A varázstükör lehelete

A szoba csöndjét selymes fény szőtte át. A félhomályban Aurora íróasztalán apró, tintafoltos papírok hevertek, tele verskezdeményekkel, töredékekkel, sóhajokkal. A tükör, amely előtte állt, régóta a szobában volt – egy barokk csoda, díszes ezüstkeretében rózsák és indák futottak, mintha éltek volna. Aurora azonban sosem látta magát benne tisztán. A felszín mindig rezdült, mintha víz lenne, és néha… mintha valaki más pillantott volna vissza rá.

Aznap este azonban valami megváltozott.

A tükörből halvány fény szivárgott, rózsaszínes és kékes árnyalatban kavargott, akár az alkony és a hajnal találkozása. Aurora közelebb lépett, s mikor ujjai megérintették a hideg üveget, egy láthatatlan hullám söpört végig rajta.

– Aurora… – szólalt meg egy hang, lágyan, mint a hárfa húrja.

– Ki vagy te? – kérdezte az írónő, hátrálva egy lépést.

– Én vagyok az, aki benned él. A tükör mögötti fény, a valódi Te.

Aurora szíve hevesen vert. A hang nem volt idegen. Inkább olyan volt, mintha a lelke szólt volna vissza hozzá – az a része, amit oly rég eltemetett a „kell” és a „muszáj” szavai alá.

– Nem értelek – suttogta. – Csak egy tükör vagy.

– Nem. Én Te vagyok. Amit te írsz, abból szövöm a világodat. Nézd csak!

A felszín elmozdult. Felhők gomolyogtak odabent, majd láng csillant a mélyükön. Aurora látta: egy másik világ tárult fel, fényes és lélegző, tele verssorokkal, amelyek táncoltak a levegőben. A föld szivárványszínű volt, és minden fa levele egy-egy szó: „remény”, „bátorság”, „újjászületés”.

Aurora könnyei végiggördültek az arcán.

– Ez… ez az én világom?

– A lelked világa. Minden szavad életet teremt ideát. De most kihűl. Már alig hallom a hangodat. Bánat és szomorúság az, ami most benned él. Mintha fel akarnád adni. Elfáradtál.

A nő térdre rogyott a tükör előtt.

– Nem tudok írni… már hetek óta. A szavak elhagytak. Annyi minden történik körülöttem és bennem.

– Nem. Te hagytad el a szívedet. Amikor hinni akartál, és mások kinevettek, te elhitted, hogy nem vagy elég. A sok munka, a lehetetlent is magadra vetted. Most állj meg egy pillanatra. Engedd, hogy a lelked lélegezzen. Nem kell mindenkinek megfelelned. Most van az a pont benned, amikor vége. Magadért is kell élned.

A tükör lángra lobbant. A fény nem égetett, hanem átölelt. Aurora felnézett, és önmagát látta a túloldalon – de azt a változatát, aki mindig is lenni akart: ragyogó szemű, szabad és végtelenül élő.

– Ha átlépsz, újra megírod a történeted.

– És ha nem lépek?

– A világod elcsendesül. Mindennek vége.

Aurora lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, majd átlépett. A lángok suttogtak körülötte, és egyszer csak a fény eloszlott. Egy mezőn állt. A levegőben rózsaszín szikrák táncoltak, az ég szürke felhői arannyal fonódtak össze.

– Istenem… milyen gyönyörű… – suttogta.

Egy alak közeledett. A tükör másik oldala ő volt – de most már eggyé váltak. A két Aurora szeme találkozott, és ekkor az ég kitisztult.

– Most már érted? – kérdezte a hang.

– Igen – mosolygott Aurora. – A tükör nem engem mutatott, hanem azt, aki lehetek, ha végre hiszek magamban.

A földön lévő kődarabok fényleni kezdtek, majd felemelkedtek, s egy új vers szavai rajzolódtak ki a levegőben. Aurora nevetett, és a szavak zene lett, amely körülölelte.

A tükör mögötti világ nem zárult be többé. Ott maradt nyitva – kapuként, amelyen át bármikor beléphetett, amikor újra elfelejtette volna, hogy ő maga a varázslat.

A tükör lehelete még sokáig ott vibrált a szobában, mint halk emlékeztető:

„A fény, a valódi Én, nem kívülről jön, Aurora. Benned volt mindig, és most már él.”

