A következő címkéjű bejegyzések mutatása: múlt. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: múlt. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. december 5., péntek

Régi képek



Régi képek közt halad a fény,
mintha idő simítaná végig könnyedén.
Elkopott sarkok, repedt keretek,
mégis él bennük minden szeretet.
Arcok sorakoznak egymás mellett,
csendbe zárt múlt, derű és keserv.
A gyerekmosoly apró csoda,
a felnőtt-tekintet mély otthona.
Nem mond semmit egyik sem, mégis beszél,
arról, ki mennyit bír, és mi mennyit ér.
Egyetlen sóhaj elfér bennük,
és minden érzés visszatalál bennünk.
A múlt nem kér, csak halk marad,
mégis velünk jár minden napokat.
Ahogy múlnak évek, szavak, idők,
emlékek, arcok fakulnak - de a szívünkben ott maradnak.
Nem változik rajtuk semmi már,
de gondolatainkban élnek tovább.
Mert a szívünk
őrzi őket - addig, míg mi emlékezünk, szívünkből emlegetjük.
És bár nincsenek már velünk úgy, ahogyan régen,
lépteik csendje ma is mellénk ér a szélben.
Hiányuk fáj - mégis ajándék, hogy voltak,
mert amit szeretettel adtak, örökké bennünk marad.
Testük elmúlt, de a kötelék nem,
mert ahol szeretet született, nincs vég sosem.
Az idő csak változtat, el nem vesz -
mert ami szeretettel élt, tovább él bennünk mint egész.

2025. november 30., vasárnap

Régi képek




Régi képek közt halad a fény,
mintha idő simítaná végig könnyedén.
Elkopott sarkok, repedt keretek,
mégis él bennük minden szeretet.
Arcok sorakoznak egymás mellett,
csendbe zárt múlt, derű és keserv.
A gyerekmosoly apró csoda,
a felnőtt-tekintet mély otthona.
Nem mond semmit egyik sem, mégis beszél,
arról, ki mennyit bír, és mi mennyit ér.
Egyetlen sóhaj elfér bennük,
és minden érzés visszatalál bennünk.
A múlt nem kér, csak halk marad,
mégis velünk jár minden napokat.
Ahogy múlnak évek, szavak, idők,
emlékek, arcok fakulnak — de a szívünkben ott maradnak.
Nem változik rajtuk semmi már,
de gondolatainkban élnek tovább.
Mert a szívünk
őrzi őket — addig, míg mi emlékezünk, szívünkből emlegetjük.
És bár nincsenek már velünk úgy, ahogyan régen,
lépteik csendje ma is mellénk ér a szélben.
Hiányuk fáj — mégis ajándék, hogy voltak,
mert amit szeretettel adtak, örökké bennünk marad.
Testük elmúlt, de a kötelék nem,
mert ahol szeretet született, nincs vég sosem.
Az idő csak változtat, el nem vesz —
mert ami szeretettel élt, tovább él bennünk mint egész.

