Jégből lett szeretet (Lélekvers)

Hazugság-jég,

fájdalom-jég,

a múlt gyászának szikrázó csöndje.

Ahogy a Nap felkel bennem,

kékes-fehér falam megrojtosodik,

leválik egy súlyos darab.

Elengedés csobban a tengerbe,

s közben apró buborékokban felszáll a szeretet –

meleg, láthatatlan gőz.

Ott, ahol a jég eltűnik,

víz születik:

mozdulékony, szabad,

már nem sebez,

hanem hordoz.

S ott, hol a jég nyoma már csak emlék,

kivirágzik bennem egy csendes lét.

Tiszta víz tükrén új Nap nevet,

ölelő karja a szeretet.

Sötétség

A hajóteste nyögött a hullámok ostroma alatt. Az Ég aláhullott, a felhők haragja villámokként tört szét, és a tenger úgy emelkedett, mintha el akarná nyelni az egész világot.

A fedélzeten egy nő állt. A haja csuromvíz volt, arcára tapadt, szeme a horizontot fürkészte – de ott már semmi nem volt, csak a sötétség. A neve: Élaine.

Odabent, a mellkasában, valami lassan repedt meg. Mintha a vihar nemcsak odakint tombolt volna, hanem benne is. A szél, amely az arcába vágott, emlékeztette minden szóra, amit le kellett nyelnie. Minden könnyre, amit nem sírhatott el akkor, amikor még lehetett volna.

Szívében valami régóta szunnyadó remény lapult – hogy talán egyszer érezheti, milyen az, ha valaki nem fogva tartja, hanem megérti. Hogy nem a félelem határozza meg a lépteit, hanem a szabadság. Hogy nem a múlt béklyóiban él, hanem egy új élet hajnalában.

De most, ahogy a hajótestét tépték a hullámok, ez a remény úgy szertefoszlott, mint a hab a sziklákon.

A fedélközben egy fiú feküdt, Adrien – ő volt Élaine egyetlen kapaszkodója a világban. Az egyetlen ember, aki látta őt valódi fényében, anélkül, hogy elvenni akart volna belőle valamit. Adrien volt a csend az ő zűrzavarában, a mosoly az ő sebein. És most… haldoklott.

Élaine térdére roskadva fogta a kezét. A fiú bőre forró volt, de a keze már hideg. Egy utolsó, halk sóhaj szaladt át rajta, majd a csend örökre köré borult.

A nő halkan szólalt meg rekedt, összeszoruló hangon:

– Ne merészelj elhagyni engem... kérlek... még nem éltünk igazán... együtt.

A könnyei elvegyültek az esővel. Mégsem volt ugyanaz. Az eső az égből hullott. A könnyei a lelkéből.

Élaine megértette: nem a part a végcél. Soha nem is volt. A hajó, a vihar, az egész utazás… ez volt az életük. És ő most veszítette el azt, aki ezt értelmezhetővé tette.

– Meg kellett volna maradnunk a révnél… – suttogta maga elé. A hangját elfújta a szél, de a jelentése súlyként zuhant rá. A rév – a biztonság, az a kis békés pont, ahol még volt remény, mielőtt útnak indultak volna.

Amikor Adrien utolsó szava elhagyta az ajkát – „Te vagy a fény…” –, Élaine lelkében valami végleg megszakadt. Nem sikoltott. Csak nézett. Bele a semmibe.

Nem volt több kapaszkodó. Nem maradt cél.

Csak a tenger.

És ő, a hajó orrában, lassan felállt. A vihar újra felüvöltött, mintha maga a világ is együtt gyászolt volna vele.

A hajó végül eltűnt a látóhatár mögött.

És vele Élaine is – örökre.

A titok neve: Iléna

A falu fölött ólomszürke köd terpeszkedett, mint egy soha el nem mondott vallomás. A szeptemberi levegőben a levelek illata keveredett nedves földszaggal, s a fák, akár hallgatag őrzők, borzongva hajoltak egymás felé. A táj nemcsak a természet őszi búcsúját hordozta – hanem valami mélyebb búcsút is, amit az emberi szív soha nem tud kimondani.

