Részlet – A vér hallgat Második fejezet – 3. rész: A csók

Abban a pillanatban a közeli bokorból egy madár csapott fel hangos szárnyveréssel.

A ló összerezzent, felkapta a fejét, nagyot lépett oldalra.

Lucia lába lecsúszott a kengyelről.

– Marco!

A férfi elkapta, de Lucia teljes súlyával nekizuhant. Marco hátrált egy lépést, aztán még egyet, csizmája megcsúszott a nedves fűben.

Mindketten a földre estek.

Marco került alulra.

Lucia rajta feküdt.

Néhány másodpercig egyikük sem szólalt meg.

Marco nagy levegőt vett.

– Jól van?

Lucia felnézett rá.

– Én igen.

– Ennek örülök.

– Maga?

Marco elhúzta a száját.

– Még gondolkodom rajta.

Lucia elnevette magát.

– Ne nevessen – mondta Marco.

– Súlyos baleset ért.

– Én estem magára.

– Éppen erről beszélek.

Lucia még jobban nevetett.

– Marco!

– Mit tehettem volna? Egy Valli kisasszony támadott rám.

– Maga nem tudott talpon maradni.

– Erre nem lehet felkészülni.

Lucia válaszolt volna, de amikor közelebb hajolt hozzá, az ajkuk véletlenül összeért.

A nevetés egyetlen pillanat alatt elhalt.

Lucia megdermedt.

Marco sem mozdult.

Arcuk alig néhány ujjnyira volt egymástól. Lucia tenyere Marco mellkasán pihent, a férfi karja pedig még mindig a dereka körül volt. Lucia érezte a szíve gyors dobbanását a tenyere alatt.

Nem tudta, melyikük lélegzik hangosabban.

Marco tekintete Lucia szeméről lassan az ajkára siklott.

Lucia tudta, hogy fel kellene állnia.

Mégsem tette.

Marco karja megfeszült körülötte.

– Lucia...

A lány nem válaszolt.

Nem kellett.

Marco lassan felemelte a fejét.

Most már nem véletlenül ért össze az ajkuk.

A csók először óvatos volt, mintha mindketten még megadhatnák a másiknak a lehetőséget, hogy elforduljon.

Egyikük sem fordult el.

Lucia ujjai belekapaszkodtak Marco felsőruhájába. A férfi szorosabban ölelte magához, Lucia pedig visszacsókolta.

Mindaz, amit addig visszatartottak – a piactéri érintés, az egymást kereső tekintetek, a furcsa ismerősség, az öröm, amikor meglátták a másikat, és a hiány, amikor el kellett válniuk – egyszerre tört át közöttük.

Most már egyikük sem próbálta letagadni.

Marco ajka újra Lucia ajkára simult. Amikor egy pillanatra elszakadtak egymástól, Lucia az arcán érezte Marco meleg lélegzetét.

Csak egy pillanatra.

Lucia nézte Marcót.

A férfi szemében ugyanaz a vágy égett, amelyet ő is érzett.

Marco felemelte a kezét, ujjaival végigsimított Lucia arcán.

– Mondja, hogy hagyjam abba.

Lucia ajka résnyire nyílt.

Nem mondta.

Marco újra megcsókolta.

Ez a csók már nem volt bizonytalan. Lucia közelebb simult hozzá, egyik kezével Marco vállát fogta, a másikkal a mellkasán támaszkodott. A férfi tenyerét Lucia derekán tartotta, mintha attól félne, hogy ha elengedi, a lány azonnal eltűnik mellőle.

Lucia már nem tudta, mennyi idő telt el.

Csak Marco száját érezte, a karját maga körül, saját szívének vad dobogását.

Amikor végül elszakadtak egymástól, egyikük sem távolodott el.

Homlokuk összeért.

Lucia lehunyta a szemét.

– Ezt nem kellett volna – suttogta.

Az olvasás csodája Szeptember 8, az olvasás világnapja

 Van egy különös ajtó, amelyhez nem kell kulcs.

