Sándor bácsi gyümölcsöse

 

Igaz történet alapján, férjem gyermekkori emlékei nyomán

Jancsika hatéves volt azon a nyáron, és már jól ismerte a Fokközre vezető utat. Két hétre érkezett Ilonka nénihez, aki az édesanyja nővére volt. Minden évben örömmel várta ezeket a napokat, mert Fokköz egészen más világot jelentett számára. A két falu között elterülő vidéken messzire lehetett látni, a földeket rétek, fasorok és megművelt táblák váltották. Sándor bácsiék háza magában állt a kertészet mellett, a legközelebbi házak jóval távolabb, bent a falvakban sorakoztak.

Július köze volt. Kellemes nyári meleg járta át a vidéket, a rét üde zöldjét időnként végigsimította a szél. A nyitott ablakon át frissen kaszált széna, lombok és érő gyümölcs illata áradt az autóba. Jancsika már messziről meglátta a házat, és nagy, kerek barna szeme rögtön felragyogott. Sötétbarna, hullámos haja az utazás alatt összekócolódott, arcát sok apró szeplő borította. Világos bőrét nyár végére mindig szép barnára fogta a nap. Csendes, figyelmes kisfiú volt, de ha valami igazán érdekelte, egyik kérdés követte a másikat.

– Már látom a házat! Ilonka néni is kint áll az udvaron.

Ilonka néni valóban várta őket. Elmúlt hatvanéves, ősz haját kendő takarta, ruhája előtt tiszta kötényt viselt. Nyugdíjas tanítónő volt, és megmaradt benne az a türelmes, finom beszéd, amellyel hosszú éveken át a gyerekekhez fordult. Kedvesen és halkan szólt, ám ha valami igazán felbosszantotta, annak messzire hallatszott a hangja.

– Jancsikám, hát megjöttetek végre! Gyere csak ide, hadd nézzelek meg! Tavaly nyár óta megint nőttél egy nagyot.

Jancsika odaszaladt hozzá. Ilonka néni magához ölelte, majd hátrasimította a homlokába hulló haját.

– Én is nagyon vártam már, hogy eljöjjünk hozzátok. Sándor bácsi kint van a gyümölcsösben?

– Kint bizony. Reggel óta a fákat járja. Menj csak utána, nagyon fog örülni neked.

– Megnézem, mennyi barack érett már meg.

– Menj csak, de óvatosan járj a fák között. Sándor bácsi sokat dolgozott az idei termésért.

Jancsika szülei még maradtak egy rövid ideig, beszélgettek Ilonka nénivel, aztán elbúcsúztak. A kisfiú kikísérte őket az udvar végéig, integetett az autó után, majd szinte azonnal visszafordult a kertészet felé. Előtte állt két teljes hét, és már azon gondolkodott, mennyi mindent fog ezalatt megmutatni neki Sándor bácsi.

Ismerte a fasorokat, mégis minden alkalommal talált közöttük valami érdekeset. Hol egy madárfészket vett észre a lombok között, hol egy különös bogarat figyelt, máskor olyan növényt talált a fűben, amelynek rögtön meg akarta tudni a nevét. A rét felől időnként megszólalt a kakukk, hangja tisztán csengett a csendben.

A kertészetben alma, körte, szilva, meggy, cseresznye és többféle barack termett, de Sándor bácsi nevét leginkább az őszibarack tette ismertté. Amikor elérkezett a szedés ideje, az ország távolabbi részeiről is érkeztek hozzá vevők. Ládákkal vitték el a nagy, zamatos gyümölcsöt, és aki egyszer megkóstolta, a következő évben rendszerint visszatért érte.

Sándor bácsit az őszibarackfák között találta meg. Ő is elmúlt már hatvanéves. Ősz haja kilátszott világos nyári kalapja alól, vékony, szikár termetén lazán állt az inge. Keskeny vállú ember volt, de szívósan dolgozott, mozdulatain pedig látszott a sok évtizedes gyakorlat.

Éppen egy őszibarackfa mellett állt. Tenyerét az egyik gyümölcs alá csúsztatta, óvatosan megemelte, majd finoman elfordította. A barack könnyedén elvált az ágtól. Sándor bácsi a tenyerén tartotta, és szeretettel nézte a munkája eredményét.

– Sándor bácsi, megjöttem!

Az öreg felnézett és elmosolyodott.

– Látom ám. Már vártalak. Ilonka néni reggel óta emleget, úgyhogy tudtam, hogy ma végre lesz mellettem egy kíváncsi segítő.

Jancsika közelebb ment.

– Megmutatod nekem, honnan tudod, melyiket lehet már leszedni? Én is szeretném megtanulni, hogyan kell ilyen szép barackot termeszteni.

– Megmutatom szívesen. Először nyisd ki a tenyered, és fogd meg ezt.

A fiú mindkét kezét kinyújtotta. Sándor bácsi óvatosan beletette a gyümölcsöt.

– Finoman tartsd. Az érett őszibarack könnyen megnyomódik, ezért sohasem markoljuk meg. Megtámasztjuk a tenyerünkkel, és óvatosan bánunk vele.

A barack héja meleg volt a napsütéstől, finom pihéje csiklandozta Jancsika ujjait.

– Én csak azt látom, hogy szép nagy. Honnan tudod, hogy belül is megérett?

– Sok minden elárulja. Figyelni kell a színét, az illatát, a tapintását és azt is, hogyan válik el az ágtól. Ehhez idő és sok tapasztalat kell.

– Téged ki tanított meg erre?

– Édesapám. Már kisfiúkoromban magával vitt a fák közé. Ő pedig a saját édesapjától tanulta mindazt, amit később nekem továbbadott. Az ember aztán évről évre hozzáteszi a maga tapasztalatát is.

– Akkor ezt már a nagyapád is tudta?

– Bizony tudta. Egy jó kertészethez tudás, türelem és kitartó munka kell. Mindig van tennivaló.

– Engem is megtanítasz rá?

– Megtanítalak arra, amit már meg tudsz érteni. Először figyelni tanulunk.

Jancsika elmosolyodott.

– Én nagyon fogok figyelni. Ha valamit nem értek, megkérdezlek.

– Efelől semmi kétségem. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, kérdésből nem lesz hiány.

A fiú a kezében tartott barackra nézett.

– Ezt most már megehetem? Olyan jó illata van, hogy alig bírom tovább tartani.

– Persze, hogy megeheted. Kóstold meg, aztán mondd meg, megérte-e vele ennyit dolgozni.

Jancsika nagyot harapott belőle. Az édes lé rögtön végigcsordult az ujjain, és néhány csepp a pólójára is jutott.

– Szerintem megérte. Még a tavalyinál is finomabb.

– Ezt jó hallani, mert tavaly ugyanezt mondtad.

– Lehet, de most tényleg így gondolom.

Sándor bácsi felnevetett.

– Töröld meg az álladat, mielőtt visszamegyünk. Ilonka néninek elég lesz a pólódra néznie, és rögtön tudni fogja, hogy barackot ettél.

Nemsokára a ház felől valóban meghallották Ilonka néni hangját.

– Sándor! Jancsika! Gyertek ebédelni, mert kihűl a leves!

– Hallod? Jobb, ha indulunk, mert másodszor már hangosabban fog hívni bennünket.

A közös ebédek is hozzátartoztak a fokközi nyarakhoz. Ilonka néni mindennap friss ételt főzött, az asztalra pedig sokszor finom sütemény is került. Jancsika jó étvággyal evett, aztán alig várta, hogy ismét kimehessen.

