Maradj még

Vörösen lélegzik a pohárban a bor,

fénye fölött ezüst hídra lép a Hold.

A percek lassan nyílnak, belénk simul a mámor,

s a szívet megtalálja Ámor.

A vágy körénk hajol, nem kérdez, csak figyel,

szerelmesen átölel.

A bor illatából heves történet születik,

s csókkal megpecsételődik.

Parázslik a levegő, lelkünk egymásra talál,

a pillanat csak a miénk,

szívünk halkan suttogja: maradj még,

s érzem, hogy melletted igazán élhetek én.

A lelkek tánca

 

Nem érint a kéz, mégis remeg a bőr,

ahogy egymásba simul a csendem és a csended.

Az idő megáll — nem kérdez, nem dönt,

csak nézi, ahogy két lélek felismeri önmagát a másikban.

Te ott állsz — nem testtel, hanem emlékkel,

árnyék nélkül, fényből, hangtalan sóvárgással.

Én pedig közelebb hajolok, s te engeded —

csak lélek tud ennyire közel menni,

mert ha nem érlek el, szomorú lelkem sírni kezd.

Arcod nem érinti az arcom,

mégis minden csókod rajtam marad;

szempillád egy sóhaj, amely elém hull,

és én elkapom, mielőtt a földre érne —

mert ami a tiéd, az az enyém elveszni nem tud.

Két tollpihe tánca vagyunk a szélben —

egymáshoz simulunk, majd elrebbenünk,

de akármerre sodor a sors kegyelme vagy kegyetlensége,

úgy térünk vissza egymáshoz, mint a fény a hajnalhoz.

Nem lehetünk — mégis vagyunk.

Nem érhetünk össze — mégis összeérünk.

És ha elválaszt is ezer élet, ezer test, ezer név,

a tánc újra elkezdődik,

valahányszor a lelkünk megérzi a másik lélegzetét.

Mert ami egyszer felismerte önmagát a másikban,

az soha többé nem felejti el.

Ez a mi igazunk.

Ez a mi végzetünk.

Ez — a lelkek tánca.

Az érme üzenete

Senki sem tudta pontosan, mikor került oda; a falu szélén, a régi híd alatt egyszer csak ott feküdt egy arannyal teli zsák, mintha valaki odatette volna, vagy mintha mindig is ott lett volna, csak eddig nem vették észre. Az emberek megálltak előtte, de hamar továbbmentek — volt, aki félt tőle, volt, aki nem hitt benne, és volt, aki csak annyit gondolt: „Nem az enyém.”

Egy nap arra járt egy nő — fáradtan, csöndesen, gondolatokkal tele. Nem gazdagságot keresett, igazából semmit sem keresett már; csak menekült a napjai elől, ahol mindenki tőle várt valamit. Megállt a zsák előtt, nem nyúlt érte, nem csodálkozott, csak nézte. A zsákban aranypénzek csillogtak, a fény megérintette az arcát.

– Tudod… – suttogta a nő a zsák felé, bár nem volt kinek mondania. – A szerencse mindig elkerült engem.

A szava visszhang nélkül hullott a csendbe, aztán enyhe szél támadt, és az egyik érme legördült a zsák tetejéről, épp a lába elé, megállt ott, fényben ragyogva. A nő lassan lehajolt, és felemelte. A pénzen nem számok voltak, nem érték, nem évszám, csak egyetlen vésett mondat: „A szerencse ott kezdődik, ahol megérted és elfogadod önmagad.”

A nő keze megremegett, a levegő körülötte valahogy melegebb lett, és hirtelen megértett valamit — nem szavakban, nem mondatban, hanem felismerésben. Nem az arany számít, nem a zsák, nem a „megkapni” vagy „elveszíteni”, hanem az a pillanat, amikor rájössz: minden, amit kerestél, már benned volt.

A zsák hirtelen megmozdult, majd lassan összeesett, mintha sosem lett volna tele semmivel. Nem tűnt el — csak visszaváltozott egyszerű, régi vászonná. A nő tenyerében még ott volt az érme; halkan megszorította, aztán elmosolyodott.

