A lila virág

– Miért nem eszel meg engem? – kérdezte a kislány halkan.

A krokodil pislogott. – Nem vagyok éhes. Csak fáradt a sok harctól és félelemtől, amit az emberek hagynak maguk után.

– Mitől?

– Az emberek békéről beszélnek, de haragot és félelmet hagynak maguk után.

A kislány tenyerét a krokodil fejére tette. – A béke nem szó, hanem érintés.

A félelem lassan eltűnt belőle.

Aznap éjjel a kislány a tóparton aludt, a krokodil mellett. A hold puha takaróként borult rájuk.

Reggelre a kislány már nem volt ott. Csak egy apró, halványlila virág a parton.

A krokodil szívében valami új ébredt: a béke első lehelete.

Ő többé nem vadászott. Csak figyelt.

A kislány tündér volt? Vagy a béke gyermeke? A helybeliek nem tudták eldönteni. Suttogták ezt is, azt is. Egy biztos: a lila virág minden tavasszal kivirágzik – nem csak a tóparton, hanem a krokodil szívében is.

Reggeli varázs

Bennem is annyi a szó,

mint harmat a fűszál hegyén –

csendbe rejtett gondolat,

érintetlen, puha remény.

Reggel van,

s a szív is újraírja önmagát.

A napsugarak szelíden simogatják arcom,

a hűvös levegő felébreszt,

s lelkem a szavakat varázsolja sorokká.

E csodás reggel ragyogó napot ígér,

mint egy álom, mely valóra válik.

Elfáradt élet

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Elfáradt életem, mint őszi falevél,

Melyet a szél könnyedén elvisz,

Minden lépés, minden nap, egy újabb teher,

A világ súlya rajtam pihen.

 

Hosszú volt az út, amit bejártam,

Sokszor elestem, mégis felálltam,

De most már nincs erőm tovább,

Az álmok mind elhalnak, szerte foszlanak.

 

Szívem már nem dobog úgy, mint régen,

A szeretet, mit adtam, mind elveszett,

Minden küzdelem, amit vívtam,

Csak egy újabb seb lett a szívemen.

 

A fájdalom suttog, halk és mély,

De lelkem terhe sokkal nehezebb,

A világ, amit oly sokáig kerestem,

Ma már csak homályos, távoli emlék.

 

Az élet, mit valaha csodáltam,

Most csak egy messzi, elérhetetlen vágy,

Ami bennem élt, és ami hajtott,

Most csendben elszáll, és velem elhal.

 

Ami maradt, már nem én vagyok,

Csak egy árnyék, mi próbál tovább élni,

Elfáradtam, már nem kérdezem,

Miért?

Csak várom, hogy elengedjen a földi lét,

A csendbe, mélybe, hol végre pihenhetek.

 

Lelkemet minden fájdalom sújtja.

Talán van még remény,

Hogy egyszer végre megtalálom a békét,

Egy helyet, hol elhalkul a fájdalom,

És a múlt, mint szél, elillan, csendben.