2025. november 14., péntek

A régi kendő



Mara órák óta gyalogolt felfelé a hegyi ösvényen. A kövek alatt tompán reccsentek a fenyőtűk, a levegőben nyári meleg és érett föld illata ült. A nap már lement, de az ég még tartotta a kék fényét. A szakadékhoz vezető út régen is ilyen volt: keskeny, meredek, néhol veszélyesen csúszós. Mara gyerekként sosem jöhetett ide egyedül. Most viszont egyedül jött — sőt, évek óta először mert idejönni.
A szemén ott volt a régi kendő.
A család ragaszkodott hozzá, hogy viselje, valahányszor a sziklák felé közeledett.
Azt mondták neki:
„Nem kell látnod ezt a helyet. Jobb, ha megkímélünk.”
Ő pedig hitt nekik.
Gyerekként még nem értette, mit nem kell látnia, csak azt, hogy az anyukája nagyon hiányzik.
Azt mondták: lezuhant. Meghalt.
Egy viharos napon elragadta a szél.
Nem maradt utána semmi.
Mara egész életében úgy nőtt fel, hogy senki nem beszélt róla. Ha kérdezett, elterelték. A család szűk volt, hideg és szigorú. Nem szerettek a kérdésekre válaszolni.
Most viszont felnőtt — és már nem hitte el a régi történeteket. Ott, mélyen érezte, valami nem stimmel a történettel.
Felért a gerincre, ahol a táj hirtelen megnyílt. A szakadék úgy húzódott előtte, olyan volt, mint amikor a föld kettéreped. A mélyben lassan mozgó víz terült el, halkan. Semmi vihar, semmi rémisztő zaj — csak csend honolt.
Mara megtorpant.
A kendő alatt érezte, hogy a szeme mögött feszültség dolgozik.
Nem akarta tovább várni, kerülni a valóságot.
Megfogta a kendő szélét, és lassan levette.
A fény először furcsán bántotta a szemeit, aztán a világ kitisztult előtte. Látta a sziklákat, a mélyen futó vizet, a fölötte húzódó fennsíkot — mindent, amit eddig nem láthatott.
És akkor… meglátott valakit.
A túloldalon egy nő állt.
Nem mozgott sokat.
Csak figyelte őt.
Mara először nem hitt a szemének.
A nő haja hosszú és barna volt, arcán mélyebb vonások, szemében erős zöld árnyalat. Olyan tekintet, amely nem idegen, hanem ismerős.
Nagyon is valódi, igaz.
A nő lassan lépett egyet a perem felé.
A hangja, mikor megszólalt, rekedt volt, mint aki évek óta nem használta volna.
— Mara.
A lány torka összeszorult.
— Nem lehet… — suttogta.
A nő szeme megtelt nedvességgel.
— De igen. Én vagyok az, édesanyád! Élek.
Mara megdöbbenve állt.
A mellkasa fel-felrándult.
Nem tudta, sírjon-e, és közben mély levegőt próbált venni.
A nő lassan folytatta, a hangja óvatos volt:
— Nem haltam meg azon a napon. El kellett mennem. Valakitől meg kellett védenem téged.
Mara megkövülten hallgatta.
A családban soha nem ejtettek szót arról, hogy bárki bántani akarná őket.
A hazugság súlya most egyben zuhant rá.
— Ki volt az? — kérdezte halkan.
A nő lesütötte a szemét.
— A férfi, akit te apának hittél.
Mara lélegzete elakadt.
A gyomrába hideg fájdalom hasított.
Az anya lassan beszélt, minden mondat mögött ott volt az évek fájdalma.
— Tudtam, hogy ha ott maradok, téged sem hagyna békén. Azt akartam, hogy esélyed legyen normális életre. A család azt mondta, hogy így lesz a legbiztonságosabb: ha azt hiszed, halott vagyok. Nem engedték, hogy lássalak, hogy írjak neked. Azt mondták, el kell vágnom minden kapcsolatot, mert különben visszajön érted. Féltettelek, kislányom.
Mara szeme megtelt könnyel, de most nemcsak fájdalommal — értetlenséggel, dühvel, és valami mély, szétáradó szeretettel is.
— Anya… — remegett a hangja.
— Tudom — mondta az asszony. — Tudom, mennyi mindent kellett egyedül cipelned. Anyai szeretet nélkül kellett felnőnöd. Így maradhattál életben. A család engem elüldözött. Elvettek téged tőlem erőszakkal. Egyedül gyenge voltam. Így éltem itt, a fennsíkon. Soha nem mentem messzire. Nem bírtalak magadra hagyni. Vártam, hogy egyszer idejössz, és újra együtt lehetünk, ha megérted, mi történt.
Mara körbenézett.
A szakadék széles volt. Nem lehetett átugrani.
De a túloldalon, kissé távolabb, egy keskeny természetes kőhíd húzódott — alig láthatóan, benőve fűvel, növényekkel. Nyilván régen használták.
Az anya észrevette, hogy Mara oda néz.
— Ott tudsz átjönni — mondta halkan. — Onnan indultam el én is.
Mara megtántorodott egy pillanatra, de aztán elindult.
A lábai bizonytalanul vitték.
A torka égett.
De minden lépése arról szólt, hogy van valami, ami fontosabb a félelemnél.
Az anya közben lassan elindult a híd felé a saját oldalán.
Mindketten óvatosan jártak, a sziklán apró kavicsok gurultak le.
A víz alant halk morajlással mozgott.
Amikor Mara rálépett a kőhídra, végigbizsergett benne az idegesség.
A híd keskeny volt.
A régi, mohás köveken érezni lehetett az időt, de tartottak.
Az anya is rálépett a túloldalról.
Anya és lánya lassan közeledett egymáshoz.
Amikor egymás elé értek, Mara megállt.
A teste remegett.
Az anya is megállt, olyan közel, hogy már érezni lehetett a jelenlétének melegét.
Mara végül megszólalt, halkan, sírással teli hangon:
— Annyira hiányoztál… annyira akartam hinni, hogy élsz. Bent éreztem. A szívemben.
Az anya szeméből kicsordult a könny.
— Én pedig minden nap azért éltem, hogy egyszer újra lássalak, és magamhoz szoríthassalak.
Mara ekkor már nem bírta tovább.
A teste előrelendült, és az anya karjai kitárultak.
A kőhíd közepén összeölelkeztek — szorosan, remegve, úgy, ahogy csak azok tudnak, akik túl sok éven át voltak távol egymástól.
A lány feje az anya vállára borult, az anya pedig úgy tartotta, mintha visszakapta volna azt, amit soha nem akart elveszíteni: drága kislányát.
A könnyek végigfolytak mindkettejük arcán.
Nem kellett hozzá szó.
Az a pillanat mindent megváltoztatott.
Végül Mara megszorította az anya kezét.
— Most már hazamegyünk — mondta halkan.
Az anya bólintott.
— Igen, kicsim. Most már igen.
Így álltak ott a kőhíd közepén, két ember, akiket sok-sok év választott el egymástól — most újra fizikailag is egymáshoz tartoztak.
A szakadék többé nem köztük volt, hanem mögöttük.