Másnap reggel korán felébredt. Sándor bácsi megígérte, hogy körbeviszi a kertészetben, a fiú pedig ezt semmiért sem mulasztotta volna el. A füvön még ott csillogott a harmat, amikor elindultak a fasorok között.

Sándor bácsi hol egy levelet fordított meg, hol a földet vizsgálta a fa tövénél, máskor egy ágat emelt fel. Jancsika minden szavára figyelt, egy idő után azonban feltűnt neki, hogy az öreg az egyik lábára óvatosabban lép.

– Sándor bácsi, neked fáj a lábad? Azért mész ma ilyen lassan?

Az öreg megállt.

– Fáj bizony. Időnként előjön, főleg a hűvösebb reggeleken.

– Mi történt vele? Megsérültél régen?

– Nagyon régen történt. Orosz fogságban voltam, és ott megfagyott a lábam.

Jancsika meglepetten nézett rá.

– Tényleg megfagyott? Annyira hideg volt ott?

– Nagyon hideg volt. Kevés ruhánk volt, rendes lábbelink sem volt, és sok időt kellett a hidegben töltenünk. A lábam később rendbe jött, de nem teljesen. Azóta néha megfájdul.

– Sokáig kellett ott maradnod?

– Sokáig. Rengeteget éheztünk is, én pedig nagyon lesoványodtam.

Jancsika végignézett Sándor bácsi szikár alakján.

– Akkor azért vagy most is ilyen vékony?

– Részben azért. A sok éhezés nagyon megviselt. A gyomrom sem lett teljesen rendben, és a tüdőm is gyengébb maradt.

– Beteg is voltál?

– Maláriát is kaptam. Magas lázzal járt, hol rázott a hideg, hol nagyon melegem volt. De abból is felépültem.

Jancsika néhány lépésen át csendben ment mellette.

– Sándor bácsi, te féltél akkor?

– Féltem. Sokszor arra gondoltam, milyen jó lenne újra itthon lenni, látni a földeket, a fákat, és dolgozni közöttük.

– A gyümölcsösre is gondoltál?

– Arra is. Eszembe jutott édesapám és mindaz, amit tőle tanultam. Amikor végre hazajöttem és erőre kaptam, folytattam azt a munkát, amit gyerekkorom óta szerettem.

– Én ezt is szeretném megtanulni tőled.

Sándor bácsi elmosolyodott.

– Menjünk tovább. Haladjunk. Ma még sok mindent meg tudok mutatni.

Jancsika attól a reggeltől valamivel másképpen nézett rá. Hatévesen még nem érthette teljesen, mit jelentett a fogság, az éhezés vagy a betegség, de annyit megértett, hogy Sándor bácsi sok mindent átélt, mielőtt újra hazatérhetett a fái közé.

A következő napokban egyre több időt töltöttek együtt. Jancsika megtanulta, hogy egy jó kertész a leveleket, a földet és az időjárást is figyeli. Sándor bácsi sokszor hosszasan nézte az eget, a felhők vonulását és a szél irányát.

– Sándor bácsi, te honnan tudod, mikor fog esni?

– Mindig pontosan én sem tudom, de sok mindent elárul a levegő, a szél és a felhők járása. Ha hosszú éveken át figyeled őket, egyre többször megérzed, mikor készül eső vagy vihar.

A kertészet mellett elterülő réten Jancsika a szénagyűjtésbe is belekóstolt. Az elején inkább csak figyelte a felnőtteket, később maga is próbálkozott. Estére a széna illata beleült a hajába és a ruhájába, ő pedig büszkén mesélte Ilonka néninek, mennyit dolgozott.

A két hét gyorsan eltelt. Reggelente madárhangra ébredt, napközben Sándor bácsi mellett járt, délben Ilonka néni ebédje várta, esténként pedig a ház körül lassan elcsendesedett a vidék. A távolból gyakran megszólalt a kakukk, és Jancsika olyankor mindig megállt egy pillanatra, hogy meghallgassa.

Akkor még úgy gondolta, ezek a nyarak mindig visszatérnek.

Az évek azonban teltek. Jancsikából János lett, a gyermekkori nyarak véget értek, Sándor bácsi és Ilonka néni pedig megöregedtek. A kertészetet sem volt, aki ugyanazzal az odaadással továbbvigye. Megváltozott az időjárás is, a forróbb, szárazabb nyarak egyre nehezebb körülményeket teremtettek a régi gyümölcsös számára. Végül eltűntek a híres barackfák, és az a kertészet is, amelyért egykor messzi vidékről érkeztek az emberek.

János számára azonban Fokköz nem tűnt el egészen. Ha egy szép, érett őszibarack kerül a kezébe, eszébe jut Sándor bácsi mozdulata. Az öreg soha nem markolta meg a gyümölcsöt. A tenyerére vette, óvatosan megtartotta, és szeretettel nézett rá.

Ezzel az egyetlen mozdulattal együtt visszatér a rét, a frissen gyűjtött széna illata, Ilonka néni hangja, a kakukk szava és két hét egy régi nyárból.

A gyümölcsös már nincs meg, de az emléke igen.

A jelen kódja Negyedik fejezet – Amit igaznak hiszünk

 

A harmadik vizsgálat után néhány napig csend volt körülöttük. A kutatóintézet nem jelentkezett újabb teszttel, András pedig látványosan élvezte, hogy a házban egyelőre senki sem akarja elektródákkal felszerelni.

Mira egyik reggel a teraszon találta, amint kényelmesen hátradőlve kávézott, miközben a telefonját olyan távol tartotta magától, mintha legalábbis veszélyes műszerré változott volna.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– Élvezem, hogy ma még senki sem akar megmérni.

Mira leült mellé.

– Még csak fél kilenc van.

– Pontosan ezért mondtam, hogy ma még.

Mira elnevette magát, majd a saját telefonjáért nyúlt, amely néhány másodperccel később rezegni kezdett az asztalon.

– Látod? – mondta András. – Megéreztem.

– A te modelledet már kikapcsolták.

– Akkor fejlődöm.

Mira mosolyogva nyitotta meg az üzenetet, de néhány pillanat múlva eltűnt az arcáról a derű.

Egy régi ismerőse küldött neki egy videót, alatta mindössze ennyi állt:

„Ez tényleg te vagy?”

Mira elindította a felvételt.

A képernyőn saját magát látta.

Ugyanaz az arc, ugyanaz a haj, ugyanazok a mozdulatok. A hang is az övé volt, még azok az apró hangsúlyváltások is visszatértek benne, amelyekről korábban soha nem gondolta volna, hogy felismerhetők és lemásolhatók.

A felvételen Mira egy technológiai konferencián beszélt, és teljes bizonyossággal állította, hogy az emberi tudatosság rövid időn belül átvihető lesz digitális rendszerekbe, ezért a fizikai test elveszíti korábbi jelentőségét.

Mira végignézte.

Aztán még egyszer.

András közben közelebb húzta a székét.

– Ezt mikor mondtad?

Mira lassan felé fordult.

– Soha.

András arca megváltozott.

Elvette a telefont, visszatekerte a felvételt, majd újra megnézte az első fél percet.

– Ez tényleg te vagy.

Mira felvonta a szemöldökét.

– Köszönöm szépen.

– Úgy értem, ha valaki elküldené nekem anélkül, hogy ismerném az előzményeket, első pillantásra elhinném.

Mira visszavette a készüléket.

– Én is majdnem elhittem.

– Akkor valóban ijesztően jól sikerült.

Mira ránézett.

