A viharral egy vagyok

Húsz év alatt bennem világok változtak,

régi igazságok sorra széthullottak.

Más szemmel nézem ugyanazt az eget,

de kint még régi rendben jár az élet.

S egyszer csak bennem megszületik a szó,

nem hangos lázadás, nem végső riadó.

Tiszta felismerés, egyszerű felelet:

így tovább már nem akarom az életemet.

Leülök ott, ahol a villám földet ér,

kettéhasad az ég, köröttem tombol a szél.

Nem kérem, csituljon, nem keresek fedelet,

jöjjön, ami jön – nem szabok feltételeket.

Nem tudom, mi érkezik, s már nem is kutatom,

a holnapot többé nem én alakítom.

Nem küldöm elébe vágyaim szavát,

hadd találjon rám, mi bennem visszhangra talál.

A vihar közepén különös rend terem,

már nem az emberi akarás vezet engem.

Nem kell tudnom, merre fordul majd az út,

ami valóban enyém, egyszer hozzám simul.

Ülök a viharban, fölöttem dörög az ég,

nincs bennem kérdés, csak puszta létezés.

Nem várok ígéretet, választ, jeleket.

Lesz, ami lesz. Jön, ami jön.

S a viharral egy vagyok.

Kedves Olvasóim és Követőim!

Hatalmas örömömet szeretném ma megosztani veletek: kezemben tarthatom első nyomtatott regényemet, Az időutazó Én című könyvemet.

Különösen sokat jelent számomra ez a pillanat, hiszen a regényt nemcsak megírtam, hanem magam szerkesztettem és készítettem elő nyomtatásra, egészen az utolsó részletig.

És most itt van előttem. Lapozható, kézbe vehető, valódi könyvként. Egy takaros, könnyen magunkkal vihető kis könyv, amely azonban a lapjai között nagy utazásra hívja az olvasót.

Az időutazó Én Mira és András történetén keresztül vezeti végig az olvasót múlton, jelenen és egy lehetséges jövőn. Atlantisz emlékei, Jesua korának történetei, a jelen rohamos technológiai változásai és egy egészen másképpen működő jövő kapcsolódnak össze benne.

A történet középpontjában mégsem pusztán maga az időutazás áll, hanem az ember, a tudatosság, a kapcsolatok, a felismerések és az a kérdés, hogyan változhat meg a világ, amikor mi magunk kezdünk másként jelen lenni benne.

Számomra azért különleges és egyedülálló ez a regény, mert nem csupán egyetlen kor történetét meséli el. Összeköti a régmúltat a mai ember világával, a mesterséges intelligencia jelenével és egy olyan lehetséges jövővel, amelynek alapjai talán már most formálódnak körülöttünk.

Regény, időutazás, emberi történet és gondolati utazás egyszerre – olyan kérdésekkel, amelyek nem érnek véget az utolsó oldalon.

Az időutazó Én nálam rendelhető.

Érdeklődni és rendelni privát üzenetben lehet.

Nehéz szavakba önteni, milyen érzés ma először a kezemben tartani azt, ami eddig csak bennem, majd a képernyőn és a lapokon létezett.

Ma könyv lett belőle. Az én első nyomtatott regényem.

Szeretettel:

Aurora Amelia Joplin

Megérkezett a jövő Ötödik fejezet – Két valóság határán

 

Mira másnap kora reggel arra ébredt, hogy valami megváltozott a szobában. András még békésen aludt mellette, a kert felől madárhang és hűvös levegő érkezett, a falon azonban időnként különös áttetszőség futott végig, mintha a ház anyagán keresztül egy másik hely próbálna előtűnni.

Mira felült az ágyban, és figyelni kezdte a jelenséget. Néhány pillanat múlva a világos fal mögött lassan kirajzolódott egy helyiség, amelynek minden részletét azonnal felismerte. A saját nappalijukat látta, a festőállvánnyal, az asztalon hagyott bögrével és azzal a képpel, amelyen először festette meg ezt a jövőt.

– András, ébredj fel!

András azonnal felült.

– Mi történt?

– Nézd a falat!

Mire odafordult, a kép elhalványult, néhány másodperc múlva azonban ismét kirajzolódott. Ezúttal András is felismerte a régi otthonukat.

– Pontosan úgy néz ki, ahogy otthagytuk – mondta.

Mira bólintott.

– Semmi sem változott.

– Nálunk talán még egy perc sem telt el.

A gondolat mindkettőjüket elcsendesítette.

A régi nappali képe lassan eltűnt, majd megszólalt a ház, és közölte velük, hogy Helina hamarosan megérkezik, egy kísérő pedig vele tart.

András kikelt az ágyból.

– Előbb kérek egy kávét.

Mira hitetlenkedve nézett utána.

– Most?

– Különösen most. Ha már két valóság között kell eligazodnom, legalább az egyikben legyen rendes kávé.

Mira elnevette magát.

Nem sokkal később Helina egy ősz hajú férfi társaságában érkezett. A férfi magas volt, válláig érő haja ezüstösen csillant a reggeli fényben, tekintetéből pedig olyan nyugalom áradt, amely mellett az ember ösztönösen halkabban kezdett beszélni.

– Aren vagyok – mutatkozott be, és először Mirának nyújtott kezet. – A különböző valóságrétegek érzékelésével és az időbeli átjárásokkal foglalkozom.

Mira elfogadta a kezét.