2025. november 1., szombat

Ott, ahol a gyertyák beszélnek



Ma csend van. A világ lélegzete elakad,
a temető fölött ködfátyol szalad.
Lámpások gyúlnak, mint halk imák,
s a szélben sóhajt a sok virág.
Emléked bennem, mint halk zene,
nem szűnik soha, csak elpihen benne.
A múlt ma újra testet ölt,
mint árnyék, mely a fényből szőtt.
Gyertyák könnye csorog a kőre,
mintha a szívem hullna a földre.
Minden lángban ott vagy te,
minden fény egy üzenet belőle.
Elmentél, mégis itt maradtál,
a szélben, a csendben, a fák alatt már.
Ha behunyom szemem, hallom hangod,
ahogy rám borítja a múlt az alkonyt.
És tudom, hogy nem vég az út,
csak másik part, hol a fény tovább fut.
Ott vársz talán, egy másik térben,
ahol nem fáj semmi — csak a béke él bent.

2025. október 23., csütörtök

Zsíros kenyér íze



Futottunk porban, szállt velünk a nyár,
elfáradt testünk új erőre várt.
Leültünk a lépcsőre, egyszerűen, lazán,
hagymás zsíros kenyér várt minket a tálcán.
Kortyoltunk vizet a kerti csap alól,
szomjunkat oltva, kipirult arcunkkal, mosolyogva.
Nevettünk, játszottunk, míg eljött az este,
fáradtan jött álom a szemünkre.
Íz maradt bennem, örök gyermeki,
mely múltból fakad, s nem tud elmúlni.
Ha felidézem, szívem újra gyerekként él,
a kenyér, a zsír, a hagyma illata
ma már nem olyan, mint tízéves koromban.

