Különös idegen

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

A nap már lebukott a dombok mögött, amikor Violette felszállt a késő esti vonatra. Harmincas évei végén járt, hosszú, barna haja rendezetlenül omlott vállára, arca fáradt volt, mégis szép. Kék szemei mélyen árulkodtak arról, hogy valami régóta nyomasztja. Magányosnak tűnt, de nem a környezetétől volt elzárkózva, hanem önmagától. Egy kopott hátizsákot cipelt, benne alig néhány holmi és egy bőrkötéses napló, amit úgy szorított, mintha egy része ebben az egyszerű tárgyban lakozott volna.

Amikor helyet foglalt az ablak mellett, gondolatai mélybe húzták. Az utóbbi időben mindenki azt mondta neki, hogy változtatnia kellene az életén, új célokat keresnie, de valahogy nem ment. Úgy érezte, eltévedt az életében, mintha egy állomáson ragadt volna, ahonnan nem indul több vonat.

„Hová tartok most? Csak menekülök, vagy remélem, hogy valami csoda történik? De vajon a csodák megtalálnak, ha közben én sem tudom, mit keresek?”

A vonat lassan zakatolni kezdett, az ablakon túl a táj sötétségbe burkolózott. Violette elővette a naplóját, és a szokásos módon írni kezdett, amikor halk köhintést hallott.

– Elnézést, szabad itt?

Violette felpillantott, és meglepődött. Egy magas, jóvágású férfi állt előtte. Harmincas évei végén járhatott, de kortalan kisugárzása volt. Mintha egyszerre lett volna fiatal és bölcs. Hullámos, fekete haja tökéletesen rendezetlenül omlott a homlokába, sötét szemei szinte világítottak a halvány vonatfényben. Fekete bőrkabátot viselt, amitől kissé titokzatosnak tűnt, de mosolyában volt valami megnyugtató. Kezében egy egyszerű papírpohár kávé volt.

– Persze, nyugodtan – mondta.

A különös idegen leült, de mielőtt beszélni kezdett volna, körbenézett. Olyan volt, mintha valamit fürkészne a levegőben. Előhúzott egy régi, antik zsebórát, és megforgatta az ujjai között.

– Tudja, ez a vonat nem mindennapi.

– Ezt hogy érti?

Az idegen hátradőlt, és mosolygott.

– Az ilyen késő esti járatok mindig azoknak valók, akik keresnek valamit. Nem tudom, hogy maga mit keres, de az arcán látom, hogy keresi.

Violette megmerevedett. A különös idegen olyan pontosan olvasta őt, mintha a naplójába nézett volna.

– Talán igaza van. De azt sem tudom, mit keresek. Egyszerűen csak... elvesztem.

A férfi bólintott, majd finoman megérintette az asztal peremét, mintha egy ritmust követne.

– Tudja, nem az a baj, ha eltévedünk. Az a baj, ha meg sem próbáljuk keresni az utat. Mindenki azt hiszi, hogy az állomás számít. Pedig néha a legnagyobb csoda maga az utazás.

Violette elgondolkodott. Az idegen szavai szokatlanul mélyek voltak, mintha nem csak őt, hanem valami nagyobb igazságot is megcéloztak volna.

– Maga olyan, mintha... többet tudna erről a vonatról. Ki maga?

Az idegen halkan felnevetett, de nem volt gúnyos a nevetése, inkább valami ősi derű áradt belőle.

– Csak egy utas. Akárcsak maga. Csak annyi a különbség, hogy én tudom, hová tartok.

– De mégis... kicsoda maga?

Az idegen mosolya mélyebb lett, és Violette úgy érezte, mintha egyszerre lenne megnyugtató és felkavaró.

– Egy útitárs. Talán több is annál. De a nevek néha kevésbé fontosak, mint az, amit hátrahagyunk.

Valami különös kisugárzás áradt belőle, olyan megfoghatatlan nyugalom, amit még sosem tapasztalt. Az idegen egyszerre tűnt halandónak és valami többnek, mintha a jelenlétével többet látna a világból, mint mások.