– Mira vagyok.

– Én pedig András – mondta András. – Úgy látom, mi szolgáltatjuk a mai gyakorlati példát.

Aren elmosolyodott.

– Meglehetősen ritka példát.

– Ezt az elmúlt napban már többször hallottuk – felelte András, majd belekortyolt a kávéjába.

Miután leültek, Mira részletesen elmondta, mit láttak azon a reggelen. Aren figyelmesen végighallgatta, aztán néhány pillanatig csendben maradt.

– Újra létrejött köztetek és a saját korotok között az érzékelési kapcsolat – mondta végül.

– Ez azt jelenti, hogy visszamehetnénk? – kérdezte Mira.

– Igen. A saját időtök valósága ismét elérhetővé vált számotokra.

András letette a csészét.

– És ha most itt maradunk?

– Akkor itt folytatjátok az életeteket.

– Később is visszatérhetünk?

Aren bólintott.

– Megtörténhet. Ti még leginkább egyenes vonalként ismeritek az időt, ahol a múlt mögöttetek, a jövő pedig előttetek helyezkedik el. Ezen a tudatossági szinten azonban az idő már jóval rugalmasabban érzékelhető. Amikor újra létrejön bennetek az a belső összhang, amelyben a saját korotok valósága elérhetővé válik, az átjárás lehetősége ismét megmutatkozhat.

Mira figyelmesen hallgatta.

– Tehát a maradás nem jelenti azt, hogy örökre bezárjuk magunk mögött az utat.

– Pontosan. Az ilyen átjárás inkább tudatossági lehetőség, mint fizikai kapu.

András elgondolkodva nézett rá.

– Akkor ezt előidézni sem lehet egyszerűen.

– Erővel aligha. A tudatosság nem gép, amelyet egy gombbal bekapcsolunk. A megfelelő belső állapotban azonban olyan valóságrétegek is érzékelhetővé válhatnak, amelyek korábban kívül estek a tapasztalásotokon.

Mira megkönnyebbült. Így a maradás gondolata egészen más súlyt kapott. A saját koruk továbbra is része maradhatott az életüknek, még akkor is, ha most ezt a világot választják.

Délelőtt Helina és Aren egy magasabb domb felé vezette őket. Útközben többször is megváltozott körülöttük a táj. A jövő világos épületei és fái között időnként kirajzolódott egy régi út, egy villanyoszlop vagy egy ház, majd néhány pillanat múlva ismét elhalványult.

András egy idő után megállt.

– Valamit szeretnék pontosan megérteni. Helina azt mondta, ugyanazon a Földön továbbra is élnek emberek, akik a régi világot tapasztalják.

– Így van – felelte Aren.

– Akkor ők tulajdonképpen itt vannak velünk?

– Ugyanazon a bolygón élnek, de más érzékelési tartományban. Az ő valóságuk a régebbi, sűrűbb mintákhoz kapcsolódik, ez a világ pedig egy tágabb tudatossági szinten vált érzékelhetővé.

Mira a környező tájat figyelte.

– Kik maradtak azon a szinten?

Aren néhány lépésen át hallgatott, mielőtt válaszolt.

– Sokféle ember. Vannak, akik számára továbbra is fontos a verseny, a birtoklás, a hatalom vagy a külső biztonság. Mások olyan rendszerekben érzik magukat otthon, amelyek megmondják nekik, mit kell tenniük, mit kell gondolniuk, vagy hogyan kell élniük. Sokan egyszerűen még azt a tapasztalást választják, amelyet az a világ kínál.

– És ettől ők alacsonyabb rendűek? – kérdezte András.

– Egyáltalán nem. A magasabb rezgés tágabb érzékelést jelent, nem nagyobb emberi értéket. Ezt volt talán a legfontosabb megtanulnunk, amikor a két valóság kezdett elkülönülni.

Mira lassan bólintott.

– És akik ezen a szinten élnek?

– Ők fokozatosan elengedték azt az igényt, hogy a biztonságot kizárólag kívül találják meg. Egyre többen vállalták a saját választásaikat, felismerték, hogy az energia szolgálhatja őket, és megtapasztalták, hogy a kreativitás, az önállóság és a tudatos jelenlét sokkal többet ad az állandó ellenőrzésnél.

– Ti látjátok a régi valóságban élőket ?– kérdezte András.

– Igen. A tágabb tudatosság képes érzékelni a sűrűbb réteget is.

– Ők pedig benneteket?

Aren a távolba nézett.

– Az ő érzékelésük többnyire arra a rezgéstartományra hangolódik, amelyben élnek. Ez a valóság számukra még kívül esik azon, amit természetes módon érzékelnek. Időnként azonban valaki megérezhet bennünket, láthat egy rövid villanást, különös álma lehet, vagy olyan jelenlétet érzékelhet, amelyre még nincs magyarázata.

– Akkor segíthettek nekik átjutni? – kérdezte Mira.

– Csak akkor, amikor maguk is azt választják. A tudatosságot nem lehet ráerőltetni senkire. Megmutathatjuk, hogyan élünk, jelen lehetünk mellettük, és szerethetjük őket, de a felismerést mindenkinek saját magának kell megengednie.

Helina halkan hozzátette:

– Sokáig azt hittük, mindenkit meg kell menteni. Később megértettük, hogy a szeretet néha éppen azt jelenti, hogy tiszteletben tartjuk a másik ember tapasztalását.