– Tudod, mi bosszant benne leginkább?

– Hogy ellopták az arcodat?

– Az is.

– A hangodat?

– Az is.

– Akkor mi?

Mira újra elindította a videót, néhány másodpercig figyelte saját mesterséges változatát, majd sértődött arccal megállította.

– Hogy egészen jól sikerült.

Andrásból olyan hirtelen tört ki a nevetés, hogy majdnem félrenyelte a kávét. Mira néhány pillanatig próbált komoly maradni, végül azonban ő is elnevette magát.

– Különben is – tette hozzá András –, a mesterséges változatod túl nyugodtan beszél.

– Tessék?

– Te a harmadik mondatnál már gesztikulálnál.

– Én nem gesztikulálok ennyit.

András csak ránézett.

Mira felemelte a kezét, hogy tiltakozzon, majd félúton megállította.

– Egyetlen szót se szólj.

– Eszem ágában sem volt.

A nevetés után azonban visszatért a komolyság.

A videó néhány óra alatt több helyre is eljutott. Valaki megosztotta, mások továbbküldték, és hamarosan megjelentek az első kommentárok is. Egyesek hamisítványnak nevezték, mások felháborodva idéztek belőle, néhányan pedig hosszú vitát kezdtek arról, vajon tényleg lehetséges-e az emberi tudatosságot gépekbe helyezni.

Mira sokáig nézte a képernyőt, aztán egyszerűen lezárta.

– Nem olvasod tovább? – kérdezte András.

– Ennyiből már értem, mi történik.

– És mit akarsz csinálni?

– Először is kideríteni, honnan indult.

– Utána?

Mira vállat vont.

– Majd meglátom.

András néhány másodpercig figyelte.

– Régen már három helyre írtál volna cáfolatot.

– Valószínűleg.

– Most pedig itt ülsz.

– Attól még bosszant.

– Látom.

Mira elmosolyodott.

– Az, hogy érzem a dühöt, még nem jelenti azt, hogy át kell adnom neki a napomat.

András bólintott.

– Ezt szeretem benned.

– Csak ezt?

– Most erről beszélünk.

Mira oldalba bökte.

A videó eredetét végül a kutatóintézet technikai csoportja találta meg. Egy kísérleti médiaprojekt részeként hozták létre, amely azt vizsgálta, milyen gyorsan terjednek hitelesnek tűnő mesterséges felvételek, és mennyi idő alatt ismerik fel az emberek, hogy amit látnak, soha nem történt meg.

Mira arca azért került bele, mert a kutatási program résztvevőjeként több órányi videó- és hangfelvétel állt rendelkezésre róla.

A helyzet azonban túl gyorsan kicsúszott az eredeti kísérlet keretei közül.

A felvétel elterjedt.

Az intézet kénytelen volt nyilvánosan közölni, hogy mesterségesen létrehozott anyagról van szó.

A vita ettől csak nagyobb lett.

Néhány nappal később nyilvános beszélgetést szerveztek a digitális személyiségekről, a mesterségesen előállított képekről és hangokról, valamint arról, hogy miként változik meg a bizalom egy olyan korban, amikor egyre nehezebb első pillantásra eldönteni, mi valódi.

Mira és András is meghívást kapott.

– Megyünk? – kérdezte Mira.

András elgondolkodva nézte a meghívót.

– Ha megígéred, hogy nem készítenek belőlem is egy olyan videót, amelyben kijelentem, hogy szeretek korán kelni.

Mira felnevetett.

– Az még a legfejlettebb rendszernek is hiteltelen lenne.

– Akkor menjünk.

A rendezvény jóval nagyobb érdeklődést kapott, mint amire a szervezők számítottak. A terem megtelt, az előadásokat pedig több ezren követték online.

A kutatás vezetője néhány rövid bevezető után két videót mutatott a közönségnek.

Az egyik valódi volt.

A másik mesterséges.

Szavazni kellett.

A terem közel fele tévedett.

A következő két felvételnél még többen.

Egy hangfelvételnél pedig szinte mindenki rosszul választott.

A kezdeti nevetgélés lassan elmaradt.

Az emberek egyre bizonytalanabbul emelték fel a kezüket, és néhányan már egyáltalán nem akartak válaszolni.

A kutató végül Mira hamis videójából játszott le egy rövid részletet, majd mellé tett egy valódi felvételt.

Még azok közül is többen hibáztak, akik tudták, hogy az egyik mesterséges.

Mira a színpad szélén ülve Andráshoz hajolt.

– A hamis változatomnak jobb a tartása.

András végigmérte.

– Én ezt nem mertem mondani.

Mira megpróbálta visszatartani a nevetést.

A beszélgetés később megnyílt a közönség előtt.

Az első kérdések technikaiak voltak. 

Hogyan lehet felismerni a hamis videókat? 

Létezhet-e megbízható digitális hitelesítés? 

Miként védekezhet valaki, ha a saját arcával vagy hangjával készítenek felvételt?

Aztán felállt egy középkorú nő.

– Engem valami más érdekel – mondta. – Ha már a szememnek és a fülemnek sem hihetek, akkor honnan fogom tudni, mi igaz?

A teremben csend lett.

A kutató a mikrofonjához hajolt, de Mira finoman felemelte a kezét.

– Megkérdezhetek valamit?

A nő bólintott.

– Eddig honnan tudta?

A nő meglepődött.

– Hogy érti?

– Mielőtt ilyen jó hamisítványok léteztek volna, hogyan döntötte el, hogy egy hír, egy ember vagy egy állítás igaz?

A nő gondolkodni kezdett.

– Megbíztam bizonyos forrásokban.

Valaki hátulról megszólalt.

– Én annak hiszek, amit több helyen is megerősítenek.

Egy másik férfi felemelte a kezét.

– Én annak, akit személyesen ismerek.

A terem lassan beszélgetni kezdett.

Egy fiatal fiú néhány sorral hátrébb sokáig hallgatott, aztán ő is mikrofont kért.

– Szerintem legtöbbször annak hiszünk, ami eleve azt mondja, amit gondolunk.

A mondat után különös csend ereszkedett a teremre.

Mira oldalra nézett Andrásra.

Ő is rá.

Egyikük sem szólt.

Nem kellett.

A kutatás vezetője törte meg végül a csendet.

– Talán ez a technológia egyik legkényelmetlenebb következménye.

 Sokkal pontosabban kell majd megvizsgálnunk azt is, miért akarunk elhinni valamit.

András ekkor előrehajolt.

– Talán nem csak a technológiának kell pontosabbá válnia.

Többen felé fordultak.

– Mire gondol? – kérdezte a moderátor.

András egy pillanatig kereste a megfelelő szavakat.

– Arra, hogy az ember eddig is tévedett, hitt hamis dolgokban, félreértett másokat, és gyakran a saját félelmein vagy vágyain keresztül nézte a világot. Most csupán sokkal jobb eszközeink lettek ahhoz, hogy mindezt felnagyítsuk.

– Akkor ön szerint ez jó?

András elmosolyodott.

– Szerintem az új dolgok önmagukban ritkán jók vagy rosszak. Sokkal inkább attól függ, mi mit kezdünk velük.

Mira ránézett.

Pontosan értette, mire gondol.

A teremben még hosszú ideig folytatódott a beszélgetés, de egyikük sem próbált tanítani senkit. Ha kérdezték őket, válaszoltak, ha más beszélt, meghallgatták. Mira többször azt is kimondta, hogy valamire egyszerűen nincs válasza.

Ez néhány embert jobban meglepett, mint bármelyik gondolata.