2025. október 20., hétfő

Őszi ködben



Lágy köd szitál a fák között,
mint álom, mely lassan betölt.
A lomb arannyá égve hull,
suttogva búcsúzik, elcsitul.
Az út puha avarral fedett,
titkokat rejteget a rengeteg.
A szél se súg, csak megpihen,
ősz szíve dobban csendesen.
Színek fakulnak, mégis ragyognak,
árnyak ölelnek, fények lobognak.
Minden levél egy búcsú-ima,
minden pára az idő sóhaja.
És én e tájon átmegyek,
a ködben múlt és jelen egybeforr velem.
Ősz karja ringat, szelíden hív,
s a csendben örök békét ígér a szív.

2025. október 9., csütörtök

Múltban rekedve



A férfi ott ült a szikla szélén. A nap lassan bukott alá a horizont mögé, sugarai széttört aranyként terültek szét a tenger vizén. A mellkasában valami nehéz szorítás ébredt, amikor lenézett maga elé: a régi fényképezőgépre és a széthullott fotókra, amelyek a földön hevertek.
Kezébe vett egyet. A kép szinte égett az ujjai alatt. Ő volt rajta, és Ő. Az a nő, akinek a nevetése könnyű volt, mint a szél, és akinek ölelése otthon volt, bármilyen messzire is sodorta az élet. A férfi szeme elhomályosult, és egy pillanatra úgy érezte, hogy újra ott áll mellette. Hallotta a hangját, érezte az illatát, azt a halk nevetést, amit csak neki tartogatott.
– Miért kellett elmenned? – suttogta a naplementének, de a válasz csak a tenger morajában oldódott fel.
A fotókat sorban vette a kezébe: egy közös utazás, egy csók a partra simuló hullámok között, egy ölelés a hideg esőben, ahol akkor is mosolyogtak, mert együtt voltak. Minden képben ott lüktetett az élet, és minden képben ott szakadt fel újra a hiány.
Az emlékek nem halványultak – ellenkezőleg. Olyan elevenek voltak, mintha nem is a múlt darabjai lennének, hanem a jelen valósága. Mintha bármelyik pillanatban visszaléphetne közéjük. Mintha egyetlen mozdulat, egyetlen döntés elég lenne ahhoz, hogy visszakapja Őt.
De tudta, hogy nem.
A fényképek nem nyílnak kapuként a múltba. Csak szilánkok, amelyeket a szív vérző keze markol magához, mert nem tudja elengedni.
A nap lassan lebukott, és az ég aranyló fénye vörösbe fordult. A férfi szeme megtelt könnyel, és végül engedte, hogy kifolyjon belőle minden, amit addig őrzött.
– Nem bírlak elengedni – mondta ki, remegő hangon. – Mert te voltál az életem.
És ott, a szikla szélén, miközben a tenger végtelen hullámai a partot mosták, a férfi megértette: néha a múltban rekedünk, mert az volt az egyetlen idő, amikor igazán éltünk.

