Homokszemek imája

A sivatag lélegzik, lassú, arany szívvel,

homokszemek imája száll az esti széllel.

Dűnék vállán alszik az idő súlya el,

minden ív egy titok, mely bennem ébred fel.

A szél ujjai átírják a homokot.

Eltűnő mondatok ezek, halk, ősi üzenetek.

A szemhatár peremén a Nap vérnarancs szíve,

mint belső lángom fénye – rejtve, mégis izzik.

Lépteim alatt a Föld emlékezni tanul,

minden szemcsében ott vagyok, ahogy a némaság rám simul.

A sivatag bennem is hullámzik, mint ima,

szél formálta testem, titkokat őrző vonala.

Aki messziről néz, csak dűnét, fényt lát,

de bennük dobban egy érzés, egy világ – az enyém.

– Kulcsát belül őrzöm.

Zárt.

www.muzsakkonyvtara.hu

Lenni – vagy nem lenni

Lenni, mint hajnal, mikor fényre lel a táj,

minden csepp árnyban csillag-arcot talál.

Nem lenni, csak köd, mi mindent elfed,

hol a szív is hallgat, s álom se lebeg.

Lenni, gyökér, mi földből erőt szív,

széllel táncoló lomb, s mindent kibír.

Nem lenni, csak sivatag, hangtalan por,

hol vágy is kihűl, s az út ködbe simul.

Lenni, örök híd, mi fényből ível át,

két világ között ringatja álmát.

Nem lenni, árnykép, mely önmagától fél,

de aki élni mer, az csodára lel.

Emlékek

– Mit keres egy uborka a sivatagban? – kérdezte a lány.

– Amit te – súgta a szél.

Táncolt tovább. A Nap perzselt, mégis mámoros béke lengte körül.

– Test, Lélek és víz.

– Az emlékek – javította ki a hang.

Egyetlen zöld uborka állt a homokban. Friss volt, eleven. Nem illett oda.

Megérintette. Lüktetett. A Föld megremegett, homokból ezernyi uborka bújt elő.

A lány hátrált, lélegzete elakadt.

– Mi ez? – kérdezte meglepetten.

– Az emlékeid. Mind, amit kisírtál, most felszínre tört.

Az uborkák lángra gyúltak – élettel, mámorral. Illat, szín, lepte el a végtelen homokot.

A lány nevetve táncolt tovább.

Most már tudta: az emlékektől nem kell többé félnie.