A vonat hirtelen lassítani kezdett, majd megállt. Violette kinézett az ablakon, de semmi nem látszott, csak az alagút mély sötétsége.

– Mi történik? Nem kellett volna még megállnunk?

Az idegen az órájára pillantott, majd felállt.

– Az idő néha megáll. Főleg akkor, ha döntést kell hoznunk.

– Mit akar ezzel mondani?

Az idegen közelebb hajolt hozzá. Az illata fenyőre és friss levegőre emlékeztette Violettát, mintha egy hegytetőn állna.

– Maga válaszokat keres. De a válaszokat nem mások adják. Néha el kell tévednünk, hogy rátaláljunk. Most viszont itt kell leszállnom.

– De hát itt nincs állomás!

Az idegen hátralépett, és elmosolyodott.

– Néha a legfontosabb állomások nem a térképen vannak.

Ezzel eltűnt a kocsi másik végében. Violette utána indult, de már csak a zsebórát találta ott, amit az ülésen hagyott.

A vonat újra elindult, és egy kicsiny állomáson állt meg. A táblán ez állt: „Új Kezdet”. Violette szinte ösztönösen leszállt. Az állomás mellett egy ösvény vezetett az erdőbe, ahol halvány, aranyszínű fény derengett. Valami vonzotta oda, mintha egy láthatatlan kéz irányítaná.

Ahogy elindult, érezte, hogy a zsebórát szorítja. A mutatók nem mozogtak, mégis úgy tűnt, mintha minden perc jelentőségteljesebb lenne, mint eddig.

És ekkor megértette. Szíve mélyén tudta, hogy a különös idegen, akivel beszélt, nem lehetett ember. Angyal volt, vagy talán valaki más – egy Bölcs Mester, aki azért jelent meg, hogy emlékeztesse: az élet útvesztőiben is ott van a fény.

Violette aznap este rátalált valamire, amit régóta keresett. A válaszokat megkapta, de idő kell, mire minden összeáll benne. A vonat messze zakatolt mögötte, de ő már nem nézett vissza. Az ösvény előtte volt – az ösvény, ami végre az övé volt.

Kristóf és a varázskönyv

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

Egy esős délután, miközben Kristóf a szobájában ült, kezébe vette azt a könyvet, amit a nagymamája adott neki. A borítón egy hatalmas, szárnyas oroszlán és egy csillogó ezüst kulcs volt, mintha egy titkot őriztek volna benne. Kristóf alig tudta leküzdeni a kíváncsiságát, így gyorsan kinyitotta.

Ahogy az első oldalt átfordította, egy hirtelen szélfúvás kíséretében mintha egy szivárvány ölelte volna körbe, ragyogó fényekkel. Kristóf szinte azonnal egy másik világban találta magát.

Először csak a színek ragadták meg: a fák zöldje csillogott, mint a smaragd, a virágok szirmai aranyban és kékben játszottak, mintha éltek volna. Az ég pedig nem egyszerű kék volt, hanem szivárványszínű, és egy hatalmas, lila nap ragyogott benne. Kristóf nem tudott mit kezdeni a látottakkal, de valami azt súgta, hogy nyugodtnak kell maradnia. Minden, amit látott, a könyvből lépett elő.

Hirtelen egy apró, zöld manó ugrott elé, aki kék köpenyt viselt, és hatalmas, szőrös szemüveget hordott.

– Üdvözöllek, Kristóf! – mondta a manó vidáman. – A könyv elvezetett hozzád! Segítened kell nekünk!

– Hogy hívnak téged? – kérdezte Kristóf, miközben csodálkozva nézte a manót.

– Fivorán vagyok, a fény varázslója. – válaszolta a manó, miközben egy mosollyal intett. – A könyv, amit olvasol, nem csak egy történet, hanem egy titkos kapu. A világunk egyensúlyát fenyegeti egy gonosz varázsló, aki ellopta a legfontosabb kulcsot, ami az egész világunkat összetartja. Neked kell visszaszerezned, Kristóf!