Gyertyát gyújt a szív (Édesapám emlékére)

A temető csendje különös volt aznap. A fák kopaszon álltak, ágaik között szürke köd lebegett, mint egy régi emlék, amit az ember sosem tud elengedni. A kavicsos úton léptek zaja tört meg néha, lassú, megfontolt lépéseké.

Éva egy csokor krizantémot szorított a kezében. Fehér volt, mint a hó, amit majd hamarosan elhoz a tél, s olyan törékeny, mint a gondolat, amit magában hordozott.

Megállt a régi sírkő előtt. A feliratot alig lehetett már olvasni – elmosták az évek, a könnyek, az idő. Ujjával végigsimított rajta, mintha az érintéssel újra életet lehelhetne a nevekbe.

– Szervusz, apa – mondta halkan. Hangja megtört, mégis meleg volt, mintha egyszerre jönne belőle a fájdalom és a szeretet. – Hoztam neked virágot… meg azt a régi gyertyát is, amit anyával annyira szerettél.

A szél lassan végigfutott a kabátján, felkapta a haját, mintha válaszul simítaná meg őt valaki láthatatlan kézzel. Éva letérdelt, és a gyertyát a sírkő mellé tette. A láng először tétován pislákolt, majd fellobbant – apró, aranyló fénnyel, mint egy lélek, amely újra útra kel.

– Tudod, néha még mindig hallom a nevetésed – suttogta. – Mikor reggel kávét főzök, vagy ha valami elromlik, és automatikusan azt mondom: „Majd apa megcsinálja.” Aztán rájövök, hogy már nincs kihez fordulni…

A sírok között halk nesz támadt. Egy idős asszony közeledett, sötét kendőben, kezében mécsessel. Megállt egy pillanatra Évánál.

– Szép virágok – mondta halkan.

– Igen… – felelte Éva, elmosolyodva. – A kedvence volt.

– Az én fiam is a krizantémot szerette – sóhajtott az asszony. – Azt hiszem, ott fenn mindannyian látják, ha itt lent gyertyát gyújtunk értük.

– Igen… – bólintott Éva. – Csak néha jó lenne, ha válaszolnának is.

Az asszony elmosolyodott, szeme mélyén fénylett valami csendes bölcsesség.

– Talán válaszolnak is. Csak nem mindig szavakkal. Néha egy szélfuvallatban, egy álomban… vagy a szívben, amikor meleg lesz hirtelen, és nem tudod, miért.

A két nő némán állt egymás mellett. A lángok aprón táncoltak a szürkületben, ahogy a temető lassan aranyfénybe borult. Egy gyertya fellobbant, aztán még egy, és még egy – mintha a lelkek egymásnak adták volna a fényt.

Éva sóhajtott.

– Tudja, néha úgy érzem, mintha a gyertya nemcsak értük égne, hanem bennünk is.

– Mert így is van – felelte az asszony halkan. – Az ember szívében gyúlik meg az igazi fény.

A szél elült. Csak a mécsesek pislákoltak, és a krizantémok illata szállt lassan a hideg levegőben.

Éva még egyszer végigsimított a síron, majd lehunyta a szemét.

– Gyertyát gyújtok, apa – suttogta. – De nemcsak a sírodnál, hanem magamban is. Mert amíg emlékezem, addig élsz.

A láng megmozdult, mintha bólintana.

És a szívében – ott, mélyen, csendben – fény gyúlt.

A tűz és a víz csókja

Lángból születtem, te jégből érkeztél,

szívemre fagyva mégis felégtél.

Szikra lett minden kimondott szavad,

forróság ringatta jeges arcodat.

Én perzseltem, te hűtöttél puhán,

mint hajnalcsillag az est oldalán.

A szívem lobban, tiéd megpihen,

s a két erő most eggyé lesz velem.

Olvadsz ajkamon, s én égve várlak,

a vágyak tengerén a szívek találkoznak.

Hullám és láng egy táncban forr össze,

hol véget ér, ott kezdődik az örökre.

Nem oltasz el, és én sem égetlek,

csak őrzünk egymásban szent tüzeket.

Te könny vagy rajtam, én fény az árnyban,

szerelmünk izzik az örök világtáncban.

A nagymama meséje

Az este lassan ránk hajol,

s a gyertyafény is álmot hoz,

de egy szív ébren muzsikál,

a nagyi hangja ringat most.

Ott ül a nagymama szelíden,

körötte négy kis csillag ég,

szemükben táncol a remény,

mint holdfény-tükör a mesén.

