Mira hónapok óta nem festett. A vásznak ott sorakoztak a fal mellett, az ecsetek tisztán, használatra készen álltak az asztalon, mégsem érzett késztetést arra, hogy bármelyikhez hozzányúljon. Ez azonban már nem zavarta úgy, mint régebben, mert megtanulta, hogy az alkotást nem lehet kierőszakolni magából. Ha egyszer újra megérkezik benne az a különös belső mozdulat, amely mindig megelőzte a képeit, akkor nem kell majd keresnie sem a témát, sem a színeket.
Aznap reggel már ébredéskor tudta, hogy festeni fog.
András még aludt, amikor Mira mezítláb kiment a nappaliba, elővette a festékeket, és egy üres vásznat tett az állványra. Vázlat nélkül kezdett dolgozni, és ezúttal azon sem gondolkodott, mit szeretne megfesteni. Egyszerűen hagyta, hogy a keze elinduljon.
A vásznon lassan egy különös táj bontakozott ki. Ismerősnek tűnt, mégsem tudta volna megmondani, hol láthatta. Fák emelkedtek világos épületek között, a házak falán növények futottak végig, a távolban pedig egy széles út húzódott, amelyen egyetlen autó sem látszott. Az egész hely úgy hatott, mintha az emberek végre megtanultak volna együtt élni a természettel ahelyett, hogy minden négyzetméterét elfoglalnák.
– Kávé nélkül festesz?
Mira hátranézett. András állt mögötte kócosan, két bögrével a kezében.
– Most kezdtem.
– Látom. Éppen ezért aggódom. Kávé előtt te még beszélni sem szoktál.
Mira mosolyogva átvette tőle az egyik bögrét, majd a vászon felé fordult.
– Nézd meg!
András néhány másodpercig komolyan szemlélte a képet.
– Szép.
– Ennél azért többet vártam.
– Rendben. Nagyon szép.
– András!
– Mit szeretnél hallani?
Mira az egyik különös épületre mutatott.
– Ismered ezt a helyet?
András megrázta a fejét.
– Nem.
– Én sem.
– Akkor mi zavar benne?
Mira egy darabig hallgatott, majd visszanézett a vászonra.
– Az, hogy úgy érzem, ezt nem én találom ki.
András most már figyelmesebben szemlélte a képet. A távolban emberek sétáltak a fák között, fölöttük hangtalanul siklott valamilyen karcsú szerkezet, az egyik ágon pedig apró, szürkés madár ült.
– Olyan, mintha a jövőt festetted volna meg – mondta végül.
Mira lassan felé fordult.
– Miért mondtad ezt?
– Nem tudom. Egyszerűen annak tűnik.
Mira visszanézett a vászonra, és különös bizonyosság kerítette hatalmába. Nem látomás érkezett hozzá, és nem hallott semmiféle belső hangot. Egyszerűen csak tudta, hogy amit fest, valamilyen módon létezik.
– Szerintem ez egy valódi hely.
András belekortyolt a kávéjába.
– Remélem, ott is van kávé.
Mira elmosolyodott, de a tekintete továbbra is a képen maradt.
Délután sétálni indultak. Ugyanazon az úton mentek, amelyet már számtalanszor végigjártak, és egy ideig semmi különös nem történt. András egy makacs cipőfűző miatt morgolódott, Mira pedig kinevette, amiért percek óta ugyanarról panaszkodik.
A város szélén azonban Mira hirtelen megtorpant.
Az út végén, egy régi épület mögött meglátott valamit, aminek nem kellett volna ott lennie. Egy világos, ívelt ház emelkedett a fák között, pontosan olyan, amilyet aznap reggel megfestett.
– András, nézz oda!
A férfi előrenézett.
– Mit nézzek?
– Az épületet a régi ház mögött.
András hosszasan figyelte a helyet.
– Én csak a régi házat látom.
Mira már tudta, hogy ugyanaz a kép egyelőre csak számára vált érzékelhetővé. A következő pillanatban azonban a táj tovább változott előtte. A repedezett út fölött egy sima, világos út rajzolódott ki, a villanyoszlopok helyén magas fák álltak, távolabb pedig emberek sétáltak az épületek között. A két kép rövid ideig egyszerre volt jelen, majd a szokatlan látvány lassan elhalványult.
– Mit láttál? – kérdezte András.
Mira elmondta neki.
– Ugyanazt, amit reggel megfestettél?
– Igen.
András néhány pillanatig gondolkodott.
– Akkor menjünk tovább.
Mira meglepetten nézett rá.
– Ennyi?