Elég egy könyv. Elég egyetlen mondat.

Kinyitjuk, és már nem ugyanott vagyunk.

Lehetünk egy régen eltűnt város utcáján, egy ismeretlen ember szívében, egy gyermek álmában vagy száz évvel később, egy olyan világban, amely még meg sem született.

Az olvasás talán ezért az egyik legnagyobb emberi csoda.

Mert miközben mozdulatlanul ülünk, bejárhatjuk a világot.

Miközben egyedül vagyunk, száz másik életet érinthetünk meg.

És néha egy könyvben találunk rá arra a mondatra, amelyet egész életünkben kerestünk, csak addig nem tudtuk kimondani.

A könyvek nem csupán történeteket őriznek.

Embereket őriznek. Korokat. Álmokat. Szerelmeket. Félelmeket. Gondolatokat. Mindazt, amit valaki egyszer annyira fontosnak érzett, hogy szavakba öntötte.

És amíg lesz valaki, aki ír,

és lesz valaki, aki elolvassa,

addig a leírt szó nem vész el.

Ma, szeptember 8-án, az olvasás világnapján vegyünk kézbe egy könyvet.

Lehet, hogy csak néhány oldalt olvasunk el.

De sohasem tudhatjuk, melyik mondat változtat meg bennünk valamit örökre.

A tükör ára

Júlia minden évben visszament ugyanazon a napon. A városban ilyenkor már halvány volt a fény, az erdőben viszont mindig ugyanaz fogadta: a nedves avar szaga, a fák között megbúvó hideg, és az a pontos hely, ahol tizenkét éve a fia eltűnt.

Akkor, eső után, gőzölgött a talaj. A fiú – Bence – nevetve futott előre, mintha versenyezne valakivel.

– Bence, várj! – kiáltotta Júlia, és utána eredt.

A fiú még egyszer visszanézett, aztán eltűnt a fák között. Júlia pár lépés múlva már csak a saját lihegését hallotta.

– Bence! – ordította. – Bence, felelj!

Válasz helyett csend jött. A keresés napokig tartott: emberek, kutyák, lámpák, szalagok. Júlia később egyedül is visszatért, és a mellkasa körül mindig megszorult valami, egy hirtelen belégzés, amit soha nem tudott végigvenni. Évről évre ugyanott. Évről évre ugyanabban az órában.

Most is ugyanaz történt: amikor kimondta a fia nevét, a karján végigfutó meleg nem engedte továbbmenni. Meglátta azt, ami eddig elkerülte a figyelmét – a tisztás szélén álló tükröt. A kerete repedezett volt, a sarkain mohacsomók ültek, és úgy állt ott, mintha a hely része volna ősidők óta.

Júlia közelebb ment.

– Itt lehet a megoldás… – mondta halkan, majd belenézett.

A tükör felszíne megrebbent, mint egy felkavart tó. A tisztás képe eltűnt, és helyette egy fiatal férfi arca rajzolódott ki. A vonásai felnőttek voltak, mégis Bence szeme nézett vissza rá.

– Szia, anya – mondta.

Júlia keze a szája elé kapott.

– Bence… hol vagy? Én… én minden évben kerestelek.

– Anya, azon a napon belenéztem, és átjöttem ebbe a világba. Azt mutatta, amit akkor a legjobban akartam. Amikor beléptem, bezárult mögöttem. Itt másként telik az idő. És ára van.

– Miféle ár?

– Az átjáró egyensúlyt tart. Ha valaki kijön, valakinek jönnie kell helyette.

Júlia nyelt egyet.

– Akkor én átmegyek. Te kijössz.

– Én futottam el – mondta Bence halkan. – Te jöttél utánam. Az arcod itt maradt bennem tizenkét évig. A hangod. A kiáltásod.

Júlia ökölbe szorította a kezét.

– Akkor most én belépek – mondta. – Te kijössz onnan.