Aznap hazament. Nem változott meg egyetlen külső körülmény sem — nem jött váratlan ajándék, telefon, csoda. És mégis minden más lett. Mert először érezte azt, hogy a szerencse sosem hagyta el — csak ő felejtette el észrevenni.

Csábító csokoládé

Csoki hív — mert édes, mézes,

nem kérdez, csak jön felém,

mosoly bújik ajkam szélén:

„Na jó… egy falat még.”

Olvad lassan, lágyan benn,

mint szívemben a szerelem,

dió omlik, kakaó íze vár,

minden porcikámra rátalál.

Nem édesség — varázslat ő,

csábító, titkos, erő,

ha egyszer hozzám ér, megcsókol,

nincs menekvés, elrabol.

Ha szívem fáradt, fáj,

a csoki mindig mellém áll,

ringat, vigaszt ad, szeret,

s újra élni hív, megnyugtat.

Így történik újra, újra,

minden este, mindig újra

megfogadom — ma vége van…

de mégis… mégis…

ellenállhatatlanul —

újra magához láncol.

Megnyílt a Múzsák Könyvtára

 Megnyílt a Múzsák Könyvtára

Közösségi irodalmi tér, ahol versek, novellák, mesék és kreatív írások kapnak otthont — és ahol minden alkotó láthatóvá válik.

Olvass, tölts fel, alkoss.

Kapj visszajelzést, inspirációt és támogató közösséget.

Nyereményjáték is van folyamatosan.

Tölts fel műveket, és értékes nyeremények találnak gazdára az alkotók között.

Csatlakozz:

www.muzsakkonyvtara.hu

Ketten indulunk tovább

A fenyők koronái között átszűrődött a napfény; aranyló pászmákban terült el az erdő puha, mohaszőnyegére. A levegőben nedves avar, gyanta és valami furcsa, régi emlék illata lebegett. A tisztás közepén két autó állt — vagy inkább aludt — egymás mellett, moha borította, rozsda falta testtel, mintha csak az idő tartaná őket életben.

Liza óvatos léptekkel közeledett. Cipőjének talpa tompán süppedt a mohába. A hangja halkan csengett az erdőben:

– Te is látod… hogy olyan, mintha várnának valamire?

Bence mellé ért, kezét zsebre tette, majd hosszú másodpercekig némán figyelte az autókat.

– Olyan, mintha még mindig haza akarnának vinni valakit.

Liza végigsimította a poros, hideg ajtót.

– Szerinted kik ültek benne utoljára?

– Talán… – Bence elmosolyodott, de mosolya szomorú volt – egy fiú meg egy lány. Veszekedtek, kibékültek, vagy csak hallgattak. Lehet, hogy nem mondtak ki valamit.

A szél megmozdult, és megrebbent a moha a motorháztetőn.

– Minden autó tele van történetekkel – suttogta Liza. – És ha egyszer már nem mennek tovább, a történetek ott ragadnak bennük. Mint az utolsó mondatok, amelyeket sosem mondanak ki.

Bence mélyen felsóhajtott.

– Az emberek is ilyenek. Megállnak, mielőtt célba érnének, mert megijednek vagy félnek.

Egy pillanatra csend telepedett közéjük.

Liza tekintete visszapillantott az első autóra.

– Miért hoztál ide? Tudtad, hogy elindít, felhoz bennem valamit. Ugye?

Bence bólintott.

– Tudtam. Azt akartam, hogy lásd: még abból is lehet valami szép, ami egyszer úgy tűnt, véget ért. Te… azt hitted, vége lett köztünk akkor, amikor elmentem, és én is. Most itt vagyunk — talán újra kezdhetjük. Nem ugyanott. Másképpen.

Liza szeme megtelt könnyel, de a hangja biztos maradt.

– Az autók nem indulnak be többé.

Bence közelebb lépett.

– Nem is kell. Csak tanítanak bennünket. Hogy ami egyszer fontos volt, az soha nem tűnik el, csak más formában él tovább. Bennünk.

A szél végigsuhant a fák között. Egy napfénysugár érintette őket.

Liza lassan megfogta Bence kezét.

– Nem tudom, hogyan kell újra elindulni.