Hazafelé lassan sétáltak.

Az este kellemes volt, az utcák még tele voltak emberekkel, a kirakatok fényében pedig néhány pillanatra minden ugyanolyan hétköznapinak látszott, mint évekkel korábban.

Mira egy ideig hallgatott.

– Te honnan tudod, hogy valami igaz?

András oldalra nézett.

– Mindig nem tudom.

Mira felvonta a szemöldökét.

– Ez most kifejezetten megnyugtató válasz volt.

– Köszönöm.

– Komolyan kérdeztem.

– Én is komolyan válaszoltam.

Néhány lépés után folytatta.

– Azt viszont egyre könnyebben észreveszem, amikor valamit azért akarok igaznak hinni, mert megfelel annak, amit már gondolok, vagy mert kényelmesebb lenne, ha igaz volna.

Mira bólintott.

– Ezt én is érzem.

– Már megint.

– Most te mondtad.

András nevetett.

Mira belekarolt.

– Furcsa ez az egész. Régen azt gondoltam volna, hogy minél tudatosabb leszek, annál biztosabban fogom tudni, mi az igazság.

– És most?

– Most egyre kevésbé zavar, ha valamit még nem tudok.

András megszorította a karját.

– Talán azért, mert már nem attól függ, hogy rendben vagy-e.

Mira ránézett.

Ezúttal nem válaszolt azonnal.

Aztán elmosolyodott.

– Ezért szeretlek.

András komoly arcot vágott.

– Csak ezért?

Mira nevetve meglökte.

– Ma mindketten nagyon igényeljük a megerősítést.

– Biztosan a kutatás mellékhatása.

Már majdnem hazaértek, amikor Mira telefonja megszólalt.

A kutatás vezetője hívta.

Mira kihangosította.

– Remélem, nem készült újabb videó rólam.

A férfi hangja ezúttal szokatlanul komoly volt.

– Most egészen más miatt keresem önöket.

Mira és András összenézett.

– Mi történt?

– Újra lefuttattuk az önök modelljeit a legutóbbi mérésekkel. Valami olyasmit találtunk, amire egyikünk sem számított.

András közelebb hajolt a telefonhoz.

– Már kezdek félni megkérdezni.

– A rendszer egyre kevésbé képes pontosan előre jelezni önöket, ezért elkezdett valószínű válaszokat létrehozni a hiányzó részek kitöltésére.

Mira megtorpant.

– Vagyis?

– Olyan válaszokat generál önök helyett, amelyeket egyikük sem adott.

András szemöldöke felszaladt.

– Akkor most már helyettünk is él?

– Éppen ez az érdekes. A rendszer a rendelkezésére álló adatokból próbálja kitölteni azt, amit nem tud előre jelezni, és közben olyan új változatokat hoz létre önökről, amelyek soha nem léteztek.

Mira néhány másodpercig hallgatott.

– És mit szeretne tőlünk?

A férfi hangja halkabb lett.

– Azt hiszem, eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol már nem az a legfontosabb kérdés, mit tud róluk a gép.

– Hanem?

– Az, hogy mit kezd azzal, amit nem tud.

A hívás véget ért.

Mira lassan leengedte a telefont.

András egy darabig az elsötétült kijelzőt nézte, aztán Mira felé fordult.

– Van egy rossz hírem.

– Hallgatlak.

– Ha a gép elkezd helyettem új Andrásokat gyártani, szeretném előre leszögezni, hogy egyikért sem vállalok felelősséget.

Mira olyan hangosan felnevetett, hogy két előttük sétáló ember is hátrafordult.

András megfogta Mira kezét.

Nevetve mentek tovább, miközben mindketten tudták, hogy másnap visszatérnek az intézetbe.

Ezúttal azonban már egészen más kérdés várta őket.

A rendszer addig Mira és András múltjából, döntéseiből és ismert mintáiból próbálta kiszámítani a következő lépéseiket. Most azonban ott is válaszokat kezdett létrehozni, ahol már nem állt rendelkezésére elegendő adat.

De vajon csak a hiányzó részeket töltötte ki egyre kifinomultabb következtetésekkel, vagy valami olyan történt benne, amire a kutatók sem készültek fel?

Mira egy pillanatra visszanézett a telefonjára.

A kérdés, amely addig szinte elképzelhetetlennek tűnt, most először komolyan megfogalmazódott benne:

Vajon egy gép képes lehet egyszer valóban önálló tudatosságra ébredni?

A jelen kódja Második fejezet – Amit a gép előre tudott

 

Néhány nappal később Mira ismét a kutatóintézet világos folyosóján haladt végig, és bár már ismerte az épületet, most egészen más érzéssel lépett be, mint első alkalommal. Akkor elsősorban a kíváncsiság vezette, most azonban már az is foglalkoztatta, hogyan lehetséges, hogy a róla készített modell néhány hét alatt ennyit veszített a pontosságából, miközben ő maga semmilyen tudatos változtatást nem tett azért, hogy megzavarja a rendszert.

A kutató ugyanabban a helyiségben várta, ahol az első hosszú beszélgetésük zajlott.

– Köszönöm, hogy visszajött. Az eredményei azóta is foglalkoztatnak bennünket, mert az első méréseknél a rendszer meglepően pontosan jelezte előre a válaszait, a későbbi teszteknél azonban olyan döntéseket hozott, amelyek egyre kevésbé illeszkedtek ahhoz a mintázathoz, amelyet korábban felépítettünk önről.

Mira leült vele szemben, majd érdeklődve nézett rá.

– Akkor most azt szeretnék kideríteni, mi romlott el?

– Elsősorban azt szeretnénk tudni, hogy valóban a modell veszített-e a pontosságából, vagy ön változott olyan gyorsan, hogy a korábbi adatok már kevésbé használhatók az előrejelzéshez.

– Ez lényegesen érdekesebben hangzik.

A kutató elmosolyodott, majd megnyitotta az előkészített tesztet.

Ezúttal olyan helyzeteket mutattak Mirának, amelyekről az első interjú során egyetlen szó sem esett. A rendszer mégis minden kérdés előtt megjelölte azt a választ, amelyet Mira korábbi döntései, értékei és viselkedési mintái alapján a legvalószínűbbnek tartott.

Az első kérdés egy régen megszakadt barátság helyreállításáról szólt, és a modell szerint Mira kezdeményezné az újrakezdést.

Mira elolvasta az előrejelzést, majd néhány pillanatnyi gondolkodás után bólintott.

– Ebben a helyzetben valószínűleg valóban én tenném meg az első lépést.

A következő kérdés egy nagyobb pénzösszeg felhasználásáról szólt, és a rendszer ismét pontosan találta el a választását. A harmadik helyzetben egy váratlan utazási lehetőségről kellett döntenie, és ott is ugyanarra jutott, amit a modell előre jelzett.

A kutató elégedetten nézett a kijelzőre.

– Bizonyos területeken tehát továbbra is nagyon pontosan működik.

– Ezen nem lepődöm meg. Vannak szokásaim, értékeim és olyan dolgok, amelyeket hosszú ideje hasonlóan választok.

– Akkor talán mégsem változott olyan sokat.

Mira elmosolyodott.

– Ezt azért még ne döntsük el három kérdés után.

A következő helyzet már hosszabb leírást kapott. Mira egy régi, számára fontos terv és egy váratlanul megnyíló új lehetőség között választhatott. A rendszer az elsőt jelölte meg, és amikor Mira elolvasta az indoklást, azonnal felismerte benne saját korábbi gondolkodását. Évekkel korábban szinte bizonyosan ezt választotta volna, és még most is értette, miért tartotta ezt valószínűnek a modell.