– Biztosan ezt akarod, anya?

– Azt akarom, hogy végre élhess – felelte Júlia, és a tenyerét a tükörre tette.

A tükör engedett. Hűvös volt és puha, mint a víz. Júlia belépett.

Egyetlen pillanatig még látta Bencét: a túloldalon kinyújtotta felé a karját, aztán a kép elfordult, és az erdő visszazárult köré. A tükör felszíne elsimult.

Bence ott állt a tisztáson. A levegő megérintette a tüdejét. Hideg volt. Valóságos. Fájt a torka, sokáig visszatartotta a lélegzetét. A tisztás közepe sötétebb volt, mint eddig. Amikor lehajolt, látta, hogy egy könyv az.

Az első oldalon egyetlen mondat állt, friss tintával:

„Az édesanya szívében a gyermeke örökké él.”

Szemeiben könnyek gyűltek, öröm és bánat keveredett bennük. Az édesanyját újra elveszítette – az életét visszakapta.

www.muzsakkonyvtara.hu

A könyv egy kéz

A könyvek nekem lassú fények,

ablakok egy másik tájra.

Nem menekülés — inkább

hazatalálás, amikor szétszór a világ zaja.

Kinyitok egy könyvet, és az idő megáll.

Nem sürget senki, nem hív vissza semmi.

A gondolatok leülnek mellém,

és végre csendben maradnak.

Minden könyv egy kéz,

amely nem ér hozzám, mégis megérint.

Szavakból épít hidat

a szív és a megértés között.

Van bennük valami ismerős melegség,

amit nem tudok kimondani, csak érezni:

mintha valaki rég tudná helyettem is,

mit keresek magamban napok óta.

Mert amikor olvasok,

nem maradok egyedül.

A könyvben mindig van egy szoba számomra,

ahová hazaérhetek.

Tenger könyve

A tenger zúgása volt az első könyv, amit valaha olvastam. Nem betűkből állt, hanem hullámokból, melyek titkokat súgtak a szívemnek. Minden hajnal új fejezetet írt az égre: a nap tintaként szórta sugarait, a sirályok pedig mondatjelekként repültek. Egy napon valódi könyvet vittem a partra. Amikor kinyitottam, a szél közéjük lapozott, mintha a tenger is kíváncsi lenne. A lapok illata keveredett a sós levegővel, a homok aranyló szavai tapadtak rá. Kagylók csillogtak, mint lábjegyzetek, hajó árnya suhant át a vízen. Csillagfény kísérte az estét, part csendje ringatta álmaimat. Megértettem: minden könyv tenger, minden tenger könyv — végtelen, sodró, örökké bennünk íródó történet.

Tél illata

Tél illatát sodorja a szél,

zúgva, vadul, haraggal beszél.

Hideg eső pereg halkan,

október télbe hajlik át.

Ajtót nyitott, vagy csak belesett?

Egy pillantást küldött, nevetett?

Ki tudja, játszik, vagy komolyan jár,

árnyékát ránk eresztve táncol, száll.

Varjak köröznek, hangjuk hallatszik,

sötét szárny alatt az ég is sír.

Az idő komor, öröm kevés,

hideg fújásban nincs melegség.

De bent a kandalló lángja lobog,

meleg szívű este: itt maradok.

Egy bögre tea, egy jó könyv ölel,

s az éj gyöngéden átkarol,

álomvilágba ringat, táncol.

A mesék útja

Őseink szájából szállt a szó,

éjfélkor, tűz mellett örömmel szólt.

Tündérek, sárkányok, bátor királyfiak,

éltek mind a hallgató szív alatt.

Szájról szájra nőtt a régi mese,

láthatatlan, mégis örök az ereje.

Nevetett, fegyelmezett, vigaszt adott,

tanulság, mely minden lélekhez eljutott.

Ma már könyvek is őrzik a csodát,

lapokon élnek régi mondák.

De a szívben mindig ott él,

újra és újra útra kél,

mindenki szívében tovább él.