A padon maradt kendő



Észak-Olaszország, 1954
A hegyek mögött lassan ébredezett a hajnal, a kövek közül már kibújt a fény. A levegőben frissen sült kenyér illata keveredett a harmattal, és Emília, mint minden reggel, elindult a park felé. A kisfia még aludt, arcát édes álom érintette, ő pedig óvatosan betakarta, mielőtt kilépett volna a csendbe.
A pad, amelyen ülni szokott, a gesztenyefa alatt állt. A fa törzse repedezett volt, mint az idő. A férje mindig itt várta, amikor még élt. A háború elvitte, a tengeren túl maradt, és soha többé nem tért vissza. Még most is hallotta a hangját, amikor a szél végigsuhant a lombok között.
Emília kezében ott volt a halványkék kendő, amit utoljára tőle kapott. Selyem, kissé megkopott, mégis szent ereklyeként őrizte. Ujjai közé csúsztatta, mintha ezzel tarthatná életben a múltat. A szíve régóta csöndben dobogott, csak a kisfia miatt vert tovább.
Egyik délután, amikor különösen fáradt volt, a padon hagyta a kendőt. Nem szándékosan, csak épp annyira elmerült az emlékekben, hogy nem vette észre. Másnap, amikor visszatért, ott találta – gondosan összehajtva, a pad közepére téve. Nem tudta, ki hajtotta össze. Egy pillanatra azt hitte, talán maga a sors hajtotta össze a kendőt, hogy tudassa vele: nincs egyedül.
A következő napon szándékosan ott hagyta újra. És megint ugyanúgy összehajtva találta, mellette egy szál fehér virággal.
A harmadik délutánon, mikor odaért, egy férfi ült a padon. Negyvenes évei fölött járhatott, kezében tartotta a halványkék kendőt és a fehér rózsát. Amikor felnézett, Emília megpillantotta az arcát, a férfi barna szemeiben melegség és nyugalom csillant.
Emília maga is megmozdult, ahogy Lorenzo tekintetét keresztezte. Szép, telt arcát a gondosan fésült sötétbarna haj keretezte, a vállára omló hullámok között néhány aranybarna szál csillogott a napfényben. Mélykék szeme tisztán és élénken ragyogott, telt ajkai finoman ívelt mosolyt ígértek, bőre világos, kissé napbarnított árnyalatú. Egyszerre sugárzott benne a nőies elegancia és a természetes báj, miközben a halványkék kendő finoman kiemelte tekintetének ragyogását.
– Az öné, signora? – kérdezte csendesen, olasz akcentusában valami különös lágyság volt.
Emília bólintott, a hangja elakadt, mint amikor túl sok idő után szólal meg valaki.
– Köszönöm, hogy megőrizte – mondta végül, és lehajtotta a fejét.
A férfi mosolygott.
– Nem csak megőriztem… vártam is, hogy visszajöjjön érte. Egy ideje készülök erre a pillanatra – mondta, és bemutatkozott. – Lorenzo.
Leültek egymás mellé. Nem beszéltek sokat, csak csendben figyelték egymást, zavartan.
A kendő ott feküdt kettejük között, mint egy híd múlt és jelen között. Emília úgy érezte, valami csendesen megmozdul benne, valami, amit régóta eltemetett. Nem a múltat akarta elfelejteni, csak végre élni akart – nem csak emlékezni.
Ahogy egyre többször találkoztak, beszélgettek, Lorenzo halk nevetése lassan átjárta a nő szívét. Emília is nevetett végre – könnyedén, tisztán, és a nevetés olyan volt, mint a friss tavaszi szél. A falak, amelyek félelemből és fájdalomból épültek benne, elkezdtek eltűnni. A szeretet fénye áttört rajta, mert megengedte.
És egyik napon, amikor a nap lebukott a dombok mögött, Lorenzo finoman felé nyúlt. Nem szólt semmit, csak megfogta Emília kezét. A nő hagyta. A szívében először nem a fájdalom, hanem a melegség hullámzott végig — halk, emberi, gyógyító.
Amikor megszólalt a harang, Emília tudta: nem a múltat veszítette el, hanem a jövőt találta meg.

2025. szeptember 6., szombat

Az Ég könnyei




A Föld mohón itta az esőt,
szomjas talajként itta a cseppeket.
Én kiléptem, szívem kitárult,
mint az Ég, mely titokban könnyezik.

Kiáradt belőle a szomorúság –
folyt, folyt, mint az én könnyeim,
melyek az Ég könnyeivel eggyé váltak,
s minden bánat halk dallammá szelídült.

A fák lombjai ringtak a szél lágy karjaiban,
levelek táncoltak az égi tenger hullámain,
az ősz illata lágyan áradt,
simítva a múlt poros emlékeit.

A nagy forróság a múltba tűnt,
friss, tiszta lehelet szállt mindenbe,
új életet lehelt a földbe, a fákba, a szívembe,
és a szívem minden csepp könnyével az Égbe írt dal lett.




