Nem marad velem

A szoba félhomályban lélegzik,

az ablaknál megáll a fény.

Bennem egy üres tér húzódik,

amit nem érint meg senki.

A csend nem békés –

üres szék az asztalnál,

ahol a szeretet kabátja

rég lecsúszott a vállról.

Hiány vagyok,

mint el nem küldött levél,

mint kulcs a zsebben,

ami nem talál zárat.

A szív kérdez,

de nem jön válasz,

a magány lassan tanít meg arra,

milyen hangja van az egyedüllétnek.

Mégis –

a sötét nem végállomás.

A fény nem kér, csak érkezik,

és egyszer majd rám talál.

Lesz kéz, amely ölel,

lesz hang, amely a nevemet

suttogja halkan,

és a magány helyett

a szerelem lesz velem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Fenyőillat és gyertyafény

Hó szállingózik,

lassan új ruhát kap a táj,

csend ül a földre –

ilyenkor minden szív hazatalál.

A lámpafény lágyul,

az este ünnepre vár,

s egy halk harangszó messziről

békéről és csodáról mesél már.

A konyhában kalács sül,

jó illata hív haza,

az asztalon gyertyafény táncol,

s a lélek ünnepi díszbe öltözik ma.

A mosoly most ajándék,

a tekintetek csillognak,

a szavak szeretetből fakadnak.

Kéz a kézben

végre minden lélegzet megpihen,

a szeretet a szívekben él szelíden.

A szív ma csendben nyílik,

mert érzi: angyalok oltalma védi,

és a múlt minden bánata

meg sem érinti.

Kint a táj hideg, hófehér,

jégvirágot rajzol az ablaküvegre,

bent a szoba melegében

ring a béke.

Karácsony estjén

ma mindenki megtalálhatja azt,

akihez tartozik –

a szeretet ünnepén

angyalok üzenete

a szívekbe költözik.

www.muzsakkonyvtara.hu

A kis doboz

Sok-sok éve már annak,

hogy üzenetet írtam egykor magamnak,

kis dobozba tettem halkan,

idő múlt, s elmerült a zajban.

Teltek az évek sorra,

ősz hajszál jutott minden napomra,

tettem-vettem, éltem csendben,

míg egyszer a kezembe vettem.

Sárguló papírt bontottam széjjel,

lélegzetem remegett a fénnyel,

a halvány lapon ott állt: tisztán —

Itt az idő! Készen állsz?

Könnyem hullt a felismerésre,

hiszen tudtam: vártam erre a fényre.

Eljött a pillanat — végre kimondhatom:

köszönöm Önmagamnak a bizalmat, az utamon.

www.muzsakkonyvtara.hu

Régi képek

Régi képek közt halad a fény,

mintha idő simítaná végig könnyedén.

Elkopott sarkok, repedt keretek,

mégis él bennük minden szeretet.

Arcok sorakoznak egymás mellett,

csendbe zárt múlt, derű és keserv.

A gyerekmosoly apró csoda,

a felnőtt-tekintet mély otthona.

Nem mond semmit egyik sem, mégis beszél,

arról, ki mennyit bír, és mi mennyit ér.

Egyetlen sóhaj elfér bennük,

és minden érzés visszatalál bennünk.

A múlt nem kér, csak halk marad,

mégis velünk jár minden napokat.

Ahogy múlnak évek, szavak, idők,

emlékek, arcok fakulnak — de a szívünkben ott maradnak.

Nem változik rajtuk semmi már,

de gondolatainkban élnek tovább.

Mert a szívünk

őrzi őket — addig, míg mi emlékezünk, szívünkből emlegetjük.

És bár nincsenek már velünk úgy, ahogyan régen,

lépteik csendje ma is mellénk ér a szélben.

Hiányuk fáj — mégis ajándék, hogy voltak,

mert amit szeretettel adtak, örökké bennünk marad.

Testük elmúlt, de a kötelék nem,

mert ahol szeretet született, nincs vég sosem.

Az idő csak változtat, el nem vesz —

mert ami szeretettel élt, tovább él bennünk mint egész.

A könyv egy kéz

A könyvek nekem lassú fények,

ablakok egy másik tájra.

Nem menekülés — inkább

hazatalálás, amikor szétszór a világ zaja.

Kinyitok egy könyvet, és az idő megáll.

Nem sürget senki, nem hív vissza semmi.

A gondolatok leülnek mellém,

és végre csendben maradnak.

Minden könyv egy kéz,

amely nem ér hozzám, mégis megérint.