Mira elgondolkodott.

– Az utat meg lehet mutatni, de végigjárni mindenkinek magának kell.

– Pontosan – felelte Aren.

Ahogy felértek a domb magasabb részére, a két valóság egyre tisztábban rajzolódott egymásra. Először régi autók zaját hallották, majd egy aszfaltút jelent meg előttük közlekedési táblákkal, vezetékekkel és egymás mögött haladó járművekkel. Ugyanazon a helyen továbbra is látszottak a jövő fái, kertjei és világos útjai, mintha két különböző kor egyszerre mutatná meg ugyanannak a tájnak két arcát.

Mira embereket figyelt a járdán. Valaki sietett, más telefonon beszélt, egy férfi ingerülten vitatkozott egy parkoló autó mellett, néhány méterrel arrébb pedig egy asszony nevetve hajolt le a gyermekéhez.

– Ugyanolyan emberek – mondta Mira.

– Természetesen – felelte Helina.

– Szeretnek, félnek, örülnek, segítenek egymásnak.

– Igen. A tudatossági szint nem törli el az emberi szívet.

András egy férfit figyelt, aki letette a kezében lévő csomagot, hogy segítsen egy idős asszonynak.

– Akkor a különbség valóban nem jó és rossz között van.

Aren bólintott.

– A tudatosság nem erkölcsi rangsor. Inkább azt mutatja meg, hogy az ember mennyit képes érzékelni önmagából és abból a valóságból, amely körülveszi.

Ekkor Mira észrevett egy kislányt. Talán nyolcéves lehetett, egy nő kezét fogta, mégis újra és újra hátrafelé nézett, mintha valami magára vonná a figyelmét.

Egyszer csak megállt.

Egyenesen Mira felé fordult.

Mira szíve nagyot dobbant.

– András, nézd!

A gyermek hosszasan figyelte azt a pontot, ahol Mira állt. Mira lassan felemelte a kezét, a kislány pedig néhány másodperc múlva ugyanígy tett.

– Érzékel engem – mondta Mira.

Aren figyelte a gyermeket.

– Valamit már biztosan érzékel ebből a valóságból.

A kislány mellett álló nő közben továbbindult, és magával húzta a gyermeket. A kislány azonban Mira felé nézett, ezért figyelmetlenül lelépett az úttestről.

A távolból egy autó közeledett.

Mira ösztönösen előrelépett.

– Állj!

A nő semmit sem érzékelt belőle, a kislány azonban hirtelen megtorpant. Egy pillanattal később az anyja is észrevette az autót, visszarántotta a gyermeket a járdára, majd szorosan magához ölelte.

Az autó elhaladt előttük.

Mira hosszú másodpercekig mozdulni sem tudott.

A kislány az anyja karjából ismét felé fordult.

Most már mosolygott.

Aztán felemelte a kezét, mintha búcsúzna.

Mira is intett neki.

– Hallott engem? – kérdezte halkan.

Aren lassan bólintott.

– Talán nem a hangodat hallotta úgy, ahogy mi. Lehet, hogy egyszerűen elérte őt a jelenléted.

Mira a távolodó gyermeket figyelte.

– Akkor mégis tudunk hatni egymásra.

– A tudatosság nem falakat épít a valóságok közé – felelte Aren. – A szeretet és a jelenlét sokkal finomabb módon képes kapcsolatot teremteni, mint ahogyan régen elképzeltük.

Mira szemében könny jelent meg.

– Utána mehetnék.

Aren gyengéden a karjára tette a kezét.

– A saját útja most kezdődött. Ennél többet nem kell tenned.

Mira még egyszer a kislány után nézett, aztán lassan továbbindult.

Most már valóban értette, mit jelent tiszteletben tartani valaki más tudatosságát. A segítség nem mindig abból áll, hogy magunkkal visszük a másikat. Néha elég egy pillanat, amelyben megérzi, hogy a világ nagyobb annál, mint amit addig látott.

Amikor felértek a domb tetejére, a két valóság szinte teljesen egymásra simult. Előttük kirajzolódott az az út, amelyen előző délután sétálni indultak, mielőtt a jövő megmutatta volna magát. A repedezett aszfalt, a régi épület és a villanyoszlop ugyanazon a helyen jelent meg, ahol a jövőben már hatalmas fák, kertek és világos épületek álltak.

Az átfedésben a megszokott távolságok is elveszítették korábbi jelentőségüket. A régi otthonuk képe lassan közvetlenül előttük bontakozott ki, olyan tisztán, mintha csupán néhány lépést kellene tenniük ahhoz, hogy belépjenek a nappaliba.

Mira meglátta a festőállványát, a félbehagyott képet és az asztalon hagyott bögrét. Minden pontosan ott volt, ahol hagyta.

András megfogta a kezét.

– Ha elindulunk felé, visszatérünk?

Aren bólintott.

– A kapcsolat most elég erős hozzá.

– És ha maradunk, később újra megtörténhet – mondta Mira.

– Igen. Amikor a tudatosságotok ismét megnyitja ezt az érzékelést, az út újra elérhetővé válhat.

András Mirára nézett.

– Mit szeretnél?

Mira hosszasan figyelte a régi otthonukat. Ott volt minden, amihez életük annyi emléke kapcsolódott: a megszokott reggelek, a festményei, az apró tárgyak és az a világ, amelyben együtt építették fel az életüket.

