2026. március 1., vasárnap

Nyári eső



Meleg cseppek érkeznek,
a levegő fellélegzik,
a színek mélyebbre húzódnak.
Föld és levél illata felszáll,
aszfalt párája keveredik a zölddel,
a zaj lassan elhalkul.
A víz a bőrön lassan utat talál,
ruhán, tenyéren,
apró rezdülésekben
születik meg az érzet.
A pillanat megáll
egy lélegzetre.
A bőrön
és a levegőben
egyszerre történik meg
a változás.

Csak úgy…



Néha meg kell állni
csak úgy magunkba szállni,
belerepülni a saját szívünkbe.
Néha mély levegőt kell venni,
a természetben elmerülni,
meglátni azt, ami kincset ér,
a Teremtő gyönyörű festményét.
Néha le kell vetni a cipőt,
mezítláb a földhöz érni,
Földanyát magunkba szívni.
Hiszen az élet nem csak rohanás,
az élet nem csak egyetlen egy szívdobbanás.

Rózsaillatú szerelem



A kert reggeli fényben ébredt. A rózsák szirmai harmattól nehezek voltak, illatuk betöltötte a levegőt. A fű még hűvös volt a léptek alatt, a föld puhán engedett, ahol keskeny gyalogösvény vezetett a bokrok között. A kert csendje megőrizte az éjszaka nyugalmát, csak a levelek rezdülése és a madarak halk hangja kísérte a sétát.
Amália kisasszony halvány rózsaszín ruhát viselt. Dereka karcsún rajzolódott ki a selyemöv alatt, ujjait finom csipke fedte. Haját magasra emelt paróka tartotta, gondosan formázva, apró virágdísszel ékesítve. Arcán frissesség és derű ült. Napernyőt tartott, lassan forgatta, ahogy lépdelt a rózsák között, óvva bőrét a nap melegétől.
A kert túlsó oldalán egy úr közeledett. Tartása egyenes volt, mozdulatai kimértek. Sötétkék bársonykabátot viselt, aranyszálas díszítéssel. Fején fehérre púderezett paróka ült, kezében díszes sétapálcát tartott. A pálca bronzgombján rózsa volt faragva, aprólékos, gondos munkával.
Márton úr megállt Amália előtt, és enyhén meghajolt.
– Szép a kert ma, Amália kisasszony – mondta halkan. – A legszebb egy sétára Önnel.
Amália elmosolyodott, és ránézett.
– A kert mindig szép, csodálatos – válaszolta nyugodt hangon.
Egymás mellett indultak el a füves ösvényen. A fű szárai hajladoztak a ruhák szegélye alatt, a föld illata összekeveredett a rózsák és a levendula illatával. Márton úr olykor a sétapálcára támaszkodott, Amália ruhája lágy mozdulattal követte lépteit. A napernyő árnyéka finoman simult az arcára.
Beszélgetésük csendes és természetes volt. Szó esett zenéről, kertben tartott ünnepekről, egy régi estéről, amikor először pillantották meg egymást. A szavak lassan hagyták el ajkaikat.
Egy nagy rózsabokor mellett megálltak. Márton úr lehajolt, és egy frissen nyílt, gyönyörű virágot választott. Amália felé nyújtotta, figyelmes mozdulattal.
Amália elfogadta a rózsát. Ujjaik összeértek, és a pillanat megállt köztük. Márton úr közelebb lépett, Amália kissé megemelte az arcát. Tekintetük találkozott.
A csók puha volt és édes. Rövid, mégis teljes. Benne volt a rózsák illata, a fű érintése, a reggeli fény melege. Amikor elváltak, mosoly ült az arcukon. Tudták, hogy ez a találkozás a jövőben folytatódni fog.
A rózsakert emlékezett erre a napra. A ruhák suhogására, a sétapálca fényére, a napernyő ívére, és arra a csókra, amely a föld és a virágok között született meg.