Iléna egyedül ült a régi faházban, kandalló parazsa pislákolva izzott, fénye vörös foltokat vetett a falra. A faasztalon egy boríték feküdt – vaskos, durva papírból, pecsétje mélyvörösen izzott a gyertyaláng táncában.

Reggel hozta a postás. Nem volt rajta feladó. Csak egy név: Iléna Vay – mintha valaki a lelkébe látott volna.

Órák óta ott volt előtte. Nem merte kibontani. A pecsét valami véglegest, valami súlyosat ígért. A múltja minden sejtését, minden gyermekkora óta érzett különállóságát egyetlen tárgyban testesítette meg ez a levél.

Végül ujjai megmozdultak. Megtörte a viaszt.

„Drága Iléna,

most, hogy ez a levél a kezedben van, el kell mondanom, amit évtizedekig hallgattam el. Nem azért, mert nem szerettelek, hanem mert féltem attól, amit az igazság tenne veled. De elérkezett az idő.

Nem én vagyok az édesanyád. És nem az volt az apád sem, akit annak hittél.

Egy háború utáni éjszakán születtél. Egy nő hozott el hozzám – rongyokba takarva, a hajad csurom víz volt, a szemed ragyogott. Azt mondta: Ez a gyermek különleges. Olyan titkot hordoz, amit senki nem tudhat meg. Vigyázz rá, mintha a véred lenne, mert az ő múltja vérrel íródott.

Kérlek, bocsásd meg nekem. De soha nem volt merszem visszakeresni az igazságot. Talán te képes leszel rá. A mellékelt kulcs egy ládát nyit a régi kastélyban. A többit ott találod.

Szeretlek. Mindig nagyon szerettelek. Mindennél jobban.

– Éva"

Iléna kezéből kiesett a levél. A világ, amit ismert, repedezni kezdett, mint egy régi tükör, amely mögött más rejtőzik. Hirtelen minden gyermekkori érzés – a falusi emberek tekintetei, az álmai, az álmodott nevek, a megmagyarázhatatlan emlékfoszlányok – értelmet nyertek.

Nem oda tartozott. Soha nem is tartozott.

Felállt. A térde remegett. A gyertya lángja megnyúlt, mintha érezné az új sors szelét. Felkapta a kulcsot, amely a levélhez volt kötve – súlyos, kovácsoltvas darab, amely bizsergette a tenyerét.

Másnap hajnalban indult útnak.

Az erdő csendje szinte ránehezedett, de ő nem félt. A régi, elhagyott kastélyhoz vezetett az út – annak omladozó kapuját most először látta valóságban, mégis ismerősen dobbant tőle a szíve.

A tölgyfa ajtón túl, a poros csarnokban egy láda állt – éppen úgy, ahogy Éva írta. A kulcs nyikkanva fordult a zárban. A fedél lassan nyílt fel. A belsejében: egy régi fénykép egy nővel, akinek tekintete megtévesztésig hasonlított az övére... egy napló, vastag betűkkel, egy régi csecsemőcipő, és egy üzenet:

„Néha a titkok nem elválasztanak – hanem emlékeztetnek arra, honnan jöttél. És hogy erősebb vagy, mint bárki gondolta volna.”

Egy hang szólalt meg mögötte – halkan:

– Te vagy az, ugye? A titok, amit elrejtettem a világ elől...

Iléna megfordult. Meglepődött, de hangja tisztán csengett:

– Én vagyok.

És ezzel a pillanattal egy életnyi titok nem nyomta többé a vállát. Hanem szárnyakat adott.

Édesanyja zokogva ölelte magához. Iléna hazatalált.

Régi kabát

Letettem a régi kabátot,

szennytől terhes, súlyos múlt,

zsebeiben elfojtott szavak,

varrásain fájó, halk indulat.

Valaha melegített talán,

de most csak szorított,

minden gombja emlék lett –

rájuk már nincs szükségem.

Először csak néztem, némán,

ahogy ott lóg – árván, mozdulatlanul,

mint egy üres báb, kiégett álom,

mit az idő sem akar tovább hurcolni.

A por benne rég leülepedett,

akár bennem a régi sérelmek,

de most már lépek, kabát nélkül,

és lélegzem – először szabadon.