– Te visszamennél? – kérdezte.

András elmosolyodott.

– Én kérdeztem előbb.

– Tudom.

A férfi még egyszer a nappalijuk felé fordult.

– Szeretem azt a világot. Sok minden köt hozzá, és biztosan sok minden hiányozna belőle. Mégis azt érzem, hogy az utunk most itt folytatódik.

Mira szemében könny csillant.

– Én is ezt érzem.

– A kávé miatt?

Mira felnevetett.

– Természetesen kizárólag amiatt.

– Sejtettem.

Mira közelebb lépett hozzá.

– Amit ott átéltünk, mindig velünk marad. Attól, hogy továbbmegyünk, semmi sem válik értéktelenné abból, ami mögöttünk van. Most viszont ezt a világot szeretném megismerni, és azt érzem, itt van előttünk mindaz, amit még együtt kell megtapasztalnunk.

András megszorította a kezét.

– Akkor maradjunk.

– Biztos vagy benne?

– Veled igen.

Mira átölelte.

Helina és Aren néhány méterrel távolabb álltak, és csendben hagyták őket, mert tudták, hogy ezt a döntést csak Mira és András hozhatja meg.

A régi otthon képe lassan halványodni kezdett. A nappali színei egyre áttetszőbbé váltak, az aszfaltút beleolvadt a jövő világos útjába, a villanyoszlop helyén pedig ismét a hatalmas fa állt.

Mira még néhány pillanatig ugyanarra a helyre nézett. Minden, amit a saját korukban megéltek, vele maradt, de már békésen simult az életük történetébe. A múlt megtartotta a maga helyét, miközben előttük szabadon megnyílt a folytatás.

Helina odalépett hozzájuk.

– Akkor maradtok.

– Igen – felelte András.

Helina rájuk mosolygott.

– Üdv itthon.

András körbenézett.

– Azt azért még szoknom kell, hogy a jövőt hívjam otthonnak.

Mira a vállának döntötte a fejét.

– Majd megszokod.

– Ha reggel is lesz kávé, jó esélyem van rá.

Néhány nappal később Mira ismét a festőállvány előtt állt. Ezúttal egyszerűen az alkotás öröméért vette kezébe az ecsetet, és hagyta, hogy a kép a maga ritmusában bontakozzon ki. András a kertben ült egy csésze kávéval, a ház pedig időközben megtanulta, hogy reggelente érdemes megvárni, amíg legalább a csésze feléig eljut, mielőtt beszélgetést kezdeményez vele.

A vásznon először a kert jelent meg, majd a távoli hegyek, a fák és az ég. Mira nyugodtan dolgozott, amikor egyszer csak megállt a kezében az ecset.

A megszokott táj mögött újabb kép kezdett kibontakozni.

Ismerte már ezt az érzést. Ugyanaz a csendes bizonyosság érkezett meg benne, amely akkor jelent meg először, amikor még a saját korukban megfestette ezt a jövőt. Most azonban sokkal messzebb látott.

– András – szólt.

A férfi letette a csészét, és odament hozzá.

– Mit látsz?

Mira egy ideig hallgatott, mert nehéz volt szavakat találni arra, ami a vásznon formálódott. Ugyanaz a Föld jelent meg előtte, mégis egy jóval távolabbi korban. A városok határai szinte teljesen feloldódtak a természetben, az épületek könnyű, áttetsző formákként simultak a tájba, az egykori utak helyén erdők, vízfolyások és szinte észrevétlen közlekedési rendszerek húzódtak. Az óceánok tisztán ragyogtak, a Föld nagy területeit pedig ismét összefüggő erdők és élő vizek borították.

A technológia jelenléte alig volt észrevehető. Olyan természetesen simult az életbe, hogy szinte eltűnt a szem elől. A magasban könnyű, lebegő települések rajzolódtak ki, amelyek alig terhelték a föld felszínét, alattuk pedig hatalmas erdők és vízfelületek terültek el.

Mira azonban ennél is különösebb dolgot látott.

Az emberek körül finom, eleven tér mozgott, mintha a tudatosság maga is érzékelhető részévé vált volna a valóságnak. Amikor két ember találkozott, jelenlétük finoman válaszolt egymásra, amikor pedig valaki festett, zenélt vagy alkotott, a körülötte lévő tér is megváltozott.

– Ez még később van? – kérdezte András.

– Igen.

– Mitől ennyire más?

Mira lassan válaszolt.

– A technológia szinte teljesen háttérbe húzódott. Már nem ő határozza meg, hogyan néz ki az élet. Az ember, a természet, az alkotás és a tudatosság került előtérbe.

A festmény egyik részén egy tó jelent meg. A partján kisgyermek állt, és hosszasan figyelte a vizet. Mira először azt hitte, a gyermek a saját tükörképét nézi, majd észrevette, hogy a vízfelszín fölött egy újabb táj bontakozik ki.

A gyermek már azt a következő valóságréteget érzékelte, amely Mira számára is csak halványan vált láthatóvá.

– Ő mit néz? – kérdezte András.

Mira elmosolyodott.

– Valami olyat, amit én még alig látok.

A festmény lassan tovább formálódott, míg végül Mira már a Földet látta az űrből. A bolygó körül finom, élő fényháló húzódott, amely nem utak, városok vagy gépek fénye volt. Számtalan apró pont kapcsolódott egymáshoz, mintha az emberi jelenlét és maga a Föld egyetlen hatalmas, élő rendszerként lélegezne.