– Én sem – felelte Bence. – De indulhatunk együtt. Gyalog. Nem kell semmi régit vinni tovább ami fáj. Induljunk együtt, újra tisztán.

A két autó tovább pihent a tisztáson, a moha alatt.

Amikor Liza és Bence lassan elindultak az erdei ösvényen, a napfény áttört a fák között, mintha csendben azt suttogná:

Nem kell mindent újraindítani. Elég, ha ketten indulunk tovább.

A Karácsonyi hívás

Szenteste volt. A nappaliban halványan pislákolt a fenyőfa fénye, a szaloncukrok aranypapírja tükrözte a gyertyák mozdulatlan ragyogását .Éva egyedül ült az asztalnál, a bögrében kihűlt már a tea. A csend nem volt békés — üres volt és nehéz .A földön, egy kartondobozban ott pihentek a festékei, az ecsetei, a vásznak. Mindent elcsomagolt .Úgy döntött: elég volt az álmokból. Januártól visszamegy egy rendes munkahelyre. Karácsony este legyen az utolsó, amikor még úgy teheti, mintha művész lenne .Ekkor megcsörrent a telefon. A csengés váratlanul éles volt a csöndben. Ismeretlen szám. Éva tétovázott. Aztán felvette.

– Halló?

Néhány másodperc csend szakadt a levegőbe. Aztán egy mély, nyugodt férfihang szólalt meg:

– Ne engedd el… kérlek.

Éva megdermedt.

– Tessék? Ki maga?

A hang a túlsó végén nem kapkodott. Nem erőltetett semmit. Mintha pontosan tudná, mit kell mondania.

– Tudom, hogy ma úgy akartad befejezni, mint aki lezárt egy korszakot. De te ma nem elveszítettél… hanem majdnem eldobtál valamit, ami a tiéd.

Éva szíve összeszorult.Senki sem tudott a festés feladásáról. Nem mondta el senkinek.

– Maga… honnan tudja ezt?

A férfi halkan elmosolyodott — hallani lehetett a mosolyt, nem látni.

– Onnan, ahonnan azt is tudom, hogy ma úgy érezted: senkinek nem hiányoznál, ha feladnád. Pedig egyetlen ecsetvonásod is számít valakinek. Még ha őt még nem is ismered.

Évának megremegett a hangja.

– Maga valami ismerős? Egy barát? Egy rokon?

Rövid csend következett. Aztán szinte suttogva jött a válasz:

– Inkább valaki… aki ma melléd van rendelve.

A szó nem volt hangos, nem volt erőltetett, de tisztán átsuhant a vonalon:

egy angyal hangja lehetett ilyen — csendes, biztos, megmagyarázhatatlanul otthonos.

– Karácsony este van – folytatta a férfi. – Ilyenkor sokan kapnak ajándékot. Te ma nem ajándékcsomagot kapsz… hanem vissza azt, ami már a tiéd. A hitedet magadban.

Éva lehunyta a szemét. A könnyei hangtalanul csordultak végig az arcán.

– Miért törődik velem? – kérdezte.

– Mert egyszer valaki velem is törődött, és tudom, hogy elég egyetlen hívás ahhoz, hogy valaki újra higgyen önmagában.

A jelek nem mindig csillagokban érkeznek. Néha csak csörögnek.

A vonal csendbe halt. Nem volt búcsú. Nem volt elköszönés.

Mintha a hívás célja beteljesült volna.

Éva lassan letette a kagylót.

A tekintete a dobozra siklott. A keze megremegett, amikor felemelte a tetejét.

A festékek illata úgy terítette be a levegőt, mint a régen ismert otthonosság.

Egyetlen vásznat vett elő. Nem tervezett semmit. Nem gondolkodott.

Csak az érzést követte, ami szenteste érkezett.

Abban a pillanatban, ahogy az ecset végigszaladt a fehér felületen, már tudta:

Nem az számít, ki volt a férfi — ember vagy angyal.

Hanem az, hogy a hívás megtörtént.

Attól az estétől kezdve minden karácsonykor gyújtott egy gyertyát, odatette a telefon mellé, és halkan csak annyit mondott:

– Köszönöm, hogy hívtál.

Vannak ajándékok, amelyeket nem bontani kell — hanem fogadni.