Néha kell...

Rétegek mosolyognak egymásra –

málna piroslik krémfelhők között,

pisztácia zöldje halkan nevet,

csokoládé csorog, lassan, fényesen.

A tetején habcsók ring,

méz csillan rajta, mint nyári délután,

a napfény csókja.

Mikor beleharapok,

először öröm születik,

aztán roppanás, majd édes boldogság,

cukor és gyümölcs mosolyog rám.

Az íze meleg ölelés,

szívemen belül kis ünneplés,

boldogság a tányéron,

ez nekem egy vágyálom.

Öröm és kényeztetés.

Apró boldogság kockára vágva.

Néha kell –

a szívemet melegítse fel.

www.muzsakkonyvtara.hu

Csábító csokoládé

Csoki hív — mert édes, mézes,

nem kérdez, csak jön felém,

mosoly bújik ajkam szélén:

„Na jó… egy falat még.”

Olvad lassan, lágyan benn,

mint szívemben a szerelem,

dió omlik, kakaó íze vár,

minden porcikámra rátalál.

Nem édesség — varázslat ő,

csábító, titkos, erő,

ha egyszer hozzám ér, megcsókol,

nincs menekvés, elrabol.

Ha szívem fáradt, fáj,

a csoki mindig mellém áll,

ringat, vigaszt ad, szeret,

s újra élni hív, megnyugtat.

Így történik újra, újra,

minden este, mindig újra

megfogadom — ma vége van…

de mégis… mégis…

ellenállhatatlanul —

újra magához láncol.

Vihar és Csokoládé

A vihar az ablakot rázta, villámok szabdalták a sötétséget.

– Hallasz? – szólalt meg mögöttem egy hang.

Megdermedtem. Tudtam, egyedül vagyok. Gyorsan a kezembe kaptam egy kocka csokoládét, és a számba dobtam, mintha az édesség megvédhetne. Az íz lassan szétolvadt a nyelvemen, és a hang újra megszólalt:

– Jó választás. A vihar éhes.

A mennydörgés fényében egy alak jelent meg az ablak üvegnél. Szemei a csokoládé mélybarna fényét tükrözték.

– Mit akarsz?

– Semmit – suttogta, majd eltűnt.

A vihar tombolt, az ablak reszketett, a csoki elfogyott, bennem különös béke maradt, és egy pillanatra úgy éreztem, a félelem és az édesség együtt különös dolgokat idézhet elő.