Már nézegetem az új kabátot,

új lehetőségeket, a boldog jelent.

Színét még nem tudom – de érzem:

könnyű lesz, tiszta, és rám szabott.

Váratlan szerelem 4. rész – A boldog anya

Aleandro idegesen járkált fel-alá Bonnie házának apró teraszán.

A bejárati ajtó zárja halkan kattant.

Bonnie ott állt. Arca sápadt volt, szemei karikásak, de mégis gyönyörű – a törékenységében is. Megrezdült a keze a kilincsen, ahogy visszanézett Aleandróra.

– Bejössz?

A férfi nem szólt semmit, csak bólintott. Lassan lépett be, mintha attól félne, egyetlen mozdulattal összetör valami régit és valami újat is egyszerre. Bonnie leült a kanapéra, hátát a párnáknak vetve, mintha ezzel próbálná elérni, hogy ne remegjen. Aleandro szemben foglalt helyet. Egy ideig csend volt.

Aztán ő törte meg.

– Sajnálom. Minden szót, minden pillantást, minden hallgatást, amivel fájdalmat okoztam neked. Tudom, hogy nem érthetek mindent… de annyira szeretlek, Bonnie.

Bonnie lassan felnézett. A szeme fátyolos volt.

– Én mentem el. Nem te hagytál el. Én zártam be magam. A múlt... túl súlyos lett.

– Akkor hadd cipeljem veled – suttogta Aleandro. – Nem kell egyedül vinned többé.

Bonnie elfordult, de aztán újra Aleandróra nézett, és egy félmosoly rebbent az ajkára.

– Hiányoztál. Minden egyes nap.

Aleandro felállt, odalépett, és gyengéden mellé ült. Nem sietett. Csak megfogta Bonnie kezét.

– Segítek. Feldolgozzuk együtt. És... lenne még valami. Elintéztem, hogy találkozz Matteo-val.

Bonnie arca elsápadt.

– Aleandro… én nem tudom. Olyan sokáig nem voltam ott neki. Hogy nézhetnék a szemébe?

– Úgy, hogy elmondod neki az igazat. És úgy, hogy én ott leszek veled. Nem kell egyedül végigcsinálnod. Segítek.

A találkozás napján Bonnie a kedvenc levendulaszínű ruháját vette fel. A keze remegett, amikor kinyitotta a fiókot, és elővette a régi fényképalbumot. Tele volt levelekkel – kézírásos üzenetekkel, amiket a gyermeke családjával váltott titokban. Soha nem lépett közbe, de végigkísérte Matteo életét... a maga rejtett, néma módján.

A kávézó sarkában Aleandro ült, mellette Bonnie. Matteo az asztal túloldalán. Bonnie alig mert ránézni. Matteo csendben figyelte.

– Miért most? – kérdezte zavartan.

Bonnie mély levegőt vett.

– Mert most tudom kimondani. Most tudok felelősséget vállalni. Nem hagytalak el. Csak nem hittem el, hogy képes lennék jó anya lenni. Féltem. Hibáztam. Túl fiatal voltam.

Lassan elé csúsztatta az albumot. Matteo végiglapozta. A levelek, a fotók, a dátumok... mind bizonyíték volt arra, hogy Bonnie sosem felejtette el őt.

– Ki az apám? – kérdezte hirtelen.

Bonnie halkan, de határozottan válaszolt.

– A szerelmem volt. Az első igazi. Mélyen szerettem, de fiatalok voltunk, és az élet külön utakra vitt minket tovább. De Matteo, te szerelemből születtél. A szívem legmélyéről. Ez az egy biztos.

Matteo hallgatott. Aztán felállt.

– Most... egyedül kell lennem. Ez túl sok egyszerre. Kérlek, érts meg.

És elment.

Napok teltek el. A házban ismét csend honolt. Bonnie órákon át csak nézte a leveleket, mintha a szavak között keresné saját megváltását. Tudta, várnia kell, hogy meddig, azt nem tudta. A telefonja hirtelen megcsörrent.

Aleandro volt.

– Matteo fél óra múlva ott lesz nálad. Beszélni szeretne veled. Sok kérdése van.