2025. augusztus 17., vasárnap

Eltévedt csillag



Az éjszaka az úton lépkedtem, bőrönd a kezemben. A csönd úgy simult körém, mint egy régi, elfeledett dal. Fölöttem az ég fekete bársonyán millió apró fény ragyogott, s egyszer csak egy közülük előttem hevert a földön – apró, törékeny csillag. Lehajoltam hozzá.
– Hát te hogy kerültél ide? – kérdeztem meglepetten.
– Eltévedtem. Vágyom vissza… fel a családomhoz – felelte halkan.
Letérdeltem, felvettem, kinyitottam a bőröndöt. Csillagporos lett a kezem. Odabent múltam börtöneinek fájdalmai pihentek – terhek, amik rabságban tartottak. A kicsi csillag közéjük simult, és fényével fellobbantotta őket.
Mindketten hazataláltunk: én önmagamhoz, ő az égre.
Mosolyogva néztem utánuk, a csillag egy ragyogó villanással búcsúzott tőlem.

2025. július 20., vasárnap

Benned a válasz



Most van itt az idő, ne várj tovább,
Lépj át a fénybe, hol nincs már határ.
Benned a szín, a tűz, a dal –
Bátorság, hát – most indulj el!
Ne félj a múlttól, mi elköszön,
Szívedben él már új öröm.
Ecseted álmot, reményt teremt,
Színes a lét – ha te is elhiszed.
Lépj, mint a szél a nyári tájon,
Most van a perc, hogy továbbálmodj.
Szórd szét a színeket, álmaidat,
És élj – a szíved utat mutat.
Fesd újra bátran az életed,
Ne rejtsd el többé a színeket.
Most születik meg az igazi kép –
Benned a válasz, benned a fény.

Szénaszagú emlék



A széna illata vastag, meleg takaróként borult a világra azon a nyáron. Nemcsak az orrban ült meg – hanem az emlékezetben is.
Marika akkor volt nyolcéves.
A dombok lankái sárgálltak, a Nap aranyszínűre égette a mezőt, és a fűszálak között bújt meg a csend. Nem a városi fajta csend, hanem a falusié – amelyben benne zümmög a méh, benne motoszkál a gyalogút pora, benne remeg a ló türelme.
A kislány mezítláb futott le a domboldalon. A Föld meleg volt, és a talpa alatt úgy hajlott meg a fű, mintha ismerné minden lépését. A szekérhez sietett, ahol már fent állt az édesapja, kezében villával, nevetve. Mellette púposodott a széna, mint egy illatos hegy.
– Ugorj, kicsikém! Elkaplak! – kiáltotta.
Marika habozás nélkül vetette bele magát a levegőbe. A Nap a szemébe sütött, a világ forgott, de az apja karjai biztosan kapták el.
Felnevetett. És abban a nevetésben benne volt minden – az élet, a bizalom, az, hogy a világ jó.
A szekéren ülve körbenézett. A mező peremén a édesanyja hajlongott. A ló türelmesen várt. A világ még egy darabban volt. Akkor.
Nem tudta még, hogy ez a nap örökre benne marad.
Egy hét múlva az apja elment a városba dolgozni. A ló elöregedett. A rét elvadult. A szekér a pajtában roskadozott.
De a széna szaga megmaradt.
A forró délutánokban, amikor most – felnőttként – a gyerekei ruháját teregeti, vagy amikor hajnalban felforr a víz a konyhában, egyszer csak megérzi...
azt az illatot.
A szénaszagú emléket.
És akkor egy pillanatra megint elhiszi, hogy a világ még mindig jó.

Gesztenyefa árnyékában




A magány ölel, de a lelkem mégis emlékezik.
Gesztenyefa árnyékában hallgatom a csendet,
Föld ölel át, hol gyökerek mélyén remeg a múlt,
Feszültség szűnik, halk könnycseppként száll,
testemben, lelkem mélyén oldódik már.
Szeretet árad szét bennem, mint szél a hajnalban,
Ölelés nélkül is gyógyulok itt,
ebben a csendben, ahol létezem.
Egyedüllét mélyén bontakozik ki a fény,
Ember vagyok – és szeretek,
csendben, egyedül, mégis szeretve a mindenség által.