A könyvben régi csodák élnek,

hősök, tündérek, óidők,

a hangja lágy, akár a szellő,

mely titkot súg a fák között.

Minden szó – fényből szőtt varázs,

mely átsimít a lelkeken,

a múlt és jövő találkozik

a meleg szobafényben bent.

A nagymama hangja híd az éjben,

melyen a szív hazatalál,

s az unokák szívében él

örökre, mint a holdsugár.

S mikor az álom útra kél,

a mese véget ér szelíden,

de ott marad az unokákban,

a nagymama hangja szívükben.

Pengeélen

Táncolok, nem színpadon, nem nézők előtt,

csak a szél figyel, és a város alvó fényei.

Minden lépésem szakadék fölött rezdül,

de belül valami azt suttogja: menj.

A kötél alig mozdul, mégis él,

mintha tudná, mennyit bír a szív.

Minden billenés egy vallomás,

minden lélegzet búcsú valamitől.

Nem a félelem tart, hanem az akarat,

a vágy, hogy ne maradjak félúton.

Piros cipőm sarka mesélni kezd

arról, hányszor kellett már újrakezdenem.

A város mélyén tompa zaj a múlt,

a magasban csak a csönd beszél.

Minden zajt elengedek, ami fájt,

és egyensúlyozok – magammal szemben.

Tudom, el kell engedni, ami húz,

mert nem visz tovább, csak vissza.

A fény nem a célban vár,

hanem abban, hogy lépek tovább.

És ha egyszer zuhanok, hát legyen,

a szabadság is csak akkor igazi,

ha merem elveszíteni a talajt –

és hinni, hogy a szív megtart.

Múltban rekedve

A férfi ott ült a szikla szélén. A nap lassan bukott alá a horizont mögé, sugarai széttört aranyként terültek szét a tenger vizén. A mellkasában valami nehéz szorítás ébredt, amikor lenézett maga elé: a régi fényképezőgépre és a széthullott fotókra, amelyek a földön hevertek.

Kezébe vett egyet. A kép szinte égett az ujjai alatt. Ő volt rajta, és Ő. Az a nő, akinek a nevetése könnyű volt, mint a szél, és akinek ölelése otthon volt, bármilyen messzire is sodorta az élet. A férfi szeme elhomályosult, és egy pillanatra úgy érezte, hogy újra ott áll mellette. Hallotta a hangját, érezte az illatát, azt a halk nevetést, amit csak neki tartogatott.

– Miért kellett elmenned? – suttogta a naplementének, de a válasz csak a tenger morajában oldódott fel.

A fotókat sorban vette a kezébe: egy közös utazás, egy csók a partra simuló hullámok között, egy ölelés a hideg esőben, ahol akkor is mosolyogtak, mert együtt voltak. Minden képben ott lüktetett az élet, és minden képben ott szakadt fel újra a hiány.

Az emlékek nem halványultak – ellenkezőleg. Olyan elevenek voltak, mintha nem is a múlt darabjai lennének, hanem a jelen valósága. Mintha bármelyik pillanatban visszaléphetne közéjük. Mintha egyetlen mozdulat, egyetlen döntés elég lenne ahhoz, hogy visszakapja Őt.

De tudta, hogy nem.

A fényképek nem nyílnak kapuként a múltba. Csak szilánkok, amelyeket a szív vérző keze markol magához, mert nem tudja elengedni.

A nap lassan lebukott, és az ég aranyló fénye vörösbe fordult. A férfi szeme megtelt könnyel, és végül engedte, hogy kifolyjon belőle minden, amit addig őrzött.

– Nem bírlak elengedni – mondta ki, remegő hangon. – Mert te voltál az életem.

És ott, a szikla szélén, miközben a tenger végtelen hullámai a partot mosták, a férfi megértette: néha a múltban rekedünk, mert az volt az egyetlen idő, amikor igazán éltünk.

A szüret varázsa

A szőlőhegyek fölött aranyló napsugár játszott a levelek között, s a tőkék üresen, csendesen álltak, mintha maguk is elégedetten sóhajtottak volna a munka befejeztével. A szüreti mulatság napja elérkezett: a falu apraja-nagyja ünneplőbe öltözve gyűlt össze a főtéren, ahol a levegőt az édes must illata lengte be, keveredve a friss kenyér és a sülő kalács lágy, meleg párájával.