András közelebb lépett.

– Mi ez?

Mira hosszasan figyelte a képet.

– Az emberek tudatossága.

A fényháló nem határokat rajzolt 

a Föld köré, hanem kapcsolatokat. Az ember jelenléte már nem különült el olyan élesen a természettől, a technológiától vagy a másik embertől. Minden egy nagyobb, élő rendszer részeként működött, miközben mindenki megőrizte a saját egyediségét.

Mira ekkor értette meg, hogy az Új Föld soha nem egyetlen helyet jelentett. Olyan tudatossági állapot volt, amelyet az ember magával vitt, és amely minden új felismeréssel tovább tágította azt a valóságot, amelyet képes volt érzékelni.

András átkarolta a derekát.

– Akkor mégsem érkeztünk meg teljesen.

Mira ránézett.

– Ide megérkeztünk.

– Csak van tovább.

– Mindig van tovább.

András a kertben maradt kávéjára pillantott.

– Akkor azért remélem, hogy a következő szint vár egy kicsit.

Mira felnevetett.

– Most maradunk.

– Ezt jó hallani.

Mira ismét a vászon felé fordult. Ezt a világot még élni akarta, festeni, szeretni és megtapasztalni Andrással együtt, miközben már tudta, hogy a látóhatáron túl egy újabb lehetőség várja őket.

Felemelte az ecsetet.

– András?

– Igen?

– Ennél van tovább.

András mellé állt, és elmosolyodott.

– Tudom.

Mira az ecset hegyét a vászonhoz érintette, és folytatta a festést. 

Előttük ugyanaz a Föld terült el, amelyen az emberiség mindig is élt, mégis egyre több arcát mutatta meg azoknak, akiknek a tudatossága készen állt arra, hogy meglássa.

Mira pedig már látta a következőt.

Megérkezett a jövő Negyedik fejezet – Egy nap a jövőben

Mire Elian elaludt, késő délutánra járt. Helina még egy ideig beszélgetett Mirával és Andrással, majd közölte velük, hogy nekik is pihenésre lenne szükségük.

A számukra kijelölt otthon nem messze állt a gyógyítóhelytől, egy lankás domboldalon, magas fák között. Nagy üvegfelületek néztek a kertre, a tető egy részét növényzet borította, a ház mellett pedig keskeny vízfolyás kanyargott lefelé.

– Ez vendégház? – kérdezte András.

– Nevezhetitek annak is – felelte Helina.

– Kezdem sejteni, hogy itt semminek nincs rendes neve.

Helina elnevette magát.

Az ajtó hangtalanul kinyílt előttük.

– Legalább kulcsot nem kell keresni – jegyezte meg András.

– A ház felismeri, kit engedhet be.

– Akkor betörők sincsenek?

– Ritkán fordul elő, hogy valaki olyasmit akar elvenni, amihez egyébként is hozzáférhetne.

András Mirára pillantott.

– Ezt még emésztenem kell.

Odabent fa, kő, természetes szövetek és növények vették körül őket. A helyiség közepén nagy asztal állt, az egyik falon pedig valódi könyvek sorakoztak.

Mira rögtön odament hozzájuk.

– Ezek tényleg könyvek.

András elégedetten bólintott.

– Végre valami, amit nem sikerült lecserélnetek.

Helina mosolygott.

– Megpróbálták. Az emberek mégis szerettek lapozni, papírt érinteni és levenni egy könyvet a polcról.

Mira visszatette a kezében lévő kötetet.

– Tehát a fejlődés nálatok nem azt jelenti, hogy mindent el kell dobni, ami régi.

– Inkább azt, hogy tudatosan eldönthetjük, mit szeretnénk továbbvinni.

Mielőtt elment volna, Helina elmondta, hogy a ház képes alkalmazkodni hozzájuk, ha ezt engedélyezik. A fényt, a hőmérsékletet és a berendezés bizonyos részeit hozzáigazíthatja ahhoz, ahogyan használják a teret.

– Gondolatot olvas? – kérdezte András.

– Nem.

– Biztosan?

– Egészen biztosan.

András bólintott.

– Akkor együttműködhetünk.

Helina már az ajtóban állt, amikor András utána szólt.

– Egy fontos kérdés.

– Csak egy?

– Egyelőre. Hol lehet itt kávét kapni?

Helina a konyha felé mutatott.

– Kérj.

András odanézett.

– Kitől?

– A háztól.

András Mira felé fordult.

– Tudtam, hogy túl hamar örültem a könyveknek.

Helina mosolyogva távozott.

András a konyhapulthoz ment.

– Jó napot kívánok!

Semmi sem történt.

Mira az asztalnak támaszkodva figyelte.

– Szerintem nem kell magázni.

– Egy házzal még nem kerültem olyan kapcsolatba, hogy eldöntsem.

Ekkor kellemes hang szólalt meg.

– Miben segíthetek?

András összerezzent.

– Kávét szeretnék.

– Milyen kávét?

– Erőset, forrót, kevés tejjel, cukor nélkül.

A rendszer megkérdezte, hagyományos pörkölt kávét vagy sejttenyésztéssel előállított változatot szeretne-e.

András hosszasan nézett maga elé.

– Olyat, amitől kávéillata lesz a konyhának.

Néhány pillanattal később frissen főtt kávé illata töltötte meg a helyiséget.

