A három tündér varázstűje

A tél csendesen borult a hegyek közé simuló völgyre. A fenyők ágai roskadoztak a hótól, a levegőben frissen hasított fa illata keveredett. Karácsony közeledett, és a táj lassan ünneplőbe öltözött.

A völgy szélén, egy mohával fedett pici házikóban élt három tündér. Nem voltak nagyobbak egy gyerekkéznél, mégis régóta őrizték a gyógyítás és a szeretet titkait. Líra volt közülük a legidősebb, haja ezüstösen csillogott, tekintete mindent észrevett. Csendilla ritkán beszélt, de az ujjai alatt az öltések sosem tévedtek. Aprócska Pír mosolya pedig ott maradt a levegőben, akár egy meleg gondolat.

Azon az estén elővették a varázstűt. Nem közönséges eszköz volt. Egyetlen öltése össze tudta ölteni azt, ami elszakadt – nemcsak anyagot, hanem szeretetet, biztonságot és reményt is.

A falu szélén, egy kicsi házban élt Anna az édesapjával. Az édesanyja két éve meghalt, és a hiánya azóta is ott maradt minden csendben. Az apa egy hóviharos estén betegedett meg. Későn indult haza a munkából, hóvihar tombolt, különösen hideg volt, a kabátja átázott, ráfagyott a hideg. Mire hazaért, reszketett, és napokra ágynak esett.

Magas láza lett, a láztól félrebeszélt. Anna mellette maradt. Vizes kendőt tett a homlokára, teát főzött neki, itatta, figyelte a lélegzetét, és csak akkor aludt el, amikor az apja elszenderedett. A félelme csendes volt, de mély: attól rettegett, hogy őt is elveszíti.

Anna fájdalma nem tört felszínre. Nem sírt, csak attól félt, hogy egyedül marad. Esténként az ablaknál ült, nézte a hóesést, és próbált erős lenni, mert tudta, most neki kell annak lennie.

A tündérek nesztelenül léptek be a házba. Az asztalon egy régi kabát feküdt, kopott és megviselt, mégis gondosan összehajtva. Anna édesanyjáé volt egykor.

Csendilla halkan megszólalt. Tudta, mit kell tenniük. Nemcsak a kabátot kellett megvarrni, hanem mindazt is bele kellett ölteni, ami hiányzott belőle: a gyógyulást, a szeretetet és a hitet.

Líra kézbe vette a varázstűt. A fonal nem gombolyagról érkezett. Szeretet szálak voltak: egy szál isteni szeretetből, egy szál Anna szeretetéből, egy szál az apja szeretetéből, és egy szál az anyja emlékéből. Ahogy öltöttek, belevarrták mindazt, amit szavakkal nem lehetett elmondani – a gondoskodást, a kitartást, a szeretetet és a hitet.

Pír halkan dúdolt, és ahogy a hangja betöltötte a szobát, megpihent benne a béke.

Amikor elkészültek, a kabát ugyanaz maradt, mégis más lett. Megtelt.

Líra egy pillanatra megállt, majd a többiekre nézett, és elmosolyodott.

Ideje volt indulniuk, mert valaki még várta őket, és hívta.

Nemcsak Anna várt rájuk.

A másik szobában az apa feküdt. A tündérek köré gyűltek, meleget vittek a mellkasába, csendet az álmába, erőt a testébe – éppen annyit, amennyi elég volt a gyógyuláshoz.

Reggel Anna felvette a kabátot. Amikor magára öltötte, érezte, hogy nem fázik belül. Aznap az apja kevesebbet köhögött, másnap felült az ágyban, karácsony reggelén pedig felkelt.

Nem lett minden azonnal tökéletes, de lett együttlét, mosoly és öröm.

Este Anna meggyújtotta a gyertyákat. Édesapja magához ölelte őt, és Anna tudta, hogy számára ez a gyógyulás a legszebb karácsonyi ajándék.

A tündérek visszatértek a mohával fedett pici házikóba. A varázstű pihenni tért. Tudták, hogy karácsonykor ismét jót tettek.

www.muzsakkonyvtara.hu

Gyertyát gyújt a szív (Édesapám emlékére)

A temető csendje különös volt aznap. A fák kopaszon álltak, ágaik között szürke köd lebegett, mint egy régi emlék, amit az ember sosem tud elengedni. A kavicsos úton léptek zaja tört meg néha, lassú, megfontolt lépéseké.

