Szeretettel fordultam felé,
emberként álltam elé.
Nem fölényből, nem tanítani,
csak csendesen segíteni.
Nyújtottam a kezem – ő
eldobta.
S végül én lettem a rossz.
Jobb neki a saját fájdalmában,
nyalogatni sebeit magányában.
Az ismerős kín ölelő közeg,
a gyógyulás fénye vakító, idegen.
Fájt látnom, hogy szenved,
falak mögé zárta a szívét.
Mint egy sebzett állat a sűrű bozótban,
reszket a félhomályban,
fogát villantja, hogy távol tartsa a kezet,
mely gyógyítani jött – és szeret.
A szeretet veszély neki.
Mert vele jár a felelősség:
kilépni a szenvedésből,
és választani végre az életet – a fényt.
Fájdalmas látnom, hogy így marad,
de több lépést én már nem tehetek.
Ha zárt ajtók mögött őrzi önmagát,
csendben hátralépek – elengedem.