András megkóstolta.

– Na? – kérdezte Mira.

András még egyszer ivott belőle.

– Maradunk.

– Néhány órája még haza akartál jutni.

– Néhány órája még nem tudtam, milyen itt a kávé.

Mira odalépett hozzá, átölelte a derekát, és a vállára hajtotta a fejét.

– Örülök, hogy itt vagy velem.

András letette a csészét, és magához húzta.

– Hol máshol lennék?

Néhány pillanatig csak álltak egymást átölelve. A sok különös élmény után Mira most érezte igazán, mennyire szüksége volt erre az egyszerű közelségre.

Később megéheztek.

– Mit ennél? – kérdezte András.

– Valami egyszerűt.

– Ez veszélyes válasz. Egyszerű étel alatt én paprikás krumplit értek, te pedig valószínűleg salátát.

– Akkor legyen paprikás krumpli.

András szeretettel ránézett.

– Tudtam, hogy jól választottam feleséget.

A konyhapult egy része áttetszővé vált. Odabent apró nyomtatófejek kezdtek mozogni, rétegenként formálva az ételhez szükséges alapanyagokat, majd a rendszer hővel, párával és főzéssel készítette el a vacsorát.

András döbbenten figyelte.

– Ezt kinyomtatta.

– Úgy tűnik.

– A paprikás krumplit.

– Igen.

– Én egész életemben azt hittem, hogy a nyomtatóból papír jön ki.

Mira elmosolyodott.

– Legalább tintapatront nem kell venned hozzá.

Amikor megkóstolták az ételt, András hosszú másodpercekig nem szólt.

– Rossz? – kérdezte Mira.

– Éppen ez a baj.

– Micsoda?

– Hogy jó.

Vacsora után felfedezték, hogy mosogatniuk sem kell. A rendszer megtisztította az edényeket, az ételmaradékot pedig újra felhasználható alapanyagokra bontotta.

András egy ideig szó nélkül figyelte.

– Kezdem érteni, miért nincs itt senkinek hagyományos állása.

A ház rögtön megszólalt.

– A háztartási automatizálás önmagában nem oka a hagyományos munkarendszer megszűnésének.

András felnézett.

– Nem téged kérdeztelek.

– Elnézést.

Mira majdnem félrenyelte a vizet.

– Most összevesztél a házzal.

– Valahol meg kell húzni a határokat.

Később kimentek a kertbe. A nap már alacsonyan járt, a fák levelei között aranyló fény szűrődött át. Távolabb emberek sétáltak, valahol halk zene szólt, az égen pedig időnként hangtalan járművek suhantak el.

– Azt hittem, egy ilyen világban minden mesterséges lesz – mondta Mira.

– Ehelyett?

– Több természetet látok, mint otthon.

András egy fűszálat forgatott az ujjai között.

– Talán azért, mert már nincs szükségük arra, hogy mindent elfoglaljanak.

Mira ránézett.

– Ezt szépen mondtad.

– Néha nekem is sikerül.

Egy ideig csendben ültek.

– Arra gondoltam, amit Helina mondott – szólalt meg később Mira. – Hogy náluk a technológia szolgálja az embert.

– Nálunk is ezt mondták róla.

– Igen, de közben sokszor mi kezdtük szolgálni a saját rendszereinket. Talán nem maga a technológia változott meg a legjobban, hanem az ember viszonya ahhoz, amit létrehozott.

András elkomolyodott.

– Már nem bizonyítani akar vele.

– És nem is mindent uralni.

– Hanem használja arra, amire való.

Mira néhány pillanatig gondolkodott.

– Talán még ennél is egyszerűbb. Megengedi, hogy szolgálja.

András ránézett.

– Mint az energia.

Mira bólintott.

– Igen. Valahogy így képzeltem mindig a shaumbra tudatosságot is. 

Az energia nem ellenünk dolgozik, és nem is kell állandóan irányítanunk. Amikor világosan választunk, szolgálni kezd bennünket.

Nem magyarázták tovább, mert mindketten értették, mire gondol a másik.

Amikor visszamentek a házba, Mira rögtön észrevette, hogy a nappali megváltozott. Az egyik fal mellé festőállvány került, mellette ecsetek és festékek sorakoztak. A másik oldalon kényelmes fotel állt, mellette kis asztallal, pontosan megfelelő magasságban András kávéscsészéjének.

– Ezt te kérted? – kérdezte Mira.

– Nem.

A ház emlékeztette őket arra, hogy korábban mindketten engedélyezték a környezet alkalmazkodását.

Mira az állványhoz lépett.

– Honnan tudtad, hogy festek?

– Helina megadta az alapvető vendéginformációkat. Ha az állványra nincs szükséged, eltávolítom.

– Maradhat.

András felsóhajtott.

– Ennek örülök. Már kezdtem attól félni, hogy tényleg gondolatot olvas.

– Gondolatot nem olvasok – felelte a ház.

András felnézett.

– Ezt most megint nem neked mondtam.

– Elnézést.

Mira nevetve az állványhoz lépett. Egyetlen tiszta vászon állt rajta.

András mögé lépett, és átkarolta.

– Festesz?

Mira a vásznat nézte.

– Most még nem.

– Ez tőled szokatlan.

– Talán most először nem akarom előre tudni, mi lesz rajta.

András megcsókolta a haját.

– Akkor hagyd üresen.