Mégis tovább olvasta a második lehetőséget.

Valami frissességet érzett benne, olyan teret, amelyről korábban sem tapasztalata, sem kialakult véleménye nem lehetett, és éppen ez keltette fel az érdeklődését.

– A másodikat választom – mondta végül.

A kutató felnézett a kijelzőről.

– Megkérdezhetem, miért változtatta meg a döntését?

– Melyik döntésemet?

– Azt, amelyet a korábbi mintázata alapján valószínűleg meghozott volna.

Mira néhány másodpercig figyelte a férfit, mert érezte, hogy éppen a kérdés megfogalmazásában rejtőzik az, amit a rendszer nehezen tud kezelni.

– Én most hoztam meg az egyetlen valódi döntést. A másikat a rendszer számította ki abból, amit korábban tudott rólam.

– Vagyis ön szerint a valószínűség és a választás két különböző dolog.

– Szerintem maga is tudja, hogy azok. A rendszer azt mondhatja meg, mit választanék nagy eséllyel a múltam alapján, de attól a jelen pillanat még nyitva marad.

A kutató egy ideig nem jegyzetelt, csak Mirát nézte.

– Tudatosan keresi az új lehetőségeket?

– Inkább észreveszem őket, amikor megjelennek. Régebben sokszor előbb próbáltam eldönteni, hová vezet valami, most pedig könnyebben megengedem magamnak, hogy megtapasztaljam.

A férfi végül ismét a kijelzőre nézett.

– Kezdem érteni, miért okoz ennyi gondot a modelljének.

– Legalább egyikünk sem unatkozik.

A vizsgálat még csaknem egy órán át folytatódott. A rendszer többször pontosan jelezte Mira választását, máskor azonban olyan irányba számolt tovább, amely néhány évvel korábban valóban közelebb állt volna hozzá, a jelenben viszont már kevésbé. Mira egyszer sem választott szándékosan ellenkezőleg pusztán azért, hogy bizonyítsa szabadságát, mert számára éppen ez jelentette volna ugyanannak a kötöttségnek egy másik változatát.

A szabadságot már régen nem abban látta, hogy minden elvárással szembe kell fordulnia, hanem abban, hogy felismeri a rendelkezésére álló lehetőségeket, majd azt választja, amelyikhez abban a pillanatban valóban kapcsolódni tud.

Amikor kilépett az épületből, beült egy közeli kávézóba, mert még nem akart rögtön hazamenni. Miközben várta a rendelését, akaratlanul is körülnézett, és néhány perc alatt több apró jelenetben ugyanannak a változásnak egy másik arcát látta.

A szomszédos asztalnál egy férfi természetes hangon beszélt egy digitális asszisztenshez, amely néhány perc alatt összehasonlította számára a repülőjáratokat, egyeztette a szálláslehetőségeket, majd a férfi kérésére átrendezte az egész útitervet. Két asztallal arrébb két egyetemista egy videót nézett újra meg újra, mert egyikük valódi felvételnek tartotta, a másik pedig biztos volt benne, hogy mesterségesen hozták létre. A falon függő képernyőn közben arról szólt egy hír, hogy újabb egészségügyi rendszerekben alkalmaznak mesterséges intelligenciát a leletek elemzésének és az orvosi döntések előkészítésének támogatására.

Mira elgondolkodva kavargatta a kávéját.

Néhány évvel korábban még az volt a kérdés, mire lesz képes a mesterséges intelligencia. Most már sokkal inkább az foglalkoztatta az embereket, hogyan éljenek együtt azzal, amire időközben képessé vált.

A technológia egyre pontosabban tanulta az emberi szokásokat, egyre több összefüggést ismert fel, és egyre ügyesebben jósolta meg, mire lesz szüksége valakinek, még mielőtt az illető pontosan megfogalmazta volna.

Mira számára azonban a délelőtti vizsgálat után éppen az vált érdekessé, ami mindebből kimaradt: az a pillanat, amikor valami addig még nem létező lehetőség megszületett.

Este, amikor Mira hazaért, már az előszobában megérezte a vacsora illatát. András a konyhában állt, egyik kezében fakanállal, a másikban a telefonjával, és olyan arccal nézte a kijelzőt, mintha valami különösen szórakoztató dolgot talált volna rajta.

– Mielőtt bármit mondasz, szeretném közölni, hogy ma én is bekerültem a tudomány történetébe – mondta, amikor Mira belépett.

Mira letette a táskáját.

– Ezt szeretném hallani.

András felé nyújtotta a telefont.

– A kutatóintézet írt.

Mira meglepetten vette át.

A levél rövid volt. A kutatócsoport azt szerette volna, ha András is részt vesz a programban, mert Mira interjúiban és későbbi vizsgálataiban többször előkerült a kapcsolatuk, és különösen érdekesnek találták, hogy bizonyos kérdésekben hasonló következtetésekre jutnak, miközben a döntéseik és a megközelítésük gyakran eltér egymástól.

Mira lassan felnézett.

– Gyorsak.

– Ez már majdnem sértő. Engem még meg sem kérdeztek, de már elemezni szeretnének.

– Talán félnek, hogy közben megváltozol.

– Akkor igyekezniük kell.

Mira elmosolyodott, majd visszaadta a telefont.

– Elvállalod?

András a tűzhelyhez lépett, megkeverte az ételt, és csak ezután válaszolt.

– Délután még biztosan azt mondtam volna, hogy hagyjanak békén, most viszont már érdekel, mire jutnának velem.

Mira közelebb lépett hozzá.

– Mi változott délután óta?

András lejjebb vette a lángot.

– Te hazajöttél.

– Ez meglepően romantikusan hangzik.

– Pedig teljesen tudományos.

Mira felnevetett.

– Akkor fejtsd ki, professzor úr.

András letette a fakanalat.

– Arra vagyok kíváncsi, hogy ha rólam is készítenek egy modellt, és utána összehasonlítják a kettőt, vajon azt fogják-e látni, hogy hosszú idő alatt hasonlóvá váltunk, vagy inkább azt, hogy egyre jobban önmagunk lettünk.

Mira arcáról lassan eltűnt a mosoly.

– Ez engem is érdekel.

– Gondoltam.

– Már megint előre jeleztél.

– Kezdek veszélyes lenni.

Vacsora közben Mira elmesélte a délutáni vizsgálat legfurcsább pillanatát, amikor a rendszer olyan választ jósolt számára, amely valóban teljesen ésszerű lett volna, ő mégis egy másik lehetőséget választott.

András néhány falat után letette a villáját.

– Akkor valójában azt találta el, mit tettél volna régebben.

– Valószínűleg igen.

– Ez azért lenyűgöző, még akkor is, ha közben egy kicsit kellemetlen látni, mennyivel kiszámíthatóbbak vagyunk annál, mint amilyennek szeretjük gondolni magunkat.

Mira elmosolyodott.

– A kiszámíthatóság önmagában még nem börtön. Reggelente többnyire ugyanazt a kávét iszom, és ettől még nem érzem veszélyben a szabadságomat.

András felnevetett.

– Ezt majd feltétlenül mondd el nekik. Talán bekerül a tanulmányba.

Mira azonban néhány pillanat múlva komolyabb lett.

– Az volt igazán érdekes, hogy amikor megláttam a rendszer válaszát, tökéletesen értettem, miért ezt választotta helyettem. Felismertem benne magamat, csak közben megjelent egy másik lehetőség is, amely sokkal elevenebbnek érződött.