Kristóf először azt hitte, hogy ez csak egy játék, de amikor megpillantotta a távolban a rémisztő, fekete várat, ahol a gonosz varázsló rejtőzködött, észrevette, hogy itt már nem csupán egy mese szereplője. Ő lett a hős, aki elindulhatott a veszélyes küldetésére.

Az út során egy másik varázslatos lény, egy beszélő, aranyszínű madár csatlakozott hozzá, aki segített neki eligazodni a könyv világában.

– A varázsló egy titkos labirintusban rejtette el a kulcsot. De vigyázz, Kristóf! Ha elveszíted a hitet, örökre elveszhetsz a történetben! – figyelmeztette a madár.

Kristóf mindent megtett, hogy sikerrel járjon. Útközben találkozott egy barátságos óriással, aki óvta őt a sötét erdőben, egy vízi tündérrel, aki csillagokat adott neki, hogy világítsanak az úton, és egy okos rókával, aki a legbonyolultabb rejtvényeket is megoldotta. De mind közül a legfontosabb tanulságot Fivorántól kapta, aki azt mondta:

– A legnagyobb varázslat a képzeletedben rejlik. Ha hiszel a történetben, minden lehetséges!

Végül elérte a várat, ahol a gonosz varázsló őrizte a kulcsot. A harc heves volt, de Kristóf nem adta fel. A varázsló erősebb volt, mint bárki más, akivel valaha találkozott, de Kristóf szíve tiszta volt, és tudta, hogy a jóság ereje minden másnál erősebb. Egy utolsó varázslatot mondott, amit a madár és Fivorán tanított neki, és a varázsló megsemmisült, a kulcs pedig visszakerült a helyére.

Mikor visszatért a saját világába, a könyvet ismét a kezébe vette, de most már tudta, hogy ez nem csupán papír és tinta – hanem egy kapu a végtelen világokhoz.

Egy életre megszerette a könyveket, mert megtapasztalta, hogy minden egyes történet egy új kalandot rejteget, amely bárhol és bármikor elkezdődhet, ha hiszel benne. És Kristóf már tudta, hogy a képzelet az igazi varázslat, amivel bármit elérhet.

Közös alkotás: Aurora Amelia Joplin és Roszka Máthé , Az angyal áldása

Aurora.A.J.

Lucian Veridicus egy angyalt festett, aki hirtelen kilépett a vászonról.

A meglepetéstől kiesett az ecset a kezéből. Ámulva nézte az angyalt.

– A fantázia valóságot teremt – mondta, majd kitárta csillogó szárnyait és elrepült, de előtte Luciant megáldotta.

Másnap Lucian a festményen egy üzenetet talált: „A hit és képzelet ereje felbecsülhetetlen”

Máthé. R.

Lucian még mindig hitetlenkedve nézte üres állványát.Kereste az okokat, hogy ez most mi is volt valójában.Hiába az áldás, hiába az egyértelmű üzenet.

–Sebaj! -gondolta és újra neki veselkedett művének, már majdnem szépséges angyal festménye végénél járt, de elszenderedett a fáradtságtól. Álmában ismét látta angyalát, hogy kilép a vászonjából.

– Mi ez, csoda?– ámulva értetlenkedett.

Hirtelen felriadt, Saját árnyékában Lucian-nak szárnyai voltak. Álom volt??...

Ne bújj el, légy látható

Ne bújj el, te egy csoda vagy,

Minden lépésed egyedivé tesz,

Másoknak is fényt adhatsz,

Ha megmutatod önmagad.

Ne rejtsd el azt, mi benned él,

Hisz mindegyikünk oly csodálatos.

Te vagy az, akinek hangja,

Új színt adhat annak, ki szeretetre szomjas.

Minden ember egyedi, különleges,

Hiszen más vagy, mint bárki más.

A gondolataid, a nevetésed,

A szemedben a fény egy remény.

Ne bújj el, hisz a lényed különleges,

A világ csak akkor teljes, ha te is ott vagy.

Minden, amit teszel, egy csodálatos történet,

Ami csak rád vár, hogy megíródjon.

Mi mind különbözünk, s épp ez a varázs,

Hogy minden lélek más, és mégis egy.

Egy-egy fénycsóva a sötétben,

Mely összefonódik, és együtt ragyog.

Ne bújj el! Légy látható,

A szíved ragyogásában mindenki felfedezheti

a saját igazságát, ami te vagy.

Mert te vagy az, aki különleges és egyedi csoda.

Az ajándék, az idő

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Karácsony ünnepe újra közeledik,

Szeretet és fény a szívekbe költözik.

Hittel, reménnyel telik meg minden lélek,

Családok gyűlnek, ünnepelnek, békében élnek.

Angyalok szárnyán fény érkezik,

Áldás borítja be a világ részeit.

Béke és szeretet költözzön minden házba,

Karácsony dala szálljon fel az Égi magasságba.

Hallgasd meg a csend halk üzenetét,

Tisztán, szerényen készülj az ünnepre,

Figyelj magadra, légy kedves, óvatos,

Ne hagyd, hogy a rohanás elragadjon most!

Hiszen nincs fontosabb a szeretetnél,

A kedvesen együtt töltött időnél.

Az ajándék csak egy tárgy, oly múlandó,

Viszont az együtt töltött idő a szívekben soha el nem múló.

Hófehér csoda

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Egy szikla repedése rejtette,

a fehér virágot, mely ott született.

Nem kérdezte, miért ott, és miért így,

csak nőtt, mint a csend, a hangtalan éjben.

Szirmain a hajnal könnye ragyog,

apró harmatgyöngyök,

mintha az ég elfeledett csillagai

bújnának meg benne –

egy hófehér csodában.

Minden szála hajlik,

minden szirma táncol,

mintha tudná, hogy az élete

rövid, lesz, de nem számít,

csak a pillanat fényessége,

ahol kitárhatja önmagát.

Amikor eljön az utolsó hajnal,

a fehér virág még egyszer felragyog.

Szirmain, mint hópihe, lassan lehullik,

és a szél dalában csendesen elbúcsúzik.

De fényét őrzi a szikla mélye,

és az ég emlékszik tiszta szépségére.

Az erdő szimfóniája

 

A reggeli nap finom fénnyel szórta be az erdőt, mintha aranyporral hintette volna be a fákat. Az árnyékok hűvösen táncoltak a földön, a levelek között átszűrődő fények remegtek, ahogy a szellő megborzolta az ágakat. Egy kis patak csörgedezett nem messze, lágy hangja mintha régi meséket suttogott volna a köveknek és a fűszálaknak.

Leültem a patak partján egy sima kőre, amelyet az idő és a víz simára csiszolt. Hallgattam, figyeltem. Nem a szokványos figyelem volt ez, nem csak a fák zizegését, a madarak dalát hallgattam – valami mélyebbre próbáltam hangolódni. Tudtam, hogy az erdő tele van történetekkel, ha elég csendes vagyok, talán megérthetem.

A patak először csak szelíd csobogásával szólalt meg, mintha üdvözölne.

– Ülj csak le – mondta halk zeneiséggel. – Engedd, hogy a gondolataid elcsituljanak, mint ahogy én csendesen továbbfolyok. Érzed, ahogy a belsőd is kisimul?

Bólintottam, és a víz tükrében megpillantottam saját arcomat. Nem úgy nézett vissza rám, ahogy megszoktam. Nyugodt volt, tiszta. A patak tovább suttogott:

– Minden kő, amit magamban hordok, egy történet. Lásd azt a kis kavicsot ott a partomon! Millió év alatt formálódott, míg végül itt talált otthonra. Ha figyelsz, elmeséli neked az utat, amit megtett.

Kezembe vettem a kavicsot. Hideg volt, sima, és mintha pulzált volna. Becsuktam a szemem, és hirtelen képek villantak fel előttem – hatalmas hegyek, dörgő lavinák, vad folyók. Éreztem az idő súlyát, a változások erejét. Egy apró kavicsban ott volt a világmindenség története.

A fölöttem hajló tölgyfa lombja megrezdült.

– Érezlek téged! – szólt mély, bölcs hangon.

– Tudod, hogy minden lélegzeteddel hozzám kapcsolódsz? A te levegőd az én létezésem gyümölcse. Mi együtt létezünk, nem külön. Nem vetted észre eddig?

Elmosolyodtam. Az igazságuk nyilvánvaló volt, mégis olyan könnyen elfelejtettem. A fa ágain madarak ültek, daluk szállt a szélben.

– A dallamaink a világ ritmusát követik! – trillázta az egyik kis rigó. – Hallgasd meg a szívverésed, ugyanaz a dallam szól ott is.

Úgy éreztem magam, mint egy hangszer, amelyre eddig senki sem figyelt, de most, ebben a pillanatban valaki rálelt, és megszólaltatta. Az erdő szimfóniája szárnyalt körülöttem, és hirtelen ráébredtem, hogy mindig is ott voltam ebben a zenében. Csak most hallottam meg, hogy az én hangom is ott rezeg benne.

Hirtelen a szél suhant át a tisztáson. Mintha kezek simították volna végig a bőrömet, felborzolta a fűszálakat, meghajlította a virágokat. A szél suttogva szólt:

– Én vagyok a hírnök. A világ minden szegletéből hozom a történeteket. A sivatag homokjától az óceán mélységéig, minden helyen ott vagyok. Hallod ugye, hogy szólok hozzád?

Ahogy lehunytam a szemem, éreztem, hogy valóban minden hangban, minden rezdülésben ott rejlik egy üzenet. A virágok illatával mesélték el a föld gazdagságát. Egy kék szitakötő szárnyainak suhogása a tó csendjét hozta elém.

A belső csendemből előbukkanó kérdésem halkan hangzott el:

– Mit tanítasz nekem, erdő? Miért szólítasz így magadhoz?

A patak, a fák, a szél, és a madarak egyszerre válaszoltak:

– Azért, mert te is része vagy ennek a nagy harmóniának. Csak úgy értheted meg, ha meghallgatod, ha igazán figyelsz. A világot nem uralni kell, hanem részeként élni benne. Nézd, tanuld, és éld meg a csendet.

Amikor ezeket a szavakat hallottam, minden kétség, minden kérdés elhalkult bennem. A szívem lassan, egyenletesen vert, mintha a patak ritmusát követné. A lélegzetvételeim könnyűek lettek, és éreztem, hogy a vállaimról lehullik valami nehézség, amit talán már évek óta cipeltem. A testem nem volt már elválasztva az erdőtől – a kezeim, lábaim a gyökerekkel fonódtak össze, a levegő, amit belélegeztem, az erdő tüdejéből érkezett.

Ahogy ott ültem, úgy éreztem, mintha egyre mélyebb kapcsolatba kerülnék az erdő minden lakójával. Nem voltak többé különálló dolgok – minden egyetlen nagy élőlény része volt, egyetlen nagy szimfónia. És én is ott voltam a dallamban, a része voltam.

Amikor felálltam, a nap már magasan járt. A patak vidáman csobogott, a fák levelei halkan susogtak, mintha búcsút intenének. A zsebemben ott lapult a kavics, egy apró darabka az erdő végtelen történetéből. Tudtam, hogy a szavak, amelyeket hallottam, nem hagynak el soha. Mindig ott lesznek, ha elcsendesedem, és újra hallgatni kezdek.

Ahogy visszanéztem a lombok árnyékába, egy csendes ígéret született bennem: sokszor visszatérek még ide. Az erdő nem siet, nem sürget, türelmesen vár majd rám. Tudtam, hogy bármikor, amikor újra meghallom a patak csobogását, a madarak dalát vagy a szél suttogását, az erdő szimfóniája újra körülölel majd, és én ismét a része lehetek.