Mira elmosolyodott. Régebben egy üres vászon mindig feladatnak tűnt. Most lehetőséget látott benne.

Később már lefekvéshez készülődtek, amikor András visszaindult a konyhába.

– Mit csinálsz? – kérdezte Mira.

– Még egy kávét kérek.

– Éjszakára?

– A jövőben vagyunk. Lehet, hogy itt már nem számít.

A ház azonnal megszólalt.

– A koffein élettani hatása továbbra is számít.

Mira nevetve dőlt az ágyra.

András néhány másodpercig állt a konyhában.

– Akkor koffeinmenteset kérek.

– Már készítem.

András lehalkította a hangját.

– És erről Mira nem tudhat.

– Hallottam! – szólt Mira a másik szobából.

András megjelent az ajtóban.

– Kezdem hiányolni azt az időt, amikor a házak nem beszéltek.

Mira kinyújtotta felé a kezét.

– Gyere ide!

András befeküdt mellé, Mira pedig hozzásimult.

A szoba fénye lassan halványodni kezdett, mire András megszólalt.

– Még maradjon egy kicsit világos.

A fény azonnal megállt.

András meglepetten nézett körül.

– Szót fogadott.

Mira elmosolyodott.

– Talán nem is kell mindent irányítani. Elég világosan tudni, mit szeretnél.

– Ezt most a lámpáról mondod?

– Arról is.

András magához húzta.

Mira ezen az estén értette meg először igazán, hogy ennek a jövőnek talán nem a gépek jelentették a legnagyobb változását. 

Az ember megtanulta megengedni, hogy az élet szolgálja.

Megérkezett a jövő Első fejezet – A kép a jövőből

Mira hónapok óta nem festett. A vásznak ott sorakoztak a fal mellett, az ecsetek tisztán, használatra készen álltak az asztalon, mégsem érzett késztetést arra, hogy bármelyikhez hozzányúljon. Ez azonban már nem zavarta úgy, mint régebben, mert megtanulta, hogy az alkotást nem lehet kierőszakolni magából. Ha egyszer újra megérkezik benne az a különös belső mozdulat, amely mindig megelőzte a képeit, akkor nem kell majd keresnie sem a témát, sem a színeket.

Aznap reggel már ébredéskor tudta, hogy festeni fog.

András még aludt, amikor Mira mezítláb kiment a nappaliba, elővette a festékeket, és egy üres vásznat tett az állványra. Vázlat nélkül kezdett dolgozni, és ezúttal azon sem gondolkodott, mit szeretne megfesteni. Egyszerűen hagyta, hogy a keze elinduljon.

A vásznon lassan egy különös táj bontakozott ki. Ismerősnek tűnt, mégsem tudta volna megmondani, hol láthatta. Fák emelkedtek világos épületek között, a házak falán növények futottak végig, a távolban pedig egy széles út húzódott, amelyen egyetlen autó sem látszott. Az egész hely úgy hatott, mintha az emberek végre megtanultak volna együtt élni a természettel ahelyett, hogy minden négyzetméterét elfoglalnák.

– Kávé nélkül festesz?

Mira hátranézett. András állt mögötte kócosan, két bögrével a kezében.

– Most kezdtem.

– Látom. Éppen ezért aggódom. Kávé előtt te még beszélni sem szoktál.

Mira mosolyogva átvette tőle az egyik bögrét, majd a vászon felé fordult.

– Nézd meg!

András néhány másodpercig komolyan szemlélte a képet.

– Szép.

– Ennél azért többet vártam.

– Rendben. Nagyon szép.

– András!

– Mit szeretnél hallani?

Mira az egyik különös épületre mutatott.

– Ismered ezt a helyet?

András megrázta a fejét.

– Nem.

– Én sem.

– Akkor mi zavar benne?

Mira egy darabig hallgatott, majd visszanézett a vászonra.

– Az, hogy úgy érzem, ezt nem én találom ki.

András most már figyelmesebben szemlélte a képet. A távolban emberek sétáltak a fák között, fölöttük hangtalanul siklott valamilyen karcsú szerkezet, az egyik ágon pedig apró, szürkés madár ült.

– Olyan, mintha a jövőt festetted volna meg – mondta végül.

Mira lassan felé fordult.

– Miért mondtad ezt?

– Nem tudom. Egyszerűen annak tűnik.

Mira visszanézett a vászonra, és különös bizonyosság kerítette hatalmába. Nem látomás érkezett hozzá, és nem hallott semmiféle belső hangot. Egyszerűen csak tudta, hogy amit fest, valamilyen módon létezik.

– Szerintem ez egy valódi hely.

András belekortyolt a kávéjába.

– Remélem, ott is van kávé.

Mira elmosolyodott, de a tekintete továbbra is a képen maradt.

Délután sétálni indultak. Ugyanazon az úton mentek, amelyet már számtalanszor végigjártak, és egy ideig semmi különös nem történt. András egy makacs cipőfűző miatt morgolódott, Mira pedig kinevette, amiért percek óta ugyanarról panaszkodik.

A város szélén azonban Mira hirtelen megtorpant.

Az út végén, egy régi épület mögött meglátott valamit, aminek nem kellett volna ott lennie. Egy világos, ívelt ház emelkedett a fák között, pontosan olyan, amilyet aznap reggel megfestett.

– András, nézz oda!

A férfi előrenézett.

– Mit nézzek?

– Az épületet a régi ház mögött.

András hosszasan figyelte a helyet.

– Én csak a régi házat látom.

Mira már tudta, hogy ugyanaz a kép egyelőre csak számára vált érzékelhetővé. A következő pillanatban azonban a táj tovább változott előtte. A repedezett út fölött egy sima, világos út rajzolódott ki, a villanyoszlopok helyén magas fák álltak, távolabb pedig emberek sétáltak az épületek között. A két kép rövid ideig egyszerre volt jelen, majd a szokatlan látvány lassan elhalványult.

– Mit láttál? – kérdezte András.

Mira elmondta neki.

– Ugyanazt, amit reggel megfestettél?

– Igen.

András néhány pillanatig gondolkodott.

– Akkor menjünk tovább.

Mira meglepetten nézett rá.

– Ennyi?

– Mit szeretnél? Hívjak rendőrt egy olyan épület miatt, amit én nem látok?

Mira oldalba bökte.

– Komolyan kérdeztem.

– Én is komolyan mondom. Menjünk tovább, hátha újra megjelenik.

Néhány perccel később egy apró szürke madár szállt le eléjük az útra.

Mira azonnal felismerte, mert pontosan ugyanilyet festett a vászon egyik fájára.

András óvatosan közelebb ment hozzá. A madár nem repült el, csak oldalra billentette a fejét, és figyelte őket.

– Ez legalább valódi – jegyezte meg András.

Elővett a táskájából egy darab kiflit.

Mira felvonta a szemöldökét.

– Te tényleg kenyeret hordasz magadnál?

– Soha nem lehet tudni, mikor jön jól.

Letört belőle egy apró darabot, és a madár elé dobta. Az állat lenézett a morzsára, de nem nyúlt hozzá.

András még egy darabot tett elé, ám az sem érdekelte.

Mira leguggolt.

– Valami furcsa rajta.

– Például?

– Túlságosan pontosak a mozdulatai.

A madár ekkor hangtalanul felemelkedett, néhány méterrel távolabb ismét leszállt, majd feléjük fordult.

– Szerintem azt akarja, hogy kövessük – mondta Mira.

András felsóhajtott.

– Mások délután fagylaltozni mennek, mi pedig egy furcsa madár után indulunk az ismeretlenbe.

– Maradhatsz is.

András azonnal ránézett.

– Ezt te sem gondoltad komolyan.

Mira elmosolyodott, és megszorította a kezét.

A madár újra továbbrepült. Néhány perccel később András látta meg először a következő változást. Az egyik villanyoszlop helyén hatalmas fa állt, amelynek vastag törzse alapján évtizedek óta ott kellett volna nőnie.

– Mira, ezt én is látom.

Odament a fához, és végighúzta a tenyerét a kérgén.

– Ez valódi.

– Néhány perce még nem volt itt.

Körülöttük a megszokott táj lassan elhalványult, miközben egy másik valóság egyre tisztábban rajzolódott ki. A váltás csendesen történt, szinte természetesen, mintha a világ eddig is ott lett volna körülöttük, csak most vált volna láthatóvá.

A levegő föld, növények és napmeleg fa illatát hozta. A távolból víz csobogása hallatszott, a fák között ugyanazok az épületek emelkedtek, amelyeket Mira aznap reggel megfestett.

András hosszasan körülnézett.

– Ezt azért szépen összehoztuk.

– Mit?

– Elindultunk egy délutáni sétára, és valahogy a jövőben kötöttünk ki.

Mira körbenézett.

– Szerintem nem mi mentünk a jövőbe.

– Hanem?

– Mintha a jövő érkezett volna el hozzánk.

Mielőtt András válaszolhatott volna, egy fiatal nő lépett ki az egyik épület mellől. Egyszerű, világos ruhát viselt, és olyan természetességgel közeledett hozzájuk, mintha két, kissé elveszett idegen megjelenése egyáltalán nem lenne rendkívüli.

A szürke madár leszállt mellé. A nő kinyújtotta a kezét, és az állat ráült.

– Nem kell félni tőle – mondta. – Környezeti őrző.

Mira meglepetten nézte a madarat.

– Akkor ez nem élő?

– Nem, de nagyon jól utánozza az élő madarak mozgását.

András a kezében maradt kiflidarabra pillantott.

– Ez sok mindent megmagyaráz.

A nő elnevette magát.

– Megpróbáltad megetetni?

– Erről inkább nem beszélnék.

Mira is elmosolyodott, majd komolyabban fordult a nő felé.

– Ez vezetett ide bennünket.

A nő arca kissé megváltozott.

– Honnan jöttetek?

Mira megmondta az évszámot.

A nő néhány pillanatig hallgatott, de hitetlenség helyett inkább kíváncsiság jelent meg az arcán.

András felvonta a szemöldökét.

– Ennyi?

– Mire számítottál?

– Nem tudom. Sikításra, orvosokra, vagy legalább arra, hogy azt mondod, ez lehetetlen.

A nő elmosolyodott.

– A mi időnkben már óvatosabban bánunk ezzel a szóval.

Mira a körülöttük lévő tájra nézett. Ugyanaz a föld volt a talpuk alatt, ugyanaz a nap sütött fölöttük, és ugyanaz a szél mozgatta a leveleket, mégis minden másként lélegzett körülöttük.

Ekkor értette meg igazán, mit festett meg azon a reggelen.

A jövő megérkezett hozzájuk.