A zenészek rázendítettek: a dob, a hegedű és a cimbalom pergő dallama hívogatta a táncos lábakat. Két fiatal lépett a kör közepére – a fiú fekete mellényben, kalappal, a lány piros szoknyában, hajában szalag lobogott a szélben. Amint tekintetük találkozott, mintha a mulatság varázsa bennük gyulladt volna lángra.

A fiú könnyedén megpörgette párját, s a szoknya piros virágként szétterült körülötte. Lábuk alatt dobbant a föld, a taps ütemre követte minden mozdulatukat, s a nevetésük tisztán zengett, mint a muzsika maga. A borospoharak emelkedtek, koccantak, s a jókedv szinte kézzel tapinthatóvá vált.

Ez nem csupán tánc volt: az élet öröme szőtte át minden mozdulatukat. A szüret ünnepe a munka gyümölcsét borrá, a bor dalba, kacagásba, szerelembe fordította. A két fiatal mozdulataiban ott lüktetett a múlt és a jövő, a hagyomány és a remény.

És ekkor a szőlőtőkék fölött végigsuhant a szél, mintha maga a természet is tapsolt volna. De amint a falu szíve dobogott a tánc és nevetés ritmusára, egy pillanatra megállt minden tekintet: a fiú kezében a lány szalagjába rejtett egy apró, sötét fürtöt – a legédesebb szőlőt, amit a hegyen találtak, s amelynek íze mindörökre összekapcsolta őket.

A szabadság ösvénye

Az erdő arany levelekbe öltözött, mintha maga az ősz hintette volna szét a szabadság fényét. A szél játszva kapott Annamária hajába, miközben fekete lován egyre gyorsabban vágtatott előre. Mögötte maradt a múlt: a rideg falak, a fogság, a kényszerű csend. Előtte viszont ott terült el a szabadság útja, mint egy kinyíló könyv lapja.

A szíve hevesen vert, minden dobbanásban egyetlen név csengett: László. Tudta, hogy vár rá. Tudta, hogy ott lesz – az erdő mélyén, ahol már nem kell félniük, ahol végre ők írhatják a saját történetüket.

A ló patái alatt zizegtek a lehullott falevelek. A kanyarban végre megpillantotta: László ott állt, fekete köpenyében, és tekintete úgy ragyogott, mintha a csillagok fénye tükröződne benne.

– Annamária! – kiáltotta. Hangja boldog volt. – Eljöttél?

Annamária szinte leugrott a nyeregből, és futva szelte át a köztük lévő távolságot. Amikor a karjába omlott, zihálva suttogta:

– Azt hitted, ott maradok? Hát azt hitted, elviselem, hogy mások mondják meg, hogyan éljek, kit szeressek?

László átölelte, és arcát a hajába temette. – Féltem, hogy visszatartanak… hogy elveszítelek.

– Nem tart vissza többé senki – felelte Annamária. Szeme könnyben úszott, mégis mosolygott. – A szívem döntött. És a szívem hozzád vezetett.

László gyengéden végigsimította az arcát, mintha még mindig alig hinné, hogy ez valóság. – Mostantól együtt élünk. Nem lesz többé lánc, nem lesz többé parancs. Csak mi ketten.

– Igen – suttogta Annamária. – Élni. Végre élni úgy, ahogy a szívünk diktálja.

A nap utolsó sugarai aranyba vonták az erdőt, amikor kéz a kézben indultak tovább az ösvényen. A könyv lapjai mögött új fejezet kezdődött: a szerelemé és a szabadságé, amelyet senki sem törhetett össze többé.

A mesék útja

Őseink szájából szállt a szó,

éjfélkor, tűz mellett örömmel szólt.

Tündérek, sárkányok, bátor királyfiak,

éltek mind a hallgató szív alatt.

Szájról szájra nőtt a régi mese,

láthatatlan, mégis örök az ereje.

Nevetett, fegyelmezett, vigaszt adott,

tanulság, mely minden lélekhez eljutott.

Ma már könyvek is őrzik a csodát,

lapokon élnek régi mondák.

De a szívben mindig ott él,

újra és újra útra kél,

mindenki szívében tovább él.

Mese nélkül a világ szürke lenne,

minden szó, minden csoda

bölcsességet hordoz.

Örök út a múlt és jelen között,

titkos kincs, amit senki el nem vehet,

hisz a mesékben az igazság vezet.

Kristályforrás

Az éj sötétje fölött szálltam,

csillagok súgták az isteni bölcsességet.

