Szétreped a maszk.
Nem dühből, nem erőből
— csak egyszerűen elenged.
Nem tud tovább tartani.
Már nem tudja elrejteni az arcom.
Az igazi arcom.
A régi énem… félt.
Félt önmaga lenni.
Millió elvárásnak próbált megfelelni,
mert úgy hitte, akkor szerethető.
Felöltöttem mindent,
amit mások rám akasztottak.
Szavakat, szerepeket, viselkedési mintákat.
Mintha ruhákat húztam volna magamra
olyanokat, amik nem illettek rám.
Szűkek voltak, kényelmetlenek,
néha nagyok, formátlanok, csúnyák.
Nem az enyéim voltak.
És a cipők…
Túl nagyok voltak.
Bukdácsoltam bennük.
De viseltem őket, mert azt mondták,
így kell, így helyes.
Sokáig hittem, hogy ez az élet.
Hogy ez vagyok én.
De most elengedem.
Mindent, ami nem az enyém.
A régi én...
mint füst — elasztikus, gomolygó —
még utánam nyúl,
de én elengedem.
Hadd menjen. Lassan. Végleg.
És ott állok.
Mezítláb. Maszk nélkül.
Nem kell eljátszanom semmit.
Nem kell megfelelnem senkinek.
Nézek. Csodálkozom.
Ismerős vagyok… és mégis új.
Ez vagyok. Az igazi.
És most végre megkérdezhetem magamtól:
milyen színű ruhát szeretnék?
Milyen formájú cipő illik hozzám?
Nem azért, hogy tetsszek,
hanem hogy otthon legyek magamban.
Most már boldog vagyok.
Mosolygok.
Belső békében,
szeretettel figyelem önmagam.
És kiválasztom azt, ami szép.
Azt, ami kényelmes.
Azt, ami engem tükröz.
Mert tudom, ki vagyok.