– És arra mentél.

– Igen.

András egy darabig nézte.

– Akkor talán rosszul teszik fel a kérdést.

– Mire gondolsz?

– Azt próbálják megjósolni, mit fogsz választani abból, amit már tudnak rólad, pedig az igazán érdekes éppen az, ami még nincs benne a modellben, mert még te sem tapasztaltad meg.

Mira lassan letette a poharát.

– Ezért akarod elvállalni?

– Ezért is.

– Mi a másik ok?

András visszavette a villáját.

– Szeretném látni az arcodat, amikor az én modellem pontosabb lesz a tiédnél.

Mira néhány másodpercig döbbenten nézett rá, aztán elnevette magát.

– Most már biztos vagyok benne, hogy részt kell venned.

Később, amikor már elpakolták a vacsora maradványait, András ismét elővette a levelet. Sokáig nézte a jelentkezési gombot, aztán Mira felé fordult.

– Tudod, mi tetszik ebben?

– Hogy végre hivatalosan is mérni fogják, mennyire vagy kiszámítható?

– Az is, de inkább az, hogy olyan dolgot vizsgálnak, amelyről azt feltételezik, hogy elegendő adat birtokában teljesen megérthető.

Mira mellé állt.

– És szerinted?

András elmosolyodott.

– Derítsék ki.

Azzal megnyomta a jelentkezési gombot.

A képernyőn néhány másodperc múlva megjelent a visszaigazolás.

Mira még mindig a telefon kijelzőjét nézte, amikor András megszólalt.

– Most már csak egyetlen problémánk maradt.

– Micsoda?

– Ha a gép előbb kiismer engem, mint te, azt soha nem fogom elmondani neked.

Mira felnézett rá.

– András, ennyi év után igazán tudhatnád, hogy azt úgyis észrevenném.

Atlantisz köve Negyedik rész IV. fejezet – A kék pántok városa

Két héttel később Mira az Atlanti-óceán fölött repült.

Nem tudta pontosan megmagyarázni, miért indult el.

Az utóbbi napokban azonban újra és újra ugyanazt a partot festette.

Fekete sziklák.

Zöld hegyoldalak.

Óceán.

Végül szállást foglalt São Miguelen, az Azori-szigeteken.

Amikor Andrásnak elmondta, a férfi néhány másodpercig hallgatott.

– Egyedül mész?

– Igen.

– Mindent lefoglaltál?

– Igen.

– Biztos vagy benne?

Mira elmosolyodott.

– Nem.

– Akkor legalább őszinte vagy.

Három nappal később Mira az óceán partján állt.

A szél erősen fújt.

A levegő sós volt, a hullámok fehér habbal csapódtak a fekete bazalthoz.

Az első két napon semmi különös nem történt.

A harmadik délután Mira már saját magán nevetett.

– Remek – mondta hangosan. – Eljöttem idáig egy festmény miatt.

Visszaindult az autóhoz.

Az ösvény mellett keskeny hasadékot vett észre a sziklák között.

Nem volt igazi barlang, inkább csak egy mélyebb üreg.

Belépett.

Odabent elcsendesedett a szél.

Valahonnan víz csöpögött.

Mira kivette a táskájából a követ.

Mióta elindult otthonról, mindig magánál tartotta.

A kék csík halványan megvillant a félhomályban.

Mira ujjai közé fogta.

A következő pillanatban újra Seyra szemével látott.

Atlantisz városa megváltozott.

A kék pántok szinte mindenütt jelen voltak.

Már nemcsak gyógyításra használták őket.

Iskolákban is megjelentek.

Munkahelyeken.

A Tanács épületeiben.

A változás lassan ment végbe, ezért sokáig alig tűnt fel bárkinek.

Seyra azonban észrevette.

Egy piacon három asszony állt előtte.

Beszélgettek.

Egyszerre nevettek fel.

Ugyanolyan hangsúllyal.

Ugyanabban a pillanatban.

Seyra megborzongott.

Kael hónapokkal korábban otthagyta a munkáját, és Seyrával együtt Tienbe költözött.

A húga, Asha azonban a városban maradt.

– Nem akarok hegyek között ülni és egész nap magamat figyelni – mondta akkor.

Most Asha Seyra előtt állt.

Kék pánt simult a homlokára.

– Vedd le – kérte Seyra.

– Miért?

– Csak vedd le.

Asha elmosolyodott.

A mosoly ismerős volt.

Mégis idegen.

– Jól vagyok.

Seyra közelebb lépett.

– Éppen ettől félek.

Aznap este Kael vissza akart menni a Központi Házba.

– Ismerem a rendszer felépítését – mondta. – Talán még meg tudok szakítani néhány kapcsolatot.

Seyra elé állt.

– Egyedül nem mész.

– Te nem ismered úgy az épületet.

– Évekig dolgoztam ott.

– Seyra…

– Ne kezdd.

– Veszélyes lesz.

– Tudom.

Kael hallgatott.

– Asha miatt mész vissza – mondta Seyra. – Én pedig miattad megyek.

– Ez nagyon rossz érv.

– De hatásos.

Aznap éjjel belopóztak a Központi Házba.

A régi kezelőtermek nagy része üres volt.

A legbelső csarnok felől azonban mély, egyenletes zúgás hallatszott.

Kael megtorpant.

– Ez régen nem volt itt.

Beléptek.

A hatalmas teremben százával sorakoztak a kék pántok.

Nem emberek fején.

Polcokon.

Mégis mind ugyanabban az ütemben rezgett.

Seyra a mellkasában érezte a hangot.

A gondolatai lassan összekuszálódtak.

Maradj.

Nem tudta, honnan jött a szó.

Kael megragadta a vállát.

– Seyra!

A hang újra megszólalt benne.

Itt biztonságban vagy.

Seyra becsukta a szemét.

És hirtelen savanyú alma illatát érezte.

Liora.

Tien.

A hegyek.

Felnyitotta a szemét.

– Most!

Kael a vezérlőegységhez rohant.

A teljes rendszert nem tudták kikapcsolni, de néhány fontos kapcsolatot még meg tudtak szakítani.

Seyra megragadott egy vastag csatlakozót.

– Együtt!

Kael bólintott.

Egyszerre rántották ki.

A mély zúgás éles sivítássá változott.

A fények villogni kezdtek.

A padló megremegett.

Seyra azt hitte, ők okozták.

Aztán újabb lökés érkezett.

Sokkal erősebb.

A mennyezetről por hullott.

Valahol messze mély robaj hallatszott.

Kael Seyrára nézett.

– Ez nem a rendszer.

Újabb rengés rázta meg az épületet.

A falon hosszú repedés futott végig.

A város alatt megmozdult a föld.

Kék ajtó

1893 őszén Portugália még királyság volt. I. Károly ült a trónon, Lisszabon utcáin sárga villamosok helyett lovas kocsik zörögtek, a Tejo partján pedig estéről estére kikötői lámpások sora gyulladt ki. A városból északnyugat felé indulva az út lassan emelkedni kezdett Sintra hegyei közé. Ott már más volt a levegő. Nedvesebb, hűvösebb, tele fenyőgyantával, babérlevéllel és a kertekből kiszökő narancsvirág illatával.

Sintrát ősszel gyakran köd borította. A hegytetőn álló Pena-palota vörös és sárga falai olykor egész délelőtt nem látszottak, csak délután bukkantak elő, mintha valaki egyszerűen félrehúzott volna előttük egy függönyt.