Mese nélkül a világ szürke lenne,

minden szó, minden csoda

bölcsességet hordoz.

Örök út a múlt és jelen között,

titkos kincs, amit senki el nem vehet,

hisz a mesékben az igazság vezet.

Csigaolvasás

A könyvtár legalsó polcán egy apró csiga lakott, akit Gutenbergnek hívtak.

Minden nap egyetlen betűt olvasott, türelmesen.

– Kérlek, ne nyálazzad össze a könyv sarkait – sóhajtott a könyvtárosnő, miközben a napfény lágyan szűrődött be az ablakon.

– Bocsánat, de ez a vers annyira megérintett...

– Ez már nem olvasás, inkább meditáció – mondta a könyvtáros.

– Én inkább csigaléptékű műélvezetnek hívom – válaszolta Gutenberg.

– A könyvjelző is megunta, és csendben eltűnt a lapok között.

– Az örömtől, gondolom – nevetett a nő.

Aznap este a csiga új könyvet kért, a címe: „Gyorsítsd fel az életed!”

Nevetett, majd elaludt az első betűn, mert még a csigatempóban is van varázslat.

A piros könyv

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Emília belépett a régi könyvesboltba, ahol a poros polcok között, mintha az idő megállt volna, a csend uralkodott. Egy percre megállt, hagyta, hogy a levegő átjárja. Az egész bolt olyan volt, mintha a múltat őrizte volna. A könyvek vastag borítói, a régi bőr kötésű kötetek mind egy-egy titkot rejtettek. Az eladó, egy középkorú férfi, volt, aki eddig sosem tűnt fel neki, felnézett rá. A tekintete furcsán komoly volt.

– Ezt keresi? – kérdezte, miközben Emília is éppen a könyvért nyúlt. Emília ledöbbent. Miért pont most találkozott ezzel a könyvvel? Miért pont ő? Valami vonzotta, de egyben izgatottságot is érzett.

– Igen… – válaszolta lassan, de nem tudta, miért. A könyv annyira ismerős volt neki. A férfi, aki ezúttal nem tűnt távolságtartónak, úgy figyelte őt, mintha valami fontos dolog történne.

– Ez a könyv különleges – mondta a férfi, majd odalépett hozzá. – Nagyon kevesen tudják, hogy az írót sokáig elfelejtették. De a könyv, amit a kezében tart, az egy rejtélyes könyv.

Emília elgondolkodott. A könyv borítóján piros betűk ragyogtak, és a cím titokzatosnak tűnt. Egy pillanatra elmerült a sorok között, de aztán úgy érezte, hogy a férfi valami többet akar mondani.

– Miért éppen én? – kérdezte halkan. – Miért adta nekem ezt a könyvet?

A férfi mosolygott, és a válasz nem érkezett azonnal. Mintha valamit rejtegetett volna a szemeiben. Emília egy pillanatra felnézett a könyv borítójára. A cím: „A titkos fejezetek”.

– Mert ez a könyv az önmagunk megtalálásáról szól – válaszolta végül a férfi. – A legfontosabb része nem a történet, hanem az, hogy miként olvasod.

Emília ahogy végiggörgette az oldalakat, mintha a szavak életre keltek volna. A történetben valami olyan ismerős érzést talált, amit nem tudott megmagyarázni. A könyv sorai között Emília egy titokzatos mondatot talált: „A szerelem nem csupán egy érzés, hanem a találkozás egy titkos, elkerülhetetlen pillanat."

Az idő mintha lelassult volna. Valami megmagyarázhatatlan vonzás indult el benne. Mintha ez a könyv pontosan azt a pillanatot írta volna le, amit ő is keresett, amit eddig sosem talált meg.

Miközben a férfi mellett állt, hirtelen megértette, hogy miért volt ez a találkozás fontos. A férfi, aki eddig furcsán viselkedett, mintha mindent tudott volna róla, mintha látta volna a lelke legmélyebb rejtelmeit.

