavak iránti szeretet.

A magyar nyelv bennem otthon,

hazám illata és évszaka,

egy nyíló szó, melyben benne van

a csend, az ima, a szívem szava.

És amikor ajkam megszólal,

látom: e Föld emlékezik.

A lélek, mi bennem él,

a magyar szavakkal rezdül és remél.

S adom tovább, versben, alkotásban,

mint fák között futó hajnalfény,

mert minden magyar szó egy szikra,

mely bennem él, s már nem csak az enyém.

Továbbadom annak, aki hallja,

szívéből visszacsendül a szó,

mert a nyelvünk élő fáklya,

öröklött, ragyogó.

S adom tovább dallamát,

a rezgést, mely mélyen átölel,

hogy a magyar szó ne vesszen el,

másokban is éljen, ébredjen fel.

Mert aki magyarul szól,

fényes örökséget hord magában,

és én annyit teszek:

lelkemből szavakat, verseket teremtek.

Örök… a Szó

Megmarad a levegőben,

ahogy elhalkul az este,

súlya van, láthatatlan erő,

mely átível időn és emléken.

Örök, mert nem oldja fel a csend,

visszacseng még azután is,

hogy ajkak rég elnémultak,

szívekben dobol tovább.

Ki nem mondott szó — rejtett szikra,

kimondott — láng, amely világít,

és mindkettő hordozza ugyanazt:

a teremtés titkos ízét.

Mert a Szó nem pusztán hang,

hanem híd, erő, kezdet és vég,

s mikor elhangzik, benned marad,

örök nyomként — visszacsengve.

De van a Szónak arca is,

melyet soha nem látott ember,

lélegzik, mikor megszületik,

és pillanatokkal később

már saját emléke lesz.

A Szó önmagát teremti:

nem volt, és egyszerre van,

ahogy kibomlik, titkos szárnya nő,

s a kimondás pillanatában

kiesik az idő markából.

Ezért minden Szó — új világegyetem,

amely egyetlen hangra nyílik meg,

s ha elnémul, nem tűnik el,

csak átöltözik: fényből árnyék,

árnyékból fény lesz újra.

A szeretetből kimondott Szó

a szívbe hatol, teremtő erővel bír,

és ott, ahol elhangzik, nyomot hagy:

örök emléket ír.

Az írás bennem él

Az írás számomra nem egyszerűen kedvtelés – az életem része, a lélegzetem. Ha nem írhatnék minden hajnalban, talán bele is halnék. Mert minden nap úgy ébred a lelkem, mint egy madár, amely szárnyra vágyik. A szavak a szárnyaim – nélkülük csak zuhannék a csendbe a semmibe.

Minden hajnalban, amikor a világ még álmodik, én a betűk közé bújok. Kávé helyett a mondatok ébresztenek, ölelés helyett a papír simogat. Írok, mert így lélegzem, így találom meg magamat újra és újra.

Az ihlet néha nesztelen lép mellém – egy harmatcsepp csillanásában, egy madár szárnyrebbenésében, vagy abban a pillanatban, amikor a Nap első fénye megsimítja az ablakomat. Máskor úgy tör rám, mint a vihar: ha nem engedem ki, szétfeszítene belülről. Írnom kell, mert a szívem szavai csak így találnak haza.

És amikor a történeteim vagy soraim más szívében is visszhangra találnak, érzem igazán, hogy élek. Az írás az én örök hajnali imám, a menedékem, a létezésem lüktetése. Minden sorommal kinyílok a világnak, és minden leírt szóval egy kicsit hazatérek önmagamhoz.

Papírra hull

Félálomban születnek szívből a szavak,

mint hajnal első, lágy fényei,

ébredező csendben, szeretetben,

hol a lélek még álmodik, de már érez.

Gyenge a kéz, mégis írni akar,

mert a gondolatok, mint puha szellők,

átsimítják a belsőm táját,

s megnyitják a kaput a szó és a lélek között.

Ilyenkor születnek az őszinte sorok,

amik még nem mernek hangosan megszólalni,

de már nem maradnak rejtve,

mert papírra hull a létezés, mint szívem könnycseppje.

Szívem finoman rezdül,

szétárad a csend és a fény között,

és minden egyes szó egy lépés,

amit magamhoz írok,

hogy megtaláljam a ma illatát.

Köszönöm, hogy vagytok!

Köszönöm, hogy vagytok –

mint fény a reggeli harmaton,

mint halk mosoly egy ismerős arcon,

mint csend, mi megért szavak nélkül is.

Köszönöm, hogy olvastok,

hogy szívetekben visszhangzik a szó,

amit tintából álmodtam,

és lélekből szőttem valóra.

Köszönöm, hogy figyeltek,

mint Ég a Földre néz,

mint erdő hallgatja a szelet –

oly halk, s mégis végtelenül mély.

Ismerősök, rokonok,

barátok és új felfedezők –

mindenki, ki egyszer csak megállt

és belelapozott az álmomba:

Hálás vagyok értetek.

Szívetek melegéből épül

minden szó, minden sor,

minden híd köztem és köztetek.

Legyetek áldottak,

akik olvastok, értetek írok.

Ti vagytok a lámpás

ebben a nehéz világban.

Elfelejtett szó

 

Egy elfelejtett szó,

mint múlt emléke,

Titkok világába tévedt,

Fény nélküli várban réved.

Egy elfelejtett szó,

Álomban tárt ajtó,

Hol titkok nyílnak,

A szavak elmúlnak.

Eltűnt álmok világa,

Elveszett érzelmek múltja,

Az idő homokjába tévedt

Az elfelejtett szó végleg.