2025. június 4., szerda

Jégből lett szeretet (Lélekvers)



Hazugság-jég,
fájdalom-jég,
a múlt gyászának szikrázó csöndje.
Ahogy a Nap felkel bennem,
kékes-fehér falam megrojtosodik,
leválik egy súlyos darab.
Elengedés csobban a tengerbe,
s közben apró buborékokban felszáll a szeretet –
meleg, láthatatlan gőz.
Ott, ahol a jég eltűnik,
víz születik:
mozdulékony, szabad,
már nem sebez,
hanem hordoz.
S ott, hol a jég nyoma már csak emlék,
kivirágzik bennem egy csendes lét.
Tiszta víz tükrén új Nap nevet,
ölelő karja a szeretet.

Sötétség



A hajóteste nyögött a hullámok ostroma alatt. Az Ég aláhullott, a felhők haragja villámokként tört szét, és a tenger úgy emelkedett, mintha el akarná nyelni az egész világot.
A fedélzeten egy nő állt. A haja csuromvíz volt, arcára tapadt, szeme a horizontot fürkészte – de ott már semmi nem volt, csak a sötétség. A neve: Élaine.
Odabent, a mellkasában, valami lassan repedt meg. Mintha a vihar nemcsak odakint tombolt volna, hanem benne is. A szél, amely az arcába vágott, emlékeztette minden szóra, amit le kellett nyelnie. Minden könnyre, amit nem sírhatott el akkor, amikor még lehetett volna.
Szívében valami régóta szunnyadó remény lapult – hogy talán egyszer érezheti, milyen az, ha valaki nem fogva tartja, hanem megérti. Hogy nem a félelem határozza meg a lépteit, hanem a szabadság. Hogy nem a múlt béklyóiban él, hanem egy új élet hajnalában.
De most, ahogy a hajótestét tépték a hullámok, ez a remény úgy szertefoszlott, mint a hab a sziklákon.
A fedélközben egy fiú feküdt, Adrien – ő volt Élaine egyetlen kapaszkodója a világban. Az egyetlen ember, aki látta őt valódi fényében, anélkül, hogy elvenni akart volna belőle valamit. Adrien volt a csend az ő zűrzavarában, a mosoly az ő sebein. És most… haldoklott.
Élaine térdére roskadva fogta a kezét. A fiú bőre forró volt, de a keze már hideg. Egy utolsó, halk sóhaj szaladt át rajta, majd a csend örökre köré borult.
A nő halkan szólalt meg rekedt, összeszoruló hangon:
– Ne merészelj elhagyni engem... kérlek... még nem éltünk igazán... együtt.
A könnyei elvegyültek az esővel. Mégsem volt ugyanaz. Az eső az égből hullott. A könnyei a lelkéből.
Élaine megértette: nem a part a végcél. Soha nem is volt. A hajó, a vihar, az egész utazás… ez volt az életük. És ő most veszítette el azt, aki ezt értelmezhetővé tette.
– Meg kellett volna maradnunk a révnél… – suttogta maga elé. A hangját elfújta a szél, de a jelentése súlyként zuhant rá. A rév – a biztonság, az a kis békés pont, ahol még volt remény, mielőtt útnak indultak volna.
Amikor Adrien utolsó szava elhagyta az ajkát – „Te vagy a fény…” –, Élaine lelkében valami végleg megszakadt. Nem sikoltott. Csak nézett. Bele a semmibe.
Nem volt több kapaszkodó. Nem maradt cél.
Csak a tenger.
És ő, a hajó orrában, lassan felállt. A vihar újra felüvöltött, mintha maga a világ is együtt gyászolt volna vele.
A hajó végül eltűnt a látóhatár mögött.
És vele Élaine is – örökre.