Színekből szőtt nő




,
Színekből szőtt nő áll a fényben,
hallgat a semmi peremén.
Sem kéz, sem emlék nem tartja őt,
a színek mégis csendesen.
Feje lehajtva – belső figyelem,
mint tó tükrén ringó hajó,
védelem és sebezhetőség
egy színruhában összeforró.
Rétegzett fény a bőr helyén,
időből szőtt energia,
ami fájt, sötétebb árnyalat,
ami öröm volt, tiszta fény.
Ma kék az út, holnap arany,
mégis ugyanaz a dallam él,
élő változás árad szét körülötte,
mint vízen lebegő fénylevélből.

Egy mosoly



Esik az eső, sötét szürkeségbe borult minden. A hangulatom is hasonló, mint az időjárás. Komor és szomorú. Nézem ezt a szürkeséget, és csak most észrevettem, hogy bennem is ott van ugyanez.
Pedig az eső csak esik. Nem akar rossz hangulatot okozni. A szél csak fúj. Ez a természete. És én? Ma érzékenyebb vagyok a szokásosnál. Talán ez okozza. Most észrevettem, hogy ma minden közelebb jön hozzám. A hangok, a gondolatok, az érzések.
Ekkor megszólalok magamban.
– Itt vagy, szomorúság?
Kérdezem.
– Itt vagyok – válaszolja csendesen. – Ma hamarabb észrevettél.
– Igen – mondom neki. – Ma minden erősebb.
Lélegzem mélyen. Megállok egy pillanatra. Pihenek. Maradok csendben, történik valami egészen egyszerű: rámosolygok a szomorúságomra.
– Látlak tisztán – mondom neki. –
És ettől máris változik bennem valami. A kedvem nem lesz hirtelen vidám, csak könnyebb. Az érzéseim mozognak. Jönnek-mennek mindenfajta érzések. Ennyi az egész. Nem kell velük küzdeni, csak észre kell venni őket. Figyelni.
– Akkor most mi lesz velem? – kérdezi a szomorúság.
– Semmi különös – felelem. – Maradhatsz is, mehetsz is. Most csak észrevettem, hogy itt vagy. Legyél csendben, megférsz. Aludj.
Egy mosoly. Egy kedves gondolat önmagunknak. Mert a legfontosabb önmagunkat szeretni. Ez nem egoizmus. Ez egyszerű szeretet. Saját magunk szeretete.
Kint tovább esik az eső. A szél is fúj. Én itt vagyok. Jól vagyok, jelenlétben...

Csendes lépések



A talpad alatt érzed a nedves talajt.
Itt most megáll egy pillanatra minden.
A lépések kissé nehezek,
hoznak magukkal emléket, terhet,
napokat, amikor visszafordultál volna,
de mégis mentél tovább.
Menni kellett.
A fény a bokádnál rád tapadt,
mint a por, azoknak a helyeknek a nyoma,
ahol álltál remegve,
és nem történt baj.
A Föld örül veled,
ismeri a súlyt,
ismer téged,
minden lépésedben.
A járás közben lassan elcsitul,
ami volt, elmúlt.
Marad a test ritmusa,
a belső igen,
és a halk felismerés,
hogy ami megtörtént, úgy volt jó.
Ahol áthaladsz,
ott megnyílik a tér.
Minden lépésed
imává válik.

A Nő



A Nő reggeltől estig helytáll rendületlen,
anya, feleség, társ minden egyben.
Dolgozik, figyel, viszi a házat,
száz apró dolgot csendben elrendez.
Tanítja gyermekét szóra, csendre,
arra, mi fontos – jóra, rendre.
Érzékeny lelke mindent megérez,
ereje elfogy, de el nem ereszt.
Éjszaka sír, a Hold látja könnyeit,
virraszt gyermeke mellett.
Elfárad néha, türelme fogy,
de reggel újra ott áll, ahogy szokott.
Néha hisztis, mert nő,
de ölelésében a szeretete csak nő,
mely szívből fakad,
és soha, de soha ki nem apad.