Minden homály lágyan engedett,

mint kapu, melyet fény tár ki.

Nem féltem – szárnyaim vezettek,

ölelte hátam az égbolt.

Egy fény-ösvény tárult ki lassan,

s bennem minden megnyugodott.

Elém ragyogott a tiszta otthon,

helyet találtam benne.

Ott volt a forrás, kristályvízben,

melyben öröklét tükrözte fényét.

Én ittam belőle, nem szomjra,

hanem hogy lelkem felragyogjon.

Így értettem meg: az út örök,

s a fény kísér, bárhol is járok.

A szív eltemet

A lány szeme könyörgőn tapadt a férfira.

– Mondd meg… miért? Miért mész el? – kérdezte, hangja reszketett.

A férfi egy pillanatra lehajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy küzd a csenddel, de amikor megszólalt, a mondat olyan volt, mint egy penge, amely mindent szétvág:

– Mert találtam valakit, aki jobb és több, mint te.

A lány szíve egyetlen ütemet vert, aztán mintha megszűnt volna létezni. A szavak nem hagytak helyet sem kérdésnek, sem mentségnek. Elég volt ez az egy mondat ahhoz, hogy minden ígéret, minden érintés, minden közös emlék porrá váljon.

Megremegett, de nem sírt. Nem adott a férfinak könnyet, nem adott hangot a fájdalomnak. Csak állt mozdulatlanul, miközben ő felvette a kabátját, és kinyitotta az ajtót. A zár tompa kattanása olyan volt, mint egy végítélet: pecsét a történetük végén.

A lány lassan az ablakhoz lépett. Nézte a távolodó alakot, amíg a köd el nem nyelte. Tenyerét az üveghez simította, de az hideg maradt – akárcsak az a mondat amit mondott neki, örökre beleégett a lelkébe.

Végül amikor a csend rázárult a szobára, megszületett benne a gondolat, amely úgy mart, mint a méreg:

A csalódás: amikor a szív eltemeti azt, ami még élni akar.

A Nap puszijai

Lili hatéves volt, amikor először indult versenyre. Nem tudta pontosan, mit is jelent ez – csak azt, hogy sok idegen lesz, zsűri, taps, meg az anyukája könnyei, amiket mindig gyorsan letöröl. Pedig Lili nem félt. Ő inkább érezte a világot, nem méricskélte.

A hajába belekapott a szél, miközben kilépett a házuk kis udvarára. A fű még harmatos volt, mezítláb futott végig rajta, ahogy szokott. A kert sarkában egyetlen fehér margaréta bólogatott – pontosan úgy, ahogyan Lili is szokott, amikor megköszöni a Napnak a reggelt. Letépte a szirmot, finoman, mintha egy titkot tartana a kezében.

– Téged elviszlek – suttogta a virágnak.

Szeplős kis arcán megcsillant a fény, mintha a Nap puszijai lennének a sok pici szeplő. A gödröcske a mosolyában olyan volt, mintha a Nap is belé akart volna bújni. A virágot a kis táskájába rejtette, mintha talizmán lenne – vagy egy barát, aki nem hagyja magára.

Mire az iskolába ért, a terem már zsibongott. Rajzverseny volt aznap, az országos döntő. A többiek színes ceruzákat, új festékkészleteket hoztak. Lili egy fakó, régi tolltartót szorongatott – de a színei még lélegeztek. Nem volt benne piros. Az előző héten elveszett.

A feladat egyszerű volt:

Rajzold le, ami a szívedben van.

A többiek házakat, állatokat, nyaralásokat rajzoltak. Lili viszont lehunyta a szemét, és emlékezni kezdett. Arra a napra, amikor a nagymamája elment.

A lapra finom, puha vonalakkal kezdett rajzolni: egy rétet, közepén egy öreg fát. A fa alatt egy kislány ült, virággal a kezében. A szeme könnyes volt, de mosolygott. A felhők fölött pedig egy arc jelent meg – napsugárból szőve.

Amikor letette a ceruzát, halkan kimondta:

– Szeretlek, Nagyi!

Égnek nyíló virágok

A távoli hegyek sötét kontúrja még alszik az égre boruló pirkadat alatt, de már ott lüktet bennük a fény születésének ígérete. A csúcsok mögül előbújó nap első sugarai lassan átszűrődnek a sziklák résein, mintha a világmindenség titkát próbálnák felfedni – egy pillanatot, ahol a csend és a fény egymásba olvadnak.

