Leül az idő

Van egy pont a nap végén,

amikor a kéz már üres,

pedig egész nap

fogott valamit.

A test leülne,

mielőtt tovább kellene menni,

és nincs szüksége

több szóra.

Az idő leveszi

a cipőjét,

és nem néz körül.

Tudja,

hol maradhat mezítláb,

ahol önmaga lehet.

www.muzsakkonyvtara.hu

Néha /Megállás/

Holdfény pihen a tavon,

mint selyem a kézfejen,

a víz tükrében nyugszik az Ég,

lassú, áttetsző ütemben.

A jég alatt élet dereng,

finom, halk mozdulat,

mint amikor a szív már tudja,

hogy maradni szabad.

Ágak csöndje tartja az éjt,

karcsú, csöndes vonalak,

köztük a fény megpihen,

és mindent átalakít.

A pillanat könnyű és nyitott,

mint egy mély levegő,

ahol a létezés önmaga,

és néha meg kell állni,

hogy a fény utolérjen.

Ajándék

Az ajándék bennem mélyen égő fény,

csontjaim csöndjében lüktetőn remény,

nem tárgy, csak áradó, szelíd jelenlét,

mely benned is ébreszt egy alvó tüzet.

Mint föld alatt induló titkos patak,

mely kőszíven át is halkan utat tör,

nem kér jutalmat, nem vár érte semmit,

csak zölddé varázsolja a hallgatag hegyet.

Ha adok, nem fogyok, csak tágul az ég,

mint alkonyban mélyülő bíbor vidék,

mert ami bennem fény, benned is él –

és így lesz az ajándék örök, közös tér.

www.muzsakkonyvtara.hu

Csendben hátralépek

Szeretettel fordultam felé,

emberként álltam elé.

Nem fölényből, nem tanítani,

csak csendesen segíteni.

Nyújtottam a kezem – ő

eldobta.

S végül én lettem a rossz.

Jobb neki a saját fájdalmában,

nyalogatni sebeit magányában.

Az ismerős kín ölelő közeg,

a gyógyulás fénye vakító, idegen.

Fájt látnom, hogy szenved,

falak mögé zárta a szívét.

Mint egy sebzett állat a sűrű bozótban,

reszket a félhomályban,

fogát villantja, hogy távol tartsa a kezet,

mely gyógyítani jött – és szeret.

A szeretet veszély neki.

Mert vele jár a felelősség:

kilépni a szenvedésből,

és választani végre az életet – a fényt.

Fájdalmas látnom, hogy így marad,

de több lépést én már nem tehetek.

Ha zárt ajtók mögött őrzi önmagát,

csendben hátralépek – elengedem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Homokszemek imája

A sivatag lélegzik, lassú, arany szívvel,

homokszemek imája száll az esti széllel.

Dűnék vállán alszik az idő súlya el,

minden ív egy titok, mely bennem ébred fel.

A szél ujjai átírják a homokot.

Eltűnő mondatok ezek, halk, ősi üzenetek.

A szemhatár peremén a Nap vérnarancs szíve,

mint belső lángom fénye – rejtve, mégis izzik.

Lépteim alatt a Föld emlékezni tanul,

minden szemcsében ott vagyok, ahogy a némaság rám simul.

A sivatag bennem is hullámzik, mint ima,

szél formálta testem, titkokat őrző vonala.

Aki messziről néz, csak dűnét, fényt lát,

de bennük dobban egy érzés, egy világ – az enyém.

– Kulcsát belül őrzöm.

Zárt.

www.muzsakkonyvtara.hu

Idő sínei

Utazom oda, ahol a hajnal vár,

vállamon fény ül, meleg és tiszta,

a levegő lassan belém talál,

lélegzetem útlevél, pecsét rajta.

Utazom tovább, a táj bennem él,

mezők ringanak a szív ritmusán,

illat száll, mint halk levél,

érint az emlék, puhán, igazán.

Utazom csendben, sínek az idő,

a pillanat halkan mellém ül,

a fény beszél, és válaszol,

bőrömön az élet végigfut, mely oly gyönyörű.

Utazom álmomban, és ébren is még,

szemhéjam alatt színek zenélnek,

minden érkezés egy ölelés,

ahol a jövők összenevetnek.

Utazom kézben tartott meleggel,

ujjak rajzolnak rám lassú jelet,

a test emlékezik minden reggel,

ahol az út szeretetté lett.

Utazom haza, bárhová is érkezem,

mert bennem nyílik minden állomás,

a holnap csendje rám ismer halkan,

és az élet rám mosolyog tovább.

www.muzsakkonyvtara.hu

Belső valóság

Illúziók és belső valóság rétegei mozdulnak el. Van ebben fájdalom, mély, húzódó, mégis ott lüktet benne valami nagyszerű, mert igaz. A régi identitások, mint elhasznált ruhák, lassan lecsúsznak a vállról. Ami eddig védett, most már szorít. A tekintet hátrébb lép, és kívülről látja azt, ami éppen van, mintha egy üvegfal mögül figyelném önmagam, tisztán, torzítás nélkül.

A figyelem eloldódik az emlékektől és a vágyak zajától is elcsendesedik. Szembenézés történik az élettel, amelyet élek, azzal, amit a pillanatban valójában hordozok, és azzal is, amit addig ügyesen megkerültem.

Ami kimaradt, az most érkezik meg: ez bizony fájdalommal is jár. Lassú és kérlelhetetlen, mint amikor a bőr alá kerül a hideg, és semmi sem tereli el róla a figyelmet. A felismerés eléggé éles, eléggé tiszta, hogy már ne lehessen visszafordulni, és ez a legnehezebb pont, ahová az ember eljuthat.

A régi kapaszkodók elengednek, a megszokott magyarázatok elporladnak, és amit korábban biztonságnak hittem, hirtelen csak díszletnek látszik.

Utána sem jön rózsaszín felhő, jutalom, megkönnyebbülés. Inkább üresség. De ez az üresség azért van, mert minden letisztul. Az illúziók kifutnak belőle, mint a festék a vízből, és marad a csupasz valóság: egyszerű, nyers, dísztelen. Olyan, mint egy szoba, amelyből mindent kivittek, és a falakon látszanak a képek helyei, mégis csend van, végre csend.

Ebben a csupasz térben idő kell. Idő, amíg megismerjük a valódi, igaz önmagunkat. Azt, aki eddig is ott volt, csak rétegek alatt, szerepek mögött, elvárások között, múltban és vágyban szétszórva. Az igazi önmagunk lassan előlép, finoman. Meglátjuk igazi arcunkat a tükörben, azt, akit eddig nem ismertünk. Sok idő kell hozzá, de megtörténik: a rétegek alól előlép a tiszta önvalóm.

www.muzsakkonyvtara.hu