A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. június 10., kedd

Égnek nyíló virágok



A távoli hegyek sötét kontúrja még alszik az égre boruló pirkadat alatt, de már ott lüktet bennük a fény születésének ígérete. A csúcsok mögül előbújó nap első sugarai lassan átszűrődnek a sziklák résein, mintha a világmindenség titkát próbálnák felfedni – egy pillanatot, ahol a csend és a fény egymásba olvadnak.
Odalent, egy smaragdzöld teknő ölelésében rejtőzik egy tó – tükre még mozdulatlan, mint aki őrzi a csillagok utolsó álmát. Körülötte lankák gördülnek le a hegy oldalán, a nyári fű aranyszálai hajladoznak a reggeli szél szelíd ujjai alatt.
A tekintetem egyre közelebb ereszkedik, s ott, a fény irányába forduló lejtőn – mintha angyalok hintették volna el őket – csillámló virágok nyílnak. Fehér szirmaikon harmatgyöngyök ülnek: apró csillagok, melyeket az ég felejtett rajtuk hajnalra. Ritka és védett szépségek ők, a természet halk imái, melyek nem harsányak – csak tiszták és igazak.
Lélegzetvételre késztetnek. Ahogy föléjük hajolok, nemcsak a Föld illatát érzem, hanem valami ismeretlenül ősit is: egy érzést, hogy valaha már láttam őket. Talán álmomban, talán egy másik időben – vagy ott, ahol a lélek nem ismer határokat.
Egy virágot sem szakítanék le – nem tudnám megtenni. Ezek nem nekünk nyílnak, hanem az Égnek. Ahogy nézem őket, egy darabjuk belém költözik, és ahogy közeledem hozzájuk, úgy közeledik a csend is hozzám – egy emlékezés, hogy az élet legszebb pillanatai azok, amelyeket nem lehet birtokolni, csak csodálni.

2025. június 4., szerda

Sötétség



A hajóteste nyögött a hullámok ostroma alatt. Az Ég aláhullott, a felhők haragja villámokként tört szét, és a tenger úgy emelkedett, mintha el akarná nyelni az egész világot.
A fedélzeten egy nő állt. A haja csuromvíz volt, arcára tapadt, szeme a horizontot fürkészte – de ott már semmi nem volt, csak a sötétség. A neve: Élaine.
Odabent, a mellkasában, valami lassan repedt meg. Mintha a vihar nemcsak odakint tombolt volna, hanem benne is. A szél, amely az arcába vágott, emlékeztette minden szóra, amit le kellett nyelnie. Minden könnyre, amit nem sírhatott el akkor, amikor még lehetett volna.
Szívében valami régóta szunnyadó remény lapult – hogy talán egyszer érezheti, milyen az, ha valaki nem fogva tartja, hanem megérti. Hogy nem a félelem határozza meg a lépteit, hanem a szabadság. Hogy nem a múlt béklyóiban él, hanem egy új élet hajnalában.
De most, ahogy a hajótestét tépték a hullámok, ez a remény úgy szertefoszlott, mint a hab a sziklákon.
A fedélközben egy fiú feküdt, Adrien – ő volt Élaine egyetlen kapaszkodója a világban. Az egyetlen ember, aki látta őt valódi fényében, anélkül, hogy elvenni akart volna belőle valamit. Adrien volt a csend az ő zűrzavarában, a mosoly az ő sebein. És most… haldoklott.
Élaine térdére roskadva fogta a kezét. A fiú bőre forró volt, de a keze már hideg. Egy utolsó, halk sóhaj szaladt át rajta, majd a csend örökre köré borult.
A nő halkan szólalt meg rekedt, összeszoruló hangon:
– Ne merészelj elhagyni engem... kérlek... még nem éltünk igazán... együtt.
A könnyei elvegyültek az esővel. Mégsem volt ugyanaz. Az eső az égből hullott. A könnyei a lelkéből.
Élaine megértette: nem a part a végcél. Soha nem is volt. A hajó, a vihar, az egész utazás… ez volt az életük. És ő most veszítette el azt, aki ezt értelmezhetővé tette.
– Meg kellett volna maradnunk a révnél… – suttogta maga elé. A hangját elfújta a szél, de a jelentése súlyként zuhant rá. A rév – a biztonság, az a kis békés pont, ahol még volt remény, mielőtt útnak indultak volna.
Amikor Adrien utolsó szava elhagyta az ajkát – „Te vagy a fény…” –, Élaine lelkében valami végleg megszakadt. Nem sikoltott. Csak nézett. Bele a semmibe.
Nem volt több kapaszkodó. Nem maradt cél.
Csak a tenger.
És ő, a hajó orrában, lassan felállt. A vihar újra felüvöltött, mintha maga a világ is együtt gyászolt volna vele.
A hajó végül eltűnt a látóhatár mögött.
És vele Élaine is – örökre.