Bonnie szíve kihagyott egy ütemet.

Amikor Matteo megjelent az ajtóban, nem szólt egy szót sem. Csak nézte az anyját. Bonnie is nézett. Szótlanul. Aztán Matteo odalépett, megölelte, és azt mondta:

– Nem haragszom. Csodálatos emberek neveltek fel. Szeretnélek megismerni. Azt hiszem, most már készen állok rá.

Bonnie sírt. Könnyek gördültek végig az arcán, ahogy átölelte a fiát, akit egy életen át csak messziről szerethetett. Matteo sem bírta visszatartani. A fiúból férfi lett – de most, ebben a pillanatban, újra gyermek volt, aki először ölelhette át az édesanyját.

Aleandro az ajtóból figyelte őket. A szeme sarkában könny ült. Matteo lassan felé fordult.

– Tudom, mit jelentesz édesanyámnak. Szeretném megköszönni, hogy segítettél abban, hogy újra egymásra találjunk.

Aleandro meglepődött. Majd megölelte őket. Kapott egy családot.

Az elkövetkező hetekben új ritmus született. Bonnie és Matteo sok időt töltöttek együtt – beszélgettek, sétáltak, együtt főztek, nevetgéltek. Aleandro ott volt mindig. Figyelte őket.

Egyik este, amikor Bonnie és Aleandro egyedül maradtak, a nő megérintette a férfi arcát.

– Olyan, mintha minden seb lassan beforrna.

Aleandro megcsókolta. Nem sietett. A csók most nemcsak szenvedély volt – gyógyítás. Simogatás a lélekre.

Aznap éjjel nemcsak a testük simult újra össze, hanem a szívük is. Aleandro gyengédsége nemcsak Bonnie bőrét, hanem minden egyes törékeny darabját megszerette. A szerelmük újraéledt – mélyebben, érettebben, mint valaha.

Bonnie a férfi karjában feküdt, hallgatta Aleandro lélegzetét, és először érezte úgy... végre hazaért.

Aleandro izgatottan készült a római kiállítására. Végre eljött a nagy nap.

A napfény áttört az olasz reggel párás fátylán, miközben Bonnie, Matteo és Aleandro végigsétáltak a római galéria márványpadlóján. A falakon Aleandro képei ragyogtak, a művészet illata keveredett a friss kávé és az elismerő szavak zsongásával. Matteo kíváncsian figyelte az embereket, Aleandro büszkén vezette őket egyik festménytől a másikig.

Bonnie épp egy különös portré előtt állt, amikor megérezte, hogy valaki nézi.

A férfi odalépett hozzá. Elegáns öltözék, ezüstös halánték, és egy ismerős pillantás, amely egyszerre volt zavarba ejtő és fájdalmasan ismerős.

– Helló, Bonnie – szólalt meg mély, határozott hangon. – Megismersz? Leonardo vagyok.

Bonnie lélegzete elakadt. A szíve egyre erősebben dobbant, miközben földbe gyökerezett lábbal nézett a férfira. Matteo apjára.

A két kapu

A régi kapu nyikorgott, ahogy Barbara finoman meglökte. A rozsda már beleette magát a vasba, de a futórózsák burjánzása eltakarta az idő nyomait. Az illatuk megcirógatta az arcát, mintha a múlt egy gyengéd érintéssel próbálná visszatartani.

Léptei alatt kavicsok roppantak, ahogy beljebb merészkedett a kertbe. Az öreg hársfa még mindig ott állt a kőpad mellett, amelyen egykor annyi időt töltött nagymamájával. A rózsalugas illata összefonódott a levenduláéval, a mindenféle virágok élénk színfoltként ragyogtak a bársonyos fűben. A lombok között madarak csiviteltek, s a nap fénye áttört az ágak résein, aranysávokat festve a földre.

Leült a kőpadra, és hagyta, hogy a régi emlékek átszőjék a lelkét. Ekkor egy gyengéd érintést érzett az arcán. Ahogy felnézett, nagymamája mosolygó szemébe pillantott – azokba a mély, bölcs szemekbe, amelyekben mindig ott volt a válasz.