– Miért érzem úgy, hogy már találkoztunk? – kérdezte, miközben közelebb lépett hozzá.

A férfi szemei találkoztak az övéivel, és mintha valami ismerős fény villant volna meg benne.

– Mert mindig is itt voltál – válaszolta Gabriel, a férfi hangja mélyebbé vált, miközben egy lépést tett előre, hogy közelebb kerüljön hozzá. A két lélek között egy titkos kapcsolat szövődött, amit egyikük sem tudott megmagyarázni, de mindketten érezték, hogy valami igazán különleges dolog kezdődik el. Nem szóltak semmit, csak hagyták, hogy az érzések szavak nélkül beszéljenek.

Gabriel óvatosan megfogta Emília kezét, és egy könnyed mozdulattal maga felé húzta. A férfi ajka érintette az övét, és egy titkos csókban szövődött össze a múlt, a jelen és a jövő. A szerelem nem csupán egy érzés volt. Az egész történet, amit a könyv lapjain olvastak, most valósággá vált.

Miután elváltak egymástól, Gabriel szemei csillogtak.

– Tudtad, hogy ez lesz? – kérdezte Emília mosolyogva, miközben az őszinteség teljesen átvette a hatalmat.

Gabriel halk nevetéssel válaszolt.

– Nem tudtam, hogy pont így, de tudtam, hogy valami igazán fontos történik most közöttünk. Miért más ez, mint a könyv? Mert a mi történetünk a legszebb fejezet.

Emília ránézett, és minden kétsége eltűnt. Most már tudta, hogy a könyv, amit megtalált, valójában egy titkos ajtót nyitott a lelkük között. És ahogy a férfi mellett állt, úgy érezte, hogy az ő történetük csak most kezdődik igazán.

Álom marad?

Valahol mélyen bennem él egy könyv. Lapról lapra rakodott össze bennem, évek óta érlelem, mint titkos virágot, amely sosem nyílik ki egészen. Sorokba öntöttem a szívem, éjszakák csöndjében, hajnalok halvány fényénél. Az ujjaim már tudják, mit kell írni, a gondolataim súgják, milyen világokat álmodtam meg. És mégis... ott motoszkál bennem a kérdés: lesz-e valaha könyv ebből az álomból?

A papír illatát akarom érezni. A saját betűimet, ahogy sorakoznak valaki más kezében, valaki más polcán, aki talán épp azokat a szavakat várta, amelyeket én írtam. De a valóság hideg keze visszahúz. Mindenhol számok, összegek, forintok. Kiadás, nyomtatás, reklám – mindegyik mögött ár, mindegyik mögött fal.

Szeretek írni. Nem tudok nem írni. De mikor már nem elég, hogy a szavak bennem vannak – mikor azt szeretném, hogy lássák is őket, olvassák, értsék – akkor hirtelen túl nagy árnak tűnik az álom.

Elkeseredek. Nem a haszon hiánya miatt. Nem a siker miatt. Csak azért, hogy egyszer valaki azt mondhassa: „Láttam a könyved a polcon.” De honnan vegyem azt a sok pénzt, amibe kerül? A költségek, a terjesztés, a reklám... mind egyre távolabb tolják azt, ami valaha olyan közel volt a szívemhez.

Néha úgy érzem, a nyomtatott könyv számomra nem más, mint egy túl drága luxus, mint egy palota kulcsa, amihez nincs zár, amit nem nekem készítettek. És mégis… valahol belül fáj. Hogy ennyibe kerül, hogy ennyire elérhetetlen.Ilyenkor felteszem a kérdést: abbahagyjam? Mi értelme?

De aztán újra előveszem a tollat, leülök, mert mást nem tehetek. Az írás nem kér pénzt, csak lelket. Ez az egyetlen kincs, amit sem fal, sem szám, sem hideg valóság nem vehet el tőlem. Az írás az életem.