Éva egy csokor krizantémot szorított a kezében. Fehér volt, mint a hó, amit majd hamarosan elhoz a tél, s olyan törékeny, mint a gondolat, amit magában hordozott.

Megállt a régi sírkő előtt. A feliratot alig lehetett már olvasni – elmosták az évek, a könnyek, az idő. Ujjával végigsimított rajta, mintha az érintéssel újra életet lehelhetne a nevekbe.

– Szervusz, apa – mondta halkan. Hangja megtört, mégis meleg volt, mintha egyszerre jönne belőle a fájdalom és a szeretet. – Hoztam neked virágot… meg azt a régi gyertyát is, amit anyával annyira szerettél.

A szél lassan végigfutott a kabátján, felkapta a haját, mintha válaszul simítaná meg őt valaki láthatatlan kézzel. Éva letérdelt, és a gyertyát a sírkő mellé tette. A láng először tétován pislákolt, majd fellobbant – apró, aranyló fénnyel, mint egy lélek, amely újra útra kel.

– Tudod, néha még mindig hallom a nevetésed – suttogta. – Mikor reggel kávét főzök, vagy ha valami elromlik, és automatikusan azt mondom: „Majd apa megcsinálja.” Aztán rájövök, hogy már nincs kihez fordulni…

A sírok között halk nesz támadt. Egy idős asszony közeledett, sötét kendőben, kezében mécsessel. Megállt egy pillanatra Évánál.

– Szép virágok – mondta halkan.

– Igen… – felelte Éva, elmosolyodva. – A kedvence volt.

– Az én fiam is a krizantémot szerette – sóhajtott az asszony. – Azt hiszem, ott fenn mindannyian látják, ha itt lent gyertyát gyújtunk értük.

– Igen… – bólintott Éva. – Csak néha jó lenne, ha válaszolnának is.

Az asszony elmosolyodott, szeme mélyén fénylett valami csendes bölcsesség.

– Talán válaszolnak is. Csak nem mindig szavakkal. Néha egy szélfuvallatban, egy álomban… vagy a szívben, amikor meleg lesz hirtelen, és nem tudod, miért.

A két nő némán állt egymás mellett. A lángok aprón táncoltak a szürkületben, ahogy a temető lassan aranyfénybe borult. Egy gyertya fellobbant, aztán még egy, és még egy – mintha a lelkek egymásnak adták volna a fényt.

Éva sóhajtott.

– Tudja, néha úgy érzem, mintha a gyertya nemcsak értük égne, hanem bennünk is.

– Mert így is van – felelte az asszony halkan. – Az ember szívében gyúlik meg az igazi fény.

A szél elült. Csak a mécsesek pislákoltak, és a krizantémok illata szállt lassan a hideg levegőben.

Éva még egyszer végigsimított a síron, majd lehunyta a szemét.

– Gyertyát gyújtok, apa – suttogta. – De nemcsak a sírodnál, hanem magamban is. Mert amíg emlékezem, addig élsz.

A láng megmozdult, mintha bólintana.

És a szívében – ott, mélyen, csendben – fény gyúlt.

Csillaglétra

A dombtetőn csillagok fényei virrasztottak.Csendes késői nyári este volt.

Az égbolt olyan tisztán ragyogott, mintha csak azért létezne, hogy ma éjjel egy vágy teljesüljön.

Egy apa létrát állított a rét puha földjére. Két kislánya mellette állt, kíváncsian, fehér ruhában, mint két kis holdfény-pillangó.

– Ma este – mondta halkan az apa –, megtanítalak benneteket, hogyan lehet elérni a csillagokat.

A kisebbik kislány felnevetett. – Oda? – mutatott a pici kezével. – Az nagyon messze van!

A nagyobbik elgondolkodott, majd megkérdezte:

– De Apa… tényleg elérhetjük őket? A csillagokat? És… azt is, amire szívből vágyunk?

Az apa letérdelt melléjük, és egyik kezét a létrára, a másikat a földre tette. Két világ közé helyezte magát: a Föld és az Ég közé.

– Elérni… – mondta elmosolyodva – nem mindig azt jelenti, hogy megérinted. Néha azt jelenti, hogy a vágyad egybeolvad a csillagfénnyel… és egyszer csak valóra válik. De ehhez tudni kell egy-két dolgot.

A kislányok szeme csillogott.

– Mit? Mondd el! – kérlelték egyszerre.

Az apa elnézett az égre, aztán vissza a lányaira.

– Ahhoz, hogy egy vágy teljesüljön, először is tiszta szív kell.

Olyan, amely nem mások álmait akarja, hanem a sajátját.

– És? – kérdezte a kisebbik, ahogy közelebb húzódott.

– Hit – folytatta az apa. – Hinni kell benne akkor is, amikor senki más nem látja. Amikor nagyon nehéz, és minden kilátástalannak tűnik éppen. Mert a vágy először belül gyullad fel… mint egy kicsi láng. És azt te táplálod.

A nagyobbik kislány komolyan bólintott.

– De sokan hisznek, mégsem teljesül…

Az apa elmosolyodott.

– Igazad van. Mert szükség van még valamire: tudatos gondolkodásra.

Arra, hogy ne csak álmodj, hanem tudd is. Hogy lépésről lépésre épül fel minden. Először meg kell válni a fájó és nehéz érzésektől, s a berögzült, régi gondolkodástól. Amit fel kell ismerni. Ez a tudatosság.

És végül… a legfontosabb…

Mindketten várták, lélegzetvisszafojtva.

– Kitartás – mondta. – Mert az igazi vágyakat nem fújja el az első szél. Aki kitartó, annak a vágy egyszer csak meghallgatásra talál. Mert az univerzum látja: ő igazán készen áll rá, hogy átnyújtsa.

A nagyobbik lány megfogta a pálcát, amit apja nyújtott át neki, és elindult felfelé a létrán.

– Akkor én most megpróbálom, Apa – suttogta.

Lassan haladt, lépésről lépésre, mintha minden fok egy-egy belső akadályt is legyőzne benne. Amikor felért, megemelte a pálcát.

A csillag fénye hirtelen fellobbant, és egy sugár éppen a pálca hegyéhez ért. Mintha válaszolt volna. Mintha felismerte volna a szándék tisztaságát.

– Most kívántam valamit – mondta, mikor visszaért.

Az apa csak bólintott. Nem kérdezte, mit. Nem kellett.

Mert aznap éjjel, mikor mindenki aludt, egy új csillag gyúlt ki az égen.

Halványan, de határozottan elkezdett ragyogni.

És csak egyvalaki tudta: az édesapa, a vágy már úton van, és hamarosan megérkezik. Mosolyogva nézte a kislányait, és boldog volt, hiszen átadott önmagából, a szívéből egy darabot.

Édesapát Karácsonyra

Karácsonyra nem kérek mást,

Hadd lássam újból édesapát,

Erős karja karoljon át,

Szívéből szeretet hulljon rám.

Katona lett, mennie kellett,

Könnyes szemmel búcsút intett,

Hiánya oly hatalmas szívemben,

Anyával az ajtót nézzük szüntelen.

Szeretet, Jézuska, kérünk téged,

Nyissa ki az ajtót, lépjen be végre!

Öleljen szorosan, úgy mint régen,

Hadd üljek újra az ő ölében.

Rózsa

Mary éjjel, álmában csodás piros rózsákkal teli kertben járt, illatozta a rózsákat. Mikor felébredt, jól emlékezett mindenre. Az illatokat is érezte. Álmosan ivott egy kávét, és elindult dolgozni. Különösen jó kedve volt. Busszal járt a munkahelyére. Ahogy beért, az asztalon egy csokor vörös rózsa volt, és egy üzenet.

– Este hat órakor meglátogatlak, kislányom! Megtaláltalak végre!

Szeretettel, édesapád!

Mary utoljára öt évesen látta az édesapját. Anyukájával Amerikába költöztek. Azóta semmit sem tudott apukájáról, mert ő a Fülöp-szigeteken maradt. Szülei elváltak. A boldogság töltötte el a szívét. A rózsáknak olyan volt az illatuk, mint az álmában. Egy álom vált valóra.