Odalent, egy smaragdzöld teknő ölelésében rejtőzik egy tó – tükre még mozdulatlan, mint aki őrzi a csillagok utolsó álmát. Körülötte lankák gördülnek le a hegy oldalán, a nyári fű aranyszálai hajladoznak a reggeli szél szelíd ujjai alatt.

A tekintetem egyre közelebb ereszkedik, s ott, a fény irányába forduló lejtőn – mintha angyalok hintették volna el őket – csillámló virágok nyílnak. Fehér szirmaikon harmatgyöngyök ülnek: apró csillagok, melyeket az ég felejtett rajtuk hajnalra. Ritka és védett szépségek ők, a természet halk imái, melyek nem harsányak – csak tiszták és igazak.

Lélegzetvételre késztetnek. Ahogy föléjük hajolok, nemcsak a Föld illatát érzem, hanem valami ismeretlenül ősit is: egy érzést, hogy valaha már láttam őket. Talán álmomban, talán egy másik időben – vagy ott, ahol a lélek nem ismer határokat.

Egy virágot sem szakítanék le – nem tudnám megtenni. Ezek nem nekünk nyílnak, hanem az Égnek. Ahogy nézem őket, egy darabjuk belém költözik, és ahogy közeledem hozzájuk, úgy közeledik a csend is hozzám – egy emlékezés, hogy az élet legszebb pillanatai azok, amelyeket nem lehet birtokolni, csak csodálni.

Sötétség

A hajóteste nyögött a hullámok ostroma alatt. Az Ég aláhullott, a felhők haragja villámokként tört szét, és a tenger úgy emelkedett, mintha el akarná nyelni az egész világot.

A fedélzeten egy nő állt. A haja csuromvíz volt, arcára tapadt, szeme a horizontot fürkészte – de ott már semmi nem volt, csak a sötétség. A neve: Élaine.

Odabent, a mellkasában, valami lassan repedt meg. Mintha a vihar nemcsak odakint tombolt volna, hanem benne is. A szél, amely az arcába vágott, emlékeztette minden szóra, amit le kellett nyelnie. Minden könnyre, amit nem sírhatott el akkor, amikor még lehetett volna.

Szívében valami régóta szunnyadó remény lapult – hogy talán egyszer érezheti, milyen az, ha valaki nem fogva tartja, hanem megérti. Hogy nem a félelem határozza meg a lépteit, hanem a szabadság. Hogy nem a múlt béklyóiban él, hanem egy új élet hajnalában.

De most, ahogy a hajótestét tépték a hullámok, ez a remény úgy szertefoszlott, mint a hab a sziklákon.

A fedélközben egy fiú feküdt, Adrien – ő volt Élaine egyetlen kapaszkodója a világban. Az egyetlen ember, aki látta őt valódi fényében, anélkül, hogy elvenni akart volna belőle valamit. Adrien volt a csend az ő zűrzavarában, a mosoly az ő sebein. És most… haldoklott.

Élaine térdére roskadva fogta a kezét. A fiú bőre forró volt, de a keze már hideg. Egy utolsó, halk sóhaj szaladt át rajta, majd a csend örökre köré borult.

A nő halkan szólalt meg rekedt, összeszoruló hangon:

– Ne merészelj elhagyni engem... kérlek... még nem éltünk igazán... együtt.

A könnyei elvegyültek az esővel. Mégsem volt ugyanaz. Az eső az égből hullott. A könnyei a lelkéből.

Élaine megértette: nem a part a végcél. Soha nem is volt. A hajó, a vihar, az egész utazás… ez volt az életük. És ő most veszítette el azt, aki ezt értelmezhetővé tette.

– Meg kellett volna maradnunk a révnél… – suttogta maga elé. A hangját elfújta a szél, de a jelentése súlyként zuhant rá. A rév – a biztonság, az a kis békés pont, ahol még volt remény, mielőtt útnak indultak volna.

Amikor Adrien utolsó szava elhagyta az ajkát – „Te vagy a fény…” –, Élaine lelkében valami végleg megszakadt. Nem sikoltott. Csak nézett. Bele a semmibe.

Nem volt több kapaszkodó. Nem maradt cél.

Csak a tenger.

És ő, a hajó orrában, lassan felállt. A vihar újra felüvöltött, mintha maga a világ is együtt gyászolt volna vele.

A hajó végül eltűnt a látóhatár mögött.

És vele Élaine is – örökre.