A könyv varázsa

Az irodalom, a szavak varázsa,

Szívemben él, örökkön örökké.

Minden lap egy új világot tár fel,

A könyvben rejlő szépség felébreszt.

A betűk, mint szárnyaló madarak,

Átvezetnek engem más világba,

Képzeletben úszom, messze járok,

Minden olvasás egy új kaland.

A könyv egy barát, hű kísérőm,

Ki a sötétben is fényt hoz.

Megérint, ha szomorú a szívem,

Szavak ölelése, gondolatok tánca,

Szent mű, mi örök emlék marad.

Mi lehetne szebb, mint a szavak varázsa?

Mi mást kaphatnék én ennél szebbet?

Mint egy könyv, mi örömet ad,

Szellememet táplálja, s lelkemet élteti,

Egy életen át hű barátom marad.

Kristóf és a varázskönyv

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

Egy esős délután, miközben Kristóf a szobájában ült, kezébe vette azt a könyvet, amit a nagymamája adott neki. A borítón egy hatalmas, szárnyas oroszlán és egy csillogó ezüst kulcs volt, mintha egy titkot őriztek volna benne. Kristóf alig tudta leküzdeni a kíváncsiságát, így gyorsan kinyitotta.

Ahogy az első oldalt átfordította, egy hirtelen szélfúvás kíséretében mintha egy szivárvány ölelte volna körbe, ragyogó fényekkel. Kristóf szinte azonnal egy másik világban találta magát.

Először csak a színek ragadták meg: a fák zöldje csillogott, mint a smaragd, a virágok szirmai aranyban és kékben játszottak, mintha éltek volna. Az ég pedig nem egyszerű kék volt, hanem szivárványszínű, és egy hatalmas, lila nap ragyogott benne. Kristóf nem tudott mit kezdeni a látottakkal, de valami azt súgta, hogy nyugodtnak kell maradnia. Minden, amit látott, a könyvből lépett elő.

Hirtelen egy apró, zöld manó ugrott elé, aki kék köpenyt viselt, és hatalmas, szőrös szemüveget hordott.

– Üdvözöllek, Kristóf! – mondta a manó vidáman. – A könyv elvezetett hozzád! Segítened kell nekünk!

– Hogy hívnak téged? – kérdezte Kristóf, miközben csodálkozva nézte a manót.

– Fivorán vagyok, a fény varázslója. – válaszolta a manó, miközben egy mosollyal intett. – A könyv, amit olvasol, nem csak egy történet, hanem egy titkos kapu. A világunk egyensúlyát fenyegeti egy gonosz varázsló, aki ellopta a legfontosabb kulcsot, ami az egész világunkat összetartja. Neked kell visszaszerezned, Kristóf!

Kristóf először azt hitte, hogy ez csak egy játék, de amikor megpillantotta a távolban a rémisztő, fekete várat, ahol a gonosz varázsló rejtőzködött, észrevette, hogy itt már nem csupán egy mese szereplője. Ő lett a hős, aki elindulhatott a veszélyes küldetésére.

Az út során egy másik varázslatos lény, egy beszélő, aranyszínű madár csatlakozott hozzá, aki segített neki eligazodni a könyv világában.

– A varázsló egy titkos labirintusban rejtette el a kulcsot. De vigyázz, Kristóf! Ha elveszíted a hitet, örökre elveszhetsz a történetben! – figyelmeztette a madár.

Kristóf mindent megtett, hogy sikerrel járjon. Útközben találkozott egy barátságos óriással, aki óvta őt a sötét erdőben, egy vízi tündérrel, aki csillagokat adott neki, hogy világítsanak az úton, és egy okos rókával, aki a legbonyolultabb rejtvényeket is megoldotta. De mind közül a legfontosabb tanulságot Fivorántól kapta, aki azt mondta:

– A legnagyobb varázslat a képzeletedben rejlik. Ha hiszel a történetben, minden lehetséges!