Szavakból épít hidat

a szív és a megértés között.

Van bennük valami ismerős melegség,

amit nem tudok kimondani, csak érezni:

mintha valaki rég tudná helyettem is,

mit keresek magamban napok óta.

Mert amikor olvasok,

nem maradok egyedül.

A könyvben mindig van egy szoba számomra,

ahová hazaérhetek.

Ellenállhatatlan rózsaillat

A rózsa illata lassan felszáll,

mintha a levegő puha kendőt terítene rám.

Édes párája körbefon,

és minden lélegzetemmel mélyebbre simul bennem.

Van benne a hajnal friss harmata,

és a dél forró, tüzes lüktetése.

Érzem, ahogy a mellkasomban

lassan szétárad, mint finom melegség,

s átjárja a bőrt, a vért, a gondolatokat.

A rózsa illata nem áll meg a kertben –

velem marad,

a hajamba kapaszkodik,

a tenyerembe bújik,

és minden mozdulatomban tovább rezdül.

Belélegezve egyszerre nyugtat és felkavar,

mintha maga lenne a vágy szelíd alakja:

láthatatlan, de ellenállhatatlan,

s addig él bennem,

amíg újra és újra magamhoz engedem.

Lelkünk összeér

A szívemen lakat csillog,

ősi titkok őre rég,

de egy érzés, mint halk dallam,

szelíden nyitotta szét.

Lakat voltam, zár és őrség,

te voltál a kulcs nekem,

s a bezárt, sötét világban

fény gyúlt benn a lelkemen.

Érzés szőtte át az éjjet,

válladra hajtom fejem,

s minden dobbanás mesél most:

csak szeress — ennyit jelent.

A szívem nem játékszer,

kincs, mit hegek díszítenek,

s amikor a tiédhez ér,

együtt lüktet — veled, velem.

Csak csendben ülj ide mellém,

hallgassuk a szívverést,

ahogy lelkünk összeér,

s szavak nélkül beszél.

Pitypang tánca

Aranyarcú rétek szépsége vagy,

napfényben ringó halk tavaszi-ének.

Szellő csókolja sárga tested,

a Föld álmodik benned, míg vársz.

Aztán egy reggel, mikor a szél táncra hív,

bóbitáid felhőkké szórja szét a szél.

Millió apró repdeső álommá,

szálló fehérséggé a rét peremén.

Táncolsz, forogsz, lebegsz a légben,

szellő karolja pille-könnyű léted.

Földet érsz, csendesen érkezel a

rétre, hol újra otthonra találsz.

Láthatatlan Nyugalom

Ha szomorú vagy és bánatos,

Sétálj az erdőben – egy jót, nagyot!

Simogass meg egy virágot, fát,

S meghallod az angyalok dalát.

A virágok kelyheiben tündérek figyelnek,

Kukucskálva néznek, mindent éreznek.

Manók zörögnek a bokrokban,

Ápolják a természetet, gondosan.

A patakok zugása, éneke hallatszik,

Békák kukucskálnak, ugrálnak.

Az erdő lakóira angyalok vigyáznak.

A jószívű látogatóra varázslatot szórnak.

Ha kinyitod szemed, szíved,

A lelkedet megérinti mindez,

Csendesen figyeld, hallgasd,

Az erdő varázsa örökre veled marad.

Múlnak az évek

Múlnak az évek, gyorsan tovaszállnak,

Halványulnak akár a szerte foszló árnyak,

S szépen lassan emlékekké válnak,

A szívünkben maradnak, mint vágyak.

Nézem a táncoló felhőket az égen,

Eszembe jutnak a szép gyermekévek,

Virágszedés, pillangó kergetés,

A finom fű illata, micsoda emlék!

A nap sugarai átszínezik az eget,

Lelkemet szabadjára engedem,

Újra gyermeki szívvel élvezem,

A pillanatot örömmel átélem.

Öröm az, mit lassan elfelejtünk,

Már csak a természet ad nékünk,

Emberek arcán bú, és szomorúság,

Nem tudom, mivé lett e mai világ.

Hiszek a jóban

Hiszek a jóban,

Hiszek a csodában,

Hiszek az emberek jóságában

A természetfeletti erőben.

Hiszek magamban,

A bennem lévő erőben,

Az erős hitemben,

A szívemben lévő szeretetben.

Hiszek a teremtés csodájában,

A hozzám való jóságában,

Hiszem, hogy fogja kezem,

Most is itt van velem.