– Mit szeretnél? Hívjak rendőrt egy olyan épület miatt, amit én nem látok?
Mira oldalba bökte.
– Komolyan kérdeztem.
– Én is komolyan mondom. Menjünk tovább, hátha újra megjelenik.
Néhány perccel később egy apró szürke madár szállt le eléjük az útra.
Mira azonnal felismerte, mert pontosan ugyanilyet festett a vászon egyik fájára.
András óvatosan közelebb ment hozzá. A madár nem repült el, csak oldalra billentette a fejét, és figyelte őket.
– Ez legalább valódi – jegyezte meg András.
Elővett a táskájából egy darab kiflit.
Mira felvonta a szemöldökét.
– Te tényleg kenyeret hordasz magadnál?
– Soha nem lehet tudni, mikor jön jól.
Letört belőle egy apró darabot, és a madár elé dobta. Az állat lenézett a morzsára, de nem nyúlt hozzá.
András még egy darabot tett elé, ám az sem érdekelte.
Mira leguggolt.
– Valami furcsa rajta.
– Például?
– Túlságosan pontosak a mozdulatai.
A madár ekkor hangtalanul felemelkedett, néhány méterrel távolabb ismét leszállt, majd feléjük fordult.
– Szerintem azt akarja, hogy kövessük – mondta Mira.
András felsóhajtott.
– Mások délután fagylaltozni mennek, mi pedig egy furcsa madár után indulunk az ismeretlenbe.
– Maradhatsz is.
András azonnal ránézett.
– Ezt te sem gondoltad komolyan.
Mira elmosolyodott, és megszorította a kezét.
A madár újra továbbrepült. Néhány perccel később András látta meg először a következő változást. Az egyik villanyoszlop helyén hatalmas fa állt, amelynek vastag törzse alapján évtizedek óta ott kellett volna nőnie.
– Mira, ezt én is látom.
Odament a fához, és végighúzta a tenyerét a kérgén.
– Ez valódi.
– Néhány perce még nem volt itt.
Körülöttük a megszokott táj lassan elhalványult, miközben egy másik valóság egyre tisztábban rajzolódott ki. A váltás csendesen történt, szinte természetesen, mintha a világ eddig is ott lett volna körülöttük, csak most vált volna láthatóvá.
A levegő föld, növények és napmeleg fa illatát hozta. A távolból víz csobogása hallatszott, a fák között ugyanazok az épületek emelkedtek, amelyeket Mira aznap reggel megfestett.
András hosszasan körülnézett.
– Ezt azért szépen összehoztuk.
– Mit?
– Elindultunk egy délutáni sétára, és valahogy a jövőben kötöttünk ki.
Mira körbenézett.
– Szerintem nem mi mentünk a jövőbe.
– Hanem?
– Mintha a jövő érkezett volna el hozzánk.
Mielőtt András válaszolhatott volna, egy fiatal nő lépett ki az egyik épület mellől. Egyszerű, világos ruhát viselt, és olyan természetességgel közeledett hozzájuk, mintha két, kissé elveszett idegen megjelenése egyáltalán nem lenne rendkívüli.
A szürke madár leszállt mellé. A nő kinyújtotta a kezét, és az állat ráült.
– Nem kell félni tőle – mondta. – Környezeti őrző.
Mira meglepetten nézte a madarat.
– Akkor ez nem élő?
– Nem, de nagyon jól utánozza az élő madarak mozgását.
András a kezében maradt kiflidarabra pillantott.
– Ez sok mindent megmagyaráz.
A nő elnevette magát.
– Megpróbáltad megetetni?
– Erről inkább nem beszélnék.
Mira is elmosolyodott, majd komolyabban fordult a nő felé.
– Ez vezetett ide bennünket.
A nő arca kissé megváltozott.
– Honnan jöttetek?
Mira megmondta az évszámot.
A nő néhány pillanatig hallgatott, de hitetlenség helyett inkább kíváncsiság jelent meg az arcán.
András felvonta a szemöldökét.
– Ennyi?
– Mire számítottál?
– Nem tudom. Sikításra, orvosokra, vagy legalább arra, hogy azt mondod, ez lehetetlen.
A nő elmosolyodott.
– A mi időnkben már óvatosabban bánunk ezzel a szóval.
Mira a körülöttük lévő tájra nézett. Ugyanaz a föld volt a talpuk alatt, ugyanaz a nap sütött fölöttük, és ugyanaz a szél mozgatta a leveleket, mégis minden másként lélegzett körülöttük.
Ekkor értette meg igazán, mit festett meg azon a reggelen.
A jövő megérkezett hozzájuk.
