A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kultúra. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kultúra. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. február 7., péntek

Reggeli fuvallat




Pálmafák ringnak, tenger ölel,
hegyek csúcsán fény énekel.
Langyos homok az ujjam között,
a csend és béke körül ölel.
Reggeli fuvallat egy titkot súg,
napfény táncol, aranyba hull.
Csillan a vízen a fény ölelése,
sóhajt a part egy halk mesébe.
Lelkem lebeg e csodás világban,
elveszek a pillanat örvényében.
S míg a nap rám mosolyog édesen,
tudom, a szépség örökre végtelen.
Hullámok hoznak titkokat az égből,
gyöngyként ragyogják a lét szerelmét.
Szívemmel érintem, lelkemmel látom,
ez a varázs az örök világom.

2025. január 29., szerda

Csak Adni

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Kezeim átölelnek téged,
nem kérve, csak adva,
mert a szeretet nem vár,
csak áramlik, mint a folyó.
Szívemből adok, míg élek,
nem számít, mi jön cserébe,
hiszen a szeretet nem vágyik semmire,
csak él, és mindenbe belefonódik.
Kezeim átölelnek,
megérzed a szavak nélküli bizalmat,
mert az igazi kapcsolat
nem szavakban rejlik, hanem cselekedetben.
Nem várok semmit, csak adok,
hiszen a szeretet lényege éppen ez:
nem kér, nem vár,
csak jelen van, és örökké ad.
A szívem minden egyes dobbanásával
adni akar, hogy a világ szebbé váljon,
mert igazi szeretetet
csak szívünkből adhatunk.

2025. január 23., csütörtök

Két szellő

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A tenger partján állok,
hol a hullámok selymes sóhajai
szavak nélkül mesélnek rólad.
A szellő arcomhoz ér,
mintha üzeneted hozná,
lágy érintése szívem reménysége.
Egy álom vagy, mely sosem fakul;
minden hullám feléd sodor,
minden szellő téged idéz,
s én hagyom, hogy magával vigyen
a vágyak végtelenjébe, a jövő rejtelmeibe.
A nap lassan leereszkedik az égen,
s aranyhidat von kettőnk közé,
s én ott várok rád,
hol a fény ölel,
hol a szél már nem ismer távolságot,
és minden sóhaj, csak mi kettőnknek születik.
Ha találkozunk, a tenger lesz a tanúja,
két szellő, mit az éj ölel át,
egy álom megvalósulásának,
hol az idő megáll,
és csak a szerelem létezik.

A Magyar kultúra emlékére




Bár a fák ága suttogja a múltat,
a szél mesél elfeledett dalokat,
szívünkben él a Magyar Föld varázsa,
mely örök, mint a Duna, ősi és tiszta.
A költők szavai fénysugarak,
melyek rég eltűnt idők emlékeit őrzik,
Petőfi hangja, Ady szárnyra kel,
s minden szóban ott él a nemzet ereje.
A népdalokban tánc lengi be a tájat,
a festő ecsetén életre kel a világ,
minden vers, minden dallam szent ajándék,
melyben rejlik a magyarok hite, reménye.
E napon, mikor ünnepeljük a kultúrát,
emlékezzünk, hogy mind a Magyar Föld gyermekei vagyunk,
s minden szó, minden ének, minden szép mozdulat
egy híd a jövőbe, a múlt szeretetén át.

Félember



(A kép saját alkotás.)

A halál nem szörnyeteg, csak csend,
a földi lét halk elengedése.
Fájdalom, szenvedés lassú oszlása,
mint árnyék, ami végül elhalványul.
Lennék rózsaszirom, mit a szél magával visz,
szellő, mely nyomot sem hagy maga után,
egy falevél, amit az ág könnyek nélkül ereszt,
esőcsepp, mely elvegyül a Föld ölében,
hópehely, aki boldogan olvad –
bármi, csak nem ember.
Mert ha nem szeretnek, mi értelme az életnek?
Üres marad minden nap,
mintha szívem helyén csupán
egy kő volna.
A szeretet ott van mindenben, tudom,
egy fűszálban is, ha szívem nyitva áll.
És adok, mert van miből,
de néha kell, hogy kapjak is:
egy mosolyt,
egy ölelést,
egy érintést, ami megerősít.
Mégis, ha ez hiányzik,
mi értelme az útnak?
Talán csak az elmúlás könnyűsége vár,
a szellő szárnyán lenni valami más.
Bármi lennék, csak nem ember,
hiszen szeretet nélkül mindenki csak félember.

