A fenyők koronái között átszűrődött a napfény; aranyló pászmákban terült el az erdő puha, mohaszőnyegére. A levegőben nedves avar, gyanta és valami furcsa, régi emlék illata lebegett. A tisztás közepén két autó állt — vagy inkább aludt — egymás mellett, moha borította, rozsda falta testtel, mintha csak az idő tartaná őket életben.
Liza óvatos léptekkel közeledett. Cipőjének talpa tompán süppedt a mohába. A hangja halkan csengett az erdőben:
– Te is látod… hogy olyan, mintha várnának valamire?
Bence mellé ért, kezét zsebre tette, majd hosszú másodpercekig némán figyelte az autókat.
– Olyan, mintha még mindig haza akarnának vinni valakit.
Liza végigsimította a poros, hideg ajtót.
– Szerinted kik ültek benne utoljára?
– Talán… – Bence elmosolyodott, de mosolya szomorú volt – egy fiú meg egy lány. Veszekedtek, kibékültek, vagy csak hallgattak. Lehet, hogy nem mondtak ki valamit.
A szél megmozdult, és megrebbent a moha a motorháztetőn.
– Minden autó tele van történetekkel – suttogta Liza. – És ha egyszer már nem mennek tovább, a történetek ott ragadnak bennük. Mint az utolsó mondatok, amelyeket sosem mondanak ki.
Bence mélyen felsóhajtott.
– Az emberek is ilyenek. Megállnak, mielőtt célba érnének, mert megijednek vagy félnek.
Egy pillanatra csend telepedett közéjük.
Liza tekintete visszapillantott az első autóra.
– Miért hoztál ide? Tudtad, hogy elindít, felhoz bennem valamit. Ugye?
Bence bólintott.
– Tudtam. Azt akartam, hogy lásd: még abból is lehet valami szép, ami egyszer úgy tűnt, véget ért. Te… azt hitted, vége lett köztünk akkor, amikor elmentem, és én is. Most itt vagyunk — talán újra kezdhetjük. Nem ugyanott. Másképpen.
Liza szeme megtelt könnyel, de a hangja biztos maradt.
– Az autók nem indulnak be többé.
Bence közelebb lépett.
– Nem is kell. Csak tanítanak bennünket. Hogy ami egyszer fontos volt, az soha nem tűnik el, csak más formában él tovább. Bennünk.
A szél végigsuhant a fák között. Egy napfénysugár érintette őket.
Liza lassan megfogta Bence kezét.
– Nem tudom, hogyan kell újra elindulni.
– Én sem – felelte Bence. – De indulhatunk együtt. Gyalog. Nem kell semmi régit vinni tovább ami fáj. Induljunk együtt, újra tisztán.
A két autó tovább pihent a tisztáson, a moha alatt.
Amikor Liza és Bence lassan elindultak az erdei ösvényen, a napfény áttört a fák között, mintha csendben azt suttogná:
Nem kell mindent újraindítani. Elég, ha ketten indulunk tovább.