– Drága Barbara – suttogta a nagymama, ujjaival finoman végigsimítva az arcát –, ne félj elengedni azt, ami volt, mert a múlt nem gát, csak gyökér. A jövő kapuja előtted áll, de csak akkor léphetsz át rajta, ha már nem a múlt fájdalmán át nézel rá, hanem a remény fényével.

Barbara szíve megtelt melegséggel. Lassan felállt, és a kert másik végében megpillantotta az új kaput. Fehérre festett faoszlopai között lila akác futott felfelé, illata belengte a levegőt. A túloldalon napfényes tisztás nyúlt el, és a fák lombja között új ösvények csalogatták.

Mielőtt átlépett volna rajta, boldogan visszanézett. Nagymamája még ott állt, mosolyogva nézett rá, tekintetében szeretet és nyugalom ragyogott. Barbara meghatódva visszaintett, és abban a pillanatban a nagymama alakja lassan szertefoszlott, mintha mindig is a kert része lett volna.

A futórózsák illata még mindig kísérte, de most már tudta: nem a múlt láncaiként, hanem a jövő ígéretét hordozva. Mély levegőt vett, és határozott léptekkel elindult az új kapu felé.

A szeretet választása

(A képet mesterséges inetlligencia készítette.)

Sokan azt mondják, a jövő titok. Egy ismeretlen út, amelybe félelemmel vagy reménnyel lépünk be. De mi van akkor, ha a jövő nem más, mint a jelenben hozott döntéseink lenyomata? Ha minden kimondott szó, minden érintés és minden gondolat formálja azt, ami majd érkezik?

Én hiszek benne, hogy a jövő szeretetből épül. Hogy minden lépés, amelyet tudatossággal teszünk, közelebb visz ahhoz a világhoz, amelyben élni szeretnénk. Egy világhoz, ahol az emberek megértik: a szeretet nem csupán érzés, hanem választás. Azt választom, hogy nyitott szívvel létezem, hogy ne a félelem vezéreljen, hanem a bizalom és az elfogadás.

Az élet nem küzdelem kell, hogy legyen, hanem áramlás. Könnyedség. Mintha egy szélfútta mezőn sétálnánk mezítláb, érezve a Föld lüktetését, a Nap melegét, a világ ölelését. Nem kell súlyos terheket cipelni magammal a múltból. Nem kell görcsösen kapaszkodnom abba, ami volt, vagy aggódnom azon, ami lesz. Csak itt és most kell lennem – igazán.

Mert ha a jelen tiszta, a jövő is az lesz. Ha most a szeretetet választom, akkor a világ is ezt tükrözi majd vissza. És ha elég ember hisz ebben, ha elég szív ébred rá arra, hogy a valódi erő nem a harcban, hanem a szeretetben rejlik, akkor talán egy napon már nem lesz kérdés, milyen jövő vár ránk.

A gyöngysor

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Brigitta a tengerparton ült, ahol a nap lassan merült alá a horizonton. Az alkonyi fény lágyan játszott az arcán, amelyet az évek finoman formáltak. Mezítláb volt, lábujjai között a hűvös homokkal. Egy apró gyöngyszemet forgatott az ujjai között – egy régi nyaklánc utolsó darabját, amely valaha az övé volt.

Most, hogy az élete egy új szakaszba lépett, gyakran elgondolkodott azon, mit hagyott maga mögött. Gyermekei már felnőttek, saját életüket élték. Boldogan indította őket útjukra, mégis hiányérzet maradt benne. Egykor tele volt álmokkal, vágyakkal, de az évek során sok mindent háttérbe szorított – a családért, a kötelességekért, a mindennapok zajában.

A tenger halk morajlása megnyugtatta, és ahogy a távolba révedt, rádöbbent: még nem késő. Az élet nem csupán az emlékekből állt, hanem a még előtte álló pillanatokból is.

Brigitta mélyen beszívta a sós tengeri levegőt, és hagyta, hogy a lassan alábukó nap arany fénye végigsimítson az arcán. Mennyi év telt el úgy, hogy nem állt meg igazán? Mindig volt valaki, akiről gondoskodnia kellett – először a gyerekