A sivatag lélegzik, lassú, arany szívvel,
homokszemek imája száll az esti széllel.
Dűnék vállán alszik az idő súlya el,
minden ív egy titok, mely bennem ébred fel.
A szél ujjai átírják a homokot.
Eltűnő mondatok ezek, halk, ősi üzenetek.
A szemhatár peremén a Nap vérnarancs szíve,
mint belső lángom fénye – rejtve, mégis izzik.
Lépteim alatt a Föld emlékezni tanul,
minden szemcsében ott vagyok, ahogy a némaság rám simul.
A sivatag bennem is hullámzik, mint ima,
szél formálta testem, titkokat őrző vonala.
Aki messziről néz, csak dűnét, fényt lát,
de bennük dobban egy érzés, egy világ – az enyém.