Végül elérte a várat, ahol a gonosz varázsló őrizte a kulcsot. A harc heves volt, de Kristóf nem adta fel. A varázsló erősebb volt, mint bárki más, akivel valaha találkozott, de Kristóf szíve tiszta volt, és tudta, hogy a jóság ereje minden másnál erősebb. Egy utolsó varázslatot mondott, amit a madár és Fivorán tanított neki, és a varázsló megsemmisült, a kulcs pedig visszakerült a helyére.

Mikor visszatért a saját világába, a könyvet ismét a kezébe vette, de most már tudta, hogy ez nem csupán papír és tinta – hanem egy kapu a végtelen világokhoz.

Egy életre megszerette a könyveket, mert megtapasztalta, hogy minden egyes történet egy új kalandot rejteget, amely bárhol és bármikor elkezdődhet, ha hiszel benne. És Kristóf már tudta, hogy a képzelet az igazi varázslat, amivel bármit elérhet.

Amikor írok

El kell mondanom,

amikor írom a könyvemet,

a billentyűzetet ujjaimmal érintem, de a történetben már nem csupán gépelek, hanem egy másik világban élek – teljesen eggyé válok vele. Én vagyok a főszereplő, az utca, a virágok, az illatok, a gonosz.

Minden érzést átélek, minden egyesül velem.

Egyszerre vagyok minden szereplő és esemény, a levegő, a nap, a csillagok – mindez egy csoda.

Egy világot teremtek önmagamból, egy világot, amely magába foglalja a képzeletem, és érzéseim minden részletét.

Érzem az illatokat, hallom a szereplők gondolatait, érzem, mit élnek át – hiszen mind ők belőlem születtek. Még a gonosz is én vagyok, az árnyék, amely a történetben alakot ölt.

A helyszínek változása számomra szinte varázslatos, ahogyan a házak, kertek életre kelnek, és minden részlet teljessé válik. Minden apró mozzanat mintha élettel telne meg a kezeim alatt. Ahogy írom a fejezeteket, a történet folytatódik, és egyre bonyolultabbá válik, miközben egyre inkább elmélyülök benne. Fantasztikus.

Az írók világa teljesen egyedülálló. Most már értem, miért vagyunk mások, miért választjuk a magányt – mert ott, a csendben születnek az igazi történetek, ott teremtődnek meg számomra az események, ott válik a semmiből valósággá minden egyes szó.

Szárnyalni egy másik világban, ahol én magam teremtem és írom a történetet – olyan, mintha ott lennék, miközben éppen a billentyűket ütöm. Két helyen egyszerre: itt és ott.

Bámulatos és különleges számomra ez a világ, tele izgalmakkal és csodákkal, és minden egyes pillanata csupa boldogság.

Boldog vagyok, hogy végre megtaláltam azt a helyet, ahol önmagam lehetek, ahol megélem azt, aki valójában vagyok – mert ez a történet nem csupán a könyvem, hanem én magam is vagyok.

Hála

 

Hűvös nyári estén Elena egy Los Angeles-i padon ült, könnyekkel a szemében szorongatva kéziratát. Elveszítette mindenét: munkáját, otthonát, reményét. Hajléktalan lett. Minden kiadó visszautasította könyvét, és már nem tudta, merre tovább.Egy jól öltözött férfi sétált arra, meglátta Elenát, és megállt:

– Segíthetek valamiben? – kérdezte együttérzéssel.

Elena némán átnyújtotta neki a kéziratot. A férfi rápillantott, majd elmosolyodott:

– Kiadónál dolgozom. Holnap ilyenkor találkozunk itt újra.

Elena reménykedve bólintott. Az éjszakát reménnyel töltötte. Másnap a férfi visszatért, szemében csillogott az izgatottság:

– A könyve csodálatos! Szerkesztés alatt van. Bejönne velem a kiadóhoz?Elena könnyes szemekkel suttogta:

– Igen! Hálásan köszönöm – és megölelte a férfit.Szívét átjárta a hála. Vannak még csodák!