A város szélén, egy keskeny macskaköves utcában állt a Moura család halványkék háza. Az ablakokat fehér keret övezte, a bejárat fölött két kopott azulejocsempére festett angyal tartott egy címerpajzsot.

Ott élt Leonor de Moura.

Huszonhárom éves volt. Sötétbarna haja majdnem a derekáig ért, de többnyire feltűzte, mert anyja szerint egy hajadon nő nem járhat kibontott hajjal az utcán. Bőre világos volt, szemének színe azonban különös: távolról barnának látszott, közelről aranyszínű pettyek ültek benne.

Leonor szeretett festeni.

Nem portrékat, nem virágcsendéleteket és nem azokat a gondosan megterített asztalokat, amelyeket az úri családok szívesen akasztottak ebédlőik falára.

Olyan helyeket festett, amelyek nem léteztek.

Legalábbis ezt hitte.

Egy októberi délutánon találkozott először Tomás Valentével.

A férfi huszonnyolc éves volt, magas, fekete hajú, vékony arcú. A bal szemöldöke fölött egy alig látható sebhely húzódott. Hajóépítő mérnökként dolgozott Lisszabonban, de amikor tehette, Sintrába menekült a kikötő zajától.

Leonor egy cédrusfa alatt ült festőállványával, amikor Tomás megállt mögötte.

Sokáig nem szólt.

Leonor végül hátranézett.

– Ha már negyedórája figyeli a képemet, legalább mondja meg, mi nem tetszik rajta.

Tomás levette a kalapját.

– Éppen az a baj, kisasszony, hogy túlságosan is tetszik.

Leonor végigmérte.

– Akkor legalább megtudhatnám, ki az, akinek ennyire elnyerte a tetszését.

A férfi kissé meghajtotta a fejét.

– Tomás Valente. Bocsásson meg, hogy bemutatkozás nélkül szólítottam meg.

Leonor letette az ecsetet.

– Leonor de Moura.

– Örülök, hogy megismerhetem, Moura kisasszony.

– Én pedig örülök, hogy tetszik a festményem, Valente úr.

Tomás ismét a vászonra nézett.

– Tetszik? Ennél valamivel többről van szó.

Leonor kíváncsian fordult felé.

– Mire gondol?

Tomás a kép bal oldalán látható fehér hídra mutatott.

– Arra, hogy ezt a helyet ismerem.

Leonor elnevette magát.

– Akkor bizonyára ön ismer olyan országokat is, amelyek még a térképeken sincsenek rajta.

Tomás nem mosolygott.

– Gyermekkorom óta álmodom erről a helyről.

Leonor kezében megállt az ecset.

A szél narancsillatot hozott valamelyik közeli kertből.

– Mit lát álmában?

– Ezüstlevelű fákat. Fehér köveket. És egy folyót, amelynek nincs torkolata.

Leonor lassan felállt.

– Miért nincs?

Tomás ránézett.

– Mert fölfelé folyik.

Leonor elsápadt.

A festményen a folyó valóban a hegyek irányába haladt.

Soha senkinek nem mondta el.

Aznap együtt sétáltak vissza Sintrába.

A következő héten ismét találkoztak.

Aztán újra.

Decemberre már mindenki tudta, hogy Tomás Valente vasárnap délutánonként a Moura-házba jár.

Leonor anyja elégedetlen volt.

– Mérnök – mondogatta. – Legalább ügyvéd volna.

Leonor apja azonban kedvelte.

– Egy férfi, aki hajót tud építeni, valószínűleg egy családot is képes megtartani.

Leonor ilyenkor mindig elpirult.

Tomás pedig úgy tett, mintha nem hallaná.

Tavasszal már kettesben jártak a hegyek közé.

Leonor festett, Tomás olvasott vagy rajzokat készített a hajók szerkezetéről. Néha azonban órákig beszélgettek arról a különös tájról.

Mindketten ismerték.

Leonor tudta, milyen illata van az ezüstlevelű fáknak.

Tomás tudta, mi áll a folyó túlsó partján.

Leonor látta álmában a fehér hidat.

Tomás pedig egy házat látott mögötte.

– Milyen házat? – kérdezte egyszer Leonor.

– Kicsit.

– Ez nem valami pontos leírás.

– Fehér falú. Kék az ajtaja. Van előtte egy fa.

– Milyen fa?

Tomás elmosolyodott.

– Ezt nem tudom.

Leonor belecsípett a karjába.

– Akkor legközelebb figyeljen jobban.

Tomás elkapta a kezét.

Nem engedte el.

Sokáig nézték egymást.

– Leonor…

– Igen?

– Ha egyszer valóban megtalálnánk azt a helyet, eljönne velem?

A lány nem tréfálkozott.

– Bárhol legyen.

Tomás a homlokát Leonor homlokához érintette.

– Akkor ott találkozunk.

Néhány héttel később megkérte a kezét.

Az esküvőt 1894 szeptemberére tervezték.

Nem tartották meg.

Tomást júniusban Lisszabonba rendelték.

Egy új kereskedelmi hajó próbajáratán kellett részt vennie, amely a Tejo torkolatától Cascais felé indult volna.

Az indulás reggelén Leonor kikísérte az állomásra.

Esett.

Tomás kabátján apró vízcseppek ültek, amikor magához húzta.

– Három nap – mondta. – Utána visszajövök.

Leonor átölelte.

– Nem szeretem, amikor ezt mondod.

– Mit?

– Hogy visszajössz.

Tomás nevetett.

– Akkor mit mondjak?

Leonor gondolkodott.

– Mondd azt, hogy szombaton együtt vacsorázunk.

– Szombaton együtt vacsorázunk.

– És elkésel.

– Természetesen.

– Én pedig haragudni fogok.

– Legalább öt percig.

Leonor elmosolyodott.

A vonat füttyentett.

Tomás megcsókolta.

– Szeretlek.

Leonor megragadta a kabátját.

– Én is szeretlek.

Tomás felszállt.

Leonor még akkor is látta az arcát az ablakban, amikor a szerelvény már megindult.

Szombaton két teríték került az asztalra.

Tomás nem érkezett meg.

Vasárnap sem.

Hétfő reggel egy fekete kabátos férfi kopogtatott a Moura-ház ajtaján.

A próbajárat során vihar támadt az Atlanti-óceánon.

A hajó kormányszerkezete megsérült.

A fedélzeten tűz ütött ki.

Tizenhét emberből tizenegyet kimentettek.

Tomás Valente nem volt közöttük.

A holttestét sem találták meg.

Leonor végighallgatta a férfit.

Nem szólt.

Aztán becsukta előtte az ajtót.

Végigsétált az előszobán.

Bement a szobájába.

Leült az ágya szélére.

És várt.

Mintha valaki még mondani akarna valamit.

A házban délutánra elfogyott minden hang.

Este Leonor elővette Tomás egyik ingét.

Az arcához szorította.

Dohány, szappan és cédrusfa illata maradt benne.

Akkor tört el benne valami.

Úgy sírt, hogy nem kapott levegőt.

Anyja berohant hozzá, de Leonor ellökte a kezét.

– Ne vegye el tőlem!

– Leonor…

– Mindenki azt akarja, hogy elfogadjam. Nem fogadom el!

– Drága gyermekem…

– Nem halt meg!

Az anyja letérdelt elé.

Leonor zokogva kapaszkodott az ingbe.

– Megígérte, hogy szombaton együtt vacsorázunk.

Teltek az évek.

Leonor nem ment férjhez.

Festett.

Egyetlen témát.

A különös vidéket.

A fehér hidat.

Az ezüstlevelű fákat.

A fölfelé folyó vizet.

A kék ajtós házat.

Harmincévesen már Lisszabonban is kiállították a képeit.

Negyvenévesen Madridból érkeztek értük vevők.

Ötvenkét éves korára Portugáliában ismert festő lett.

Az emberek találgatták, milyen tájat ábrázol.

Valaki azt állította, hogy görög sziget.

Mások szerint álomvilág.

Leonor soha nem válaszolt.

A hálószobájában azonban volt egy kép, amelyet senkinek nem mutatott meg.

Tomás állt rajta a fehér híd túlsó oldalán.

Leonor hetvennyolc éves korában halt meg.

1949 júniusa volt. Portugália megváltozott körülötte. Autók jártak azokon az utcákon, ahol fiatalkorában lovak patái koppantak. A régi ismerősök szinte valamennyien eltűntek.

Utolsó reggelén kinyitotta szobája ablakát.

Narancsvirág illata érkezett.

Leonor lehunyta a szemét.

– Szombaton együtt vacsorázunk – mondta.

A mellette ülő ápolónő nem értette.

Leonor azonban mosolygott.

Néhány perccel később már nem lélegzett.

Amikor ismét kinyitotta a szemét, mezítláb állt.

Nem fájt semmije.

Lenézett a kezére.

Nem az idős asszony keze volt.

Fiatal ujjak.

Sima bőr.

Megérintette az arcát.

A haja kibontva omlott a vállára.

Leonor felnézett.

Előtte fehér kövekből rakott út vezetett lefelé.

A két oldalán ezüstszínű levelek rezegtek.

Megdermedt.

Ismerte.

Nem emlékezett rá.

Ismerte.

Elindult.

Az első lépés után sírni kezdett.

Nem tudta visszatartani.

Futni kezdett.

A fák között feltűnt a folyó.

Mélykék volt.

És fölfelé folyt.

Leonor a szája elé kapta a kezét.

– Istenem…

A fehér híd ott állt előtte.

Ugyanaz.

Minden íve.

Minden köve.

A túloldalon azonban nem volt senki.

Leonor megállt.

A könnyei végigfutottak az arcán.

– Tomás?

Nem érkezett válasz.

– Tomás!

Átment a hídon.

A túloldalon egy ösvény vezetett tovább.

Az ösvény végén meglátta a házat.

Fehér fal.

Kék ajtó.

És előtte egy fa.

Leonor nevetve sírt.

– Egy olajfa – suttogta. – Hát ezt nem tudtad megjegyezni?

A kék ajtó kinyílt.

Egy férfi lépett ki rajta.

Huszonnyolc éves lehetett.

Magas.

Fekete hajú.

A bal szemöldöke fölött vékony sebhely húzódott.

Leonor nem mozdult.

Tomás sem.

Ötvenöt földi év állt közöttük.

Aztán Tomás elindult felé.

Leonor futni kezdett.

Amikor egymáshoz értek, egyikük sem mondott semmit.

Tomás átölelte.

Leonor belé kapaszkodott.

Sírva ütötte a mellkasát.

– Három napot mondtál!

Tomás szeme megtelt könnyel.

– Tudom.

– Ötvenöt év lett belőle!

– Tudom.

– Vártalak.

Tomás két kezébe fogta az arcát.

– Én is vártalak.

Leonor megrázta a fejét.

– Nem. Te itt voltál. Én ott maradtam.

Tomás lehunyta a szemét.

Egy könnycsepp gördült végig az arcán.

– Nekem is ötvenöt év volt.

Leonor megdermedt.

– Hogyan?

– Itt nincs olyan idő, amilyet ismertünk. De a hiányt nem veszik el tőlünk. A szeretetet sem.

Leonor hozzáért Tomás arcához.

Meleg volt.

Valóságos.

Érezte bőrének illatát.

Ugyanazt a cédrusos, szappanos illatot, amelyet egykor az ingén keresett.

– Ez hol van? – kérdezte.

Tomás a táj felé fordult.

Messze, a hegyeken túl különös fény derengett. Nem volt nap. Nem volt alkonyat. A levegő mégis aranylott. A folyó mellett alakok jártak. Voltak közöttük gyermekek, öregek és olyanok is, akikről Leonor első pillantásra nem tudta volna megmondani, emberek-e.

– Az itt élők Alvoréliának nevezik.

– Kik élnek itt?

Tomás elmosolyodott.

– Majd megismered őket.

Leonor körülnézett.

– Én festettem ezt a helyet.

– Tudom.

– Hogyan?

Tomás megszorította a kezét.

– Mert én láttam a képeidet.

Leonor ránézett.

– Lehetetlen.

– Néha megmutatták.

– Kik?

Tomás tekintete a távolba siklott.

Az ezüstfák között fehér ruhás alak állt.

Nem közeledett.

Csak meghajtotta a fejét.

Leonor visszanézett Tomásra.

– Angyalok?

– Az emberek így nevezik őket.

Leonor ismét a házra pillantott.

– Te építetted?

Tomás nevetett.

– Sok időm volt.

Leonor ekkor már vele együtt nevetett.

A könnyei még ott csillogtak az arcán.

– És az ajtó?

– Kék.

– Emlékeztél rá.

– Mindenre emlékeztem.

Tomás benyúlt a kabátja zsebébe.

Egy megsárgult papírdarabot vett elő.

Leonor felismerte saját kézírását.

Az esküvőjük előtt írta rá:

Ha egyszer megtaláljuk azt a helyet, bárhol legyen, elmegyek veled.

Leonor sokáig nézte.

– Ez nem lehet nálad.

– Mégis nálam van.

Leonor ekkor értette meg.

Talán egész életében fordítva gondolta.

Nem ő találta ki ezt a vidéket.

Nem Tomás álmodta meg.

Valamiképpen mindketten látták már jóval azelőtt, hogy ide érkeztek volna.

A festmények nem egy nem létező világot ábrázoltak.

Egy létező hely emlékei voltak.

Tomás a kezét nyújtotta.

– Jössz?

Leonor belesimította az ujjait.

– Hová?

– Megmutatom, hol ér véget a folyó.

Leonor elmosolyodott.

– Azt mondtad, nincs torkolata.

– Tévedtem.

– Te?

– Egyszer én is tévedhetek.

Elindultak.

A ház mögött keskeny út vezetett az ezüstfák közé. Leonor vállával Tomás karjához simult.

Néhány lépés után megállt.

– Tomás.

– Igen?

– Szombat van?

A férfi ránézett.

Aztán felnevetett.

– Fogalmam sincs.

Leonor is nevetni kezdett.

Tomás magához húzta.

– De vacsorázni fogunk.

Leonor lehunyta a szemét.

Ötvenöt esztendő után először nem kellett várnia.

A távolban megszólalt valami, ami haranghoz hasonlított, de nem templomból érkezett. Hangja végigfutott a völgyön, megérintette a vizet, az ezüstleveleket és a fehér köveket.

Leonor Tomás kezét fogva elindult arra, amerre a folyó emelkedett.

A földi világban eközben egy régi sintrai ház hálószobájában nyitva maradt az ablak.

A függönyt megmozdította a tavaszi szél.

A falon függő festményen pedig, amelyen addig egyetlen férfi állt a fehér híd túlsó oldalán, azon a reggelen már két alak volt látható.

Egy férfi és egy nő.

Egymás kezét fogták.

És a hídon túl, ahol Leonor egész életében üresen hagyta a vásznat, először látszott a kék ajtós ház előtt álló olajfa.