A Virágok Birodalma



Gyönyörű, teli Hold világította meg azon az estén a padon ülő idős hölgyet. Kendővel kötötte be ősz fejét, barna, kopott kabátja védte a késő téli estén. Arcára a sok év nehézségei ráncokban íródtak. Törékeny kis alkatú volt, és ráncos kezei a térdén pihentek. Gondolatai valahol máshol jártak. Szomorú szemei mély fájdalommal voltak tele. Látszott, hogy magányos.

Ahogy ott ült, hirtelen rózsaszirmok kezdtek el szállni a levegőben. Piros szirmok. Mindenhol, a padon, a földön. Azt hitte, képzelődik. Milyen finom rózsaillat! „Érzem, tehát ez valóság? Nem képzelődöm?” – tette fel a kérdéseket magában. Kezébe vette a szép szirmokat, és érezte miyen finoman puhák. Ahogy illatozta, furcsa fuvallatot érzékelt. Felnézett, és egy rózsákból, szirmokból álló nő állt előtte. Egy szál rózsát nyújtott át neki. Mindene rózsákból volt, az egész teste, csak a szeme nem. Az gyönyörű volt, arany fényesen ragyogott.

Megszólította az idős hölgyet:

– Kérem, ne féljen tőlem! Önhöz jöttem, kedves Rozalinda néni.

Nem képzelődik! Valódi vagyok. Egy másik világból érkeztem. A nevem Szirmella.

– Miért jöttél hozzám? Mi dolgod velem? – kérdezte a hölgy meglepetten.

– Szeretném magammal vinni – válaszolta.

– Engem? De hová? Miért? – kérdezett vissza döbbenten.

– Itt már elvégezte, amit kellett. A földi létezés végéhez ért. Egy csodás új Földre viszem. Ott minden gyönyörű, és nincs félelem, fájdalom, és betegség sincsen. Tudom, min ment keresztül. Mindenkit, akit szeretett, elveszített. Férjét, gyermekét. Csak a gyönyörű virágai adtak már némi örömet önnek. És tudja, ezt mi láttuk, igen, hogy mennyire szereti a virágokat. Ott, ahonnan én jöttem, vannak ilyen lények, mint én. Tudom, furcsa, de én rózsaszirmokból és rózsákból vagyok, és nincs tüském. Kérem, válaszoljon… Akkor indulhatunk?

– De ezt én nem értem! A testemmel mi lesz? Hogy megyünk oda? – kérdezte Rosalinda.

– A testét is hozza magával. Ott újra fiatal lesz. Ott nincs öregség. Nyugodjon meg – nyugtatta a rózsahölgy.

– Rendben, indulhatunk – válaszolta mosolyogva Rozália.

Rózsával a kezében, felállt a padról. Szirmella átkarolta, és egy forgó örvényben, mintha egy varázslatos szél ragadta volna el őket, elindultak. Ahogy a levegő lágyan körülölelte mindkettőjüket, egy csodálatos birodalom tárult fel Rozalinda előtt. A virágok színei mindenfelé ragyogtak, az ég tele volt szivárványos fényekkel. A földet puha, zöld pázsit borította, és mindenhol virágok ezrei nyíltak. Az emberek és viráglények szeretetteljes tekintettel fogadták őket. Az egész táj, mint egy mesebeli világ, tele volt harmóniával és békével. Rozalinda szemei csillogtak, mert érezte, hogy minden tiszta, friss, élettel teli.

Ez az új otthonom – gondolta magában, miközben tovább lépkedett a zöld pázsiton. Minden egyes lépésével úgy érezte, mintha a fájdalom és a veszteség örökre eloszlott volna. A virágok körülölelték őt, mintha várták volna, és egy ismerős, mégis új érzés öntötte el. Erre vágytam – tette hozzá, és elmosolyodott.

Itt nem létezett semmi, amitől félni kellene. Nincs többé öregség, sem betegség. A fájdalom eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Rozalinda szíve megtelt szeretettel, békével, és tudta, hogy végre megtalálta azt a helyet, ahová valójában mindig is vágyott.

Ahogy körülnézett a virágok és színek tengerében, úgy érezte, hogy itt minden harmóniában él, és itt valóban otthon van. A virágok birodalmában, ahol a szeretet és a boldogság uralkodott, Rozalinda végre szabad és boldog volt.

2025. január 13., hétfő

Álarc mögött

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Farsangi éj, hol minden arc gazdát cserél,
álarcok csillannak pislákoló fényözönben.
Kavarog a tánc, nevetés zsong,
de legbelül a csend titkokat bont.
Játszunk és nevetünk, sodor a zene,
de kit rejt a maszk, ki a lélek gazdája?
Ha lehull a lepel, mit lel odabent?
Sötét árnyékot, fényt, igaz emberi lényt?
Az álarc mögött mindent szabad,
álmodhatsz rangot, szerepet, hatalmat.
De mikor a hajnal átvág az álmokon,
kivel találkozol azon a hajnalon?
A ragyogó maszk könnyed, de súlya, mint a kő,
mert elrejti azt, mi igaz, mi valódi élő.
Könnyebb táncolni, könnyebb takarni,
mint vállalni azt, ki igazán te vagy.
Véget ér a farsang, az álarc lehull,
a terem elcsendesül, hajnal érint,
s ott áll az ember, tükörbe néz,
és vajon mit lát? A valódi énjét?
Vagy a hamis tükörképét?

2025. január 10., péntek

Miért?


Miért hull a könny, mint egy megtört égbolt,
melynek súlyát senki sem érti?
Szívem rianásai szólnak, de a szeretteim nem értik.
Hangtalan záporban állok,
s kérdezem: vajon más vagyok?
A bánat fojtogat,
mintha idegen földre születtem volna,
ahol minden lélek egy nyelven szól,
csak én beszélek a szív csendjén.
Talán hiba vagyok,
egy eltévedt dallam egy régi zenében?
Sírva próbálok magyarázni,
de minden szavam visszhang,
csak a semmi felel,
és a szívem, mely lassan megszakad.
Miért nem értenek?
Talán azért, mert más vagyok,
mert a mélységet látom, ahol ők a felszínt?
Mégis, a könnyeim között,
a fájdalom rejtekén,
ott lapul valami,
valami, amit ők nem látnak.
Egy szív, mely érzi az eget,
a csendet, a mindent.
De vajon elég ez?
Vagy csak egyedül maradok,
mint egy elszakadt árnyék,
mely sosem kapja vissza a fényét?

Az irodalom értéke


Az irodalom nem csupán a személyes fejlődésünkre van hatással, hanem tágabb, társadalmi és kulturális szinten is kulcsfontosságú szerepet játszik. Segít megőrizni a múlt értékeit, tanulságait, miközben folyamatosan formálja a jövőt. Az irodalom tükröt tart a társadalom elé, kérdéseket vet fel, kihívásokat ad, és új utakat kínál a közös gondolkodásra. Minden egyes mű, legyen az próza, vers vagy dráma, hozzájárul ahhoz, hogy mélyebb, árnyaltabb képet alkothassunk a világ különböző rétegeiről és a bennük élő emberekről. Az irodalom által átélhetjük mások örömeit és szenvedéseit, így képesek vagyunk empátiával, megértéssel fordulni mások felé. Képes hidat építeni a különböző kultúrák között, és segít megteremteni a közös értékeket, amelyek összetartják az embereket, függetlenül a távolságtól, az időtől vagy a különbözőségektől. Az irodalom tehát nemcsak szórakoztat, hanem elgondolkodtat, épít, összeköt, és az emberi tapasztalatok gazdagságát tükrözi.

A könyv varázsa


Az irodalom, a szavak varázsa,
Szívemben él, örökkön örökké.
Minden lap egy új világot tár fel,
A könyvben rejlő szépség felébreszt.
A betűk, mint szárnyaló madarak,
Átvezetnek engem más világba,
Képzeletben úszom, messze járok,
Minden olvasás egy új kaland.
A könyv egy barát, hű kísérőm,
Ki a sötétben is fényt hoz.
Megérint, ha szomorú a szívem,
Szavak ölelése, gondolatok tánca,
Szent mű, mi örök emlék marad.
Mi lehetne szebb, mint a szavak varázsa?
Mi mást kaphatnék én ennél szebbet?
Mint egy könyv, mi örömet ad,
Szellememet táplálja, s lelkemet élteti,
Egy életen át hű barátom marad.

2024. december 18., szerda

Ne bújj el, légy látható


Ne bújj el, te egy csoda vagy,
Minden lépésed egyedivé tesz,
Másoknak is fényt adhatsz,
Ha megmutatod önmagad.
Ne rejtsd el azt, mi benned él,
Hisz mindegyikünk oly csodálatos.
Te vagy az, akinek hangja,
Új színt adhat annak, ki szeretetre szomjas.
Minden ember egyedi, különleges,
Hiszen más vagy, mint bárki más.
A gondolataid, a nevetésed,
A szemedben a fény egy remény.
Ne bújj el, hisz a lényed különleges,
A világ csak akkor teljes, ha te is ott vagy.
Minden, amit teszel, egy csodálatos történet,
Ami csak rád vár, hogy megíródjon.
Mi mind különbözünk, s épp ez a varázs,
Hogy minden lélek más, és mégis egy.
Egy-egy fénycsóva a sötétben,
Mely összefonódik, és együtt ragyog.
Ne bújj el! Légy látható,
A szíved ragyogásában mindenki felfedezheti
a saját igazságát, ami te vagy.
Mert te vagy az, aki különleges és egyedi csoda.

2024. december 14., szombat

Hófehér csoda

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Egy szikla repedése rejtette,
a fehér virágot, mely ott született.
Nem kérdezte, miért ott, és miért így,
csak nőtt, mint a csend, a hangtalan éjben.
Szirmain a hajnal könnye ragyog,
apró harmatgyöngyök,
mintha az ég elfeledett csillagai
bújnának meg benne –
egy hófehér csodában.
Minden szála hajlik,
minden szirma táncol,
mintha tudná, hogy az élete
rövid, lesz, de nem számít,
csak a pillanat fényessége,
ahol kitárhatja önmagát.
Amikor eljön az utolsó hajnal,
a fehér virág még egyszer felragyog.
Szirmain, mint hópihe, lassan lehullik,
és a szél dalában csendesen elbúcsúzik.
De fényét őrzi a szikla mélye,
és az ég emlékszik tiszta szépségére.

2024. november 24., vasárnap

Igaz barát

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ha rosszat teszel, ő akkor is szeret,
Melletted áll, nyújtja kezeit neked.
Nem hagy el sohasem, ha nehéz az út,
Támogat, csendben, halkan füledbe súg.
A hangodból érzi, ha bánt valami,
Nem kell magyarázni, ő már tudja, mi.
Ott van veled, ha öröm ér, ha bánat,
Karjaiban oltalmat kaphatsz, találsz.
A szív barát önzetlenül szeret, ad,
Viszonzatlanul szeretve odaad.
Az igaz barát sokkal több, mint jó társ,
Ő szívével lát, szeretettel ellát.

2024. november 12., kedd

A Nap első csókja


Álmosan tekintek ki az ablakon,
a napfény csókot hint arcomon.
A lágy szellő finoman borzolja hajamat,
az asztalon a kávém hívogat.

Micsoda reggel! Csodálkozom,
a madárdal kíséri halk sóhajom.
Rózsák illata lengi be kertemet,
s pillangók szállnak, játszanak a szirmokon.

Kávémat kortyolgatom, hálát adok az égnek,
hogy ilyen szépség lakozik a csendben és békében.
Még ha mindezt csak képzelem – a versemben átélhetem.
/A képet mesterséges intelligencia készítette./


Őrizzük álmaink


Mikor megláttalak, szívem dobbant,
Szerelem lángja, rég volt, de lobbant,
Fiatalságunk fénylett, mint a Nap,
Szívünk együtt szállt, fel a magasba.
Kezed fogtam, indult a hosszú út,
Múltunkba írtuk örömünk nyomát,
Minden lépésnél, nappalon, éjjel,
Te voltál a fényem, és reményem.
Évek szőtte szerelmünk napjait,
Lelkünkben őrizzük álmainkat,
Két fa lettünk, egymásnak támasza,
Gyökerünk ment mélyre, összeérve.
Most hajunkon idő színe játszik,
Szívünkben fény szeretete ragyog,
Mit együtt gyújtottunk, féltve óvunk,
Szeretettel öleljük a múltunk.

2024. november 1., péntek

Szeretet és Bánat

 

Minden ember egyedi,
Hisz a szeretet vezérli,
Még ha el is veszett,
Szívében él szeretet.
Csak egy kicsit elbújt most,
Bánatból most sok jutott,
Fény a szívben úgy ragyog,
Bánattal is társalog.
Néha több a bánat már,
De a szív ezt jól látja,
Ő szeretni tud, hiszi,
Szeretet az, mi élteti.
A bánat néha fáj nekünk,
De a szívből nő a fény,
Szeretet mindig velünk él,
Szívet átfonva útra kél.

2024. október 31., csütörtök

Fátyol mögött...

 


Szavaim elfogytak, a lélek már nem remél,
Néma lettem, mint a holdfényes éjjel,
Csendbe zárva, mint a titkos éj;
Szívem szárnyalna, akár az alkonyi éj.

Érzéseimben mélyen viharok dúlnak,
Néha üvöltenek, néha hallgatnak,
Bennem táncolnak, titkon bódulnak,
De ajkamról nem szólnak a szavak.

Gondolataim áradnak, mint a folyó sodra,
Bennük fuldoklom, mint hajótörött,
Elvesztették útjuk, partok közt ragadtak,
Várnak türelmesen, mint a kitörni készülő szavak.

Szavaim tükörképei fátyol mögött rejtélyben,
Mint a napfény, az őszi reggel ködében,
Álmaim gyöngyei homályban feledve
Kitörnének, mint fényözön a sötétből remegve.

Szívem ritmusa dobban, de némán,
Mint egy régi dallam, az öreg zongorán.
A csendben keresi hangját szívem falán,
De minden szó ajkamról visszaszól reám.

Az Idő


Az idő lekorlátoz,
Mindentől megfoszt,
Beszűkít a világába,
Be börtönöz egy szobába.
Minden időhöz kötött,
Olyan mintha láncot hordanánk,
Húznánk és cipelnénk,
Az időnek rabszolgái lennénk.
Az órát nézzük állandóan,
Szaladunk és rohanunk,
Szomorúvá válunk,
Estére összeroskadunk.
Álljunk meg és lassítsunk,
Mély levegővel lazítsunk,
A pillanatoknak hódoljunk,
Az idővel ne harcoljunk.
Az idő pillanatokból áll,
Ha kell meg áll,
Viszont nem vár,
Hát élvezd már!

2024. október 23., szerda

Fűzfák alatt




Fűzfák állnak, sárgán hajlanak,
Hulló levelek, szélben szállanak.
Néha zokog, néha csendben él,
Fűzfák alatt régi álmom kél.
Hűvös reggel, fény szűrődik át,
Emlékekből lágyan fúj a szél.
Zúg a szél, fák közt dallam éled,
Fűzfák alatt álmodom a szépet.
Sárgul a fű, lassan búcsúzunk,
Fűzfák alatt minden újra vár.
Csendes vízben tükröződik múlt,
Fűzfák árnya megnyugvást is nyújt.
Fáradt álmok, lágyan fúj a szél,
Fűzfák alatt minden újra él.
Madarak a fákon szépen énekelnek,
Fűzfák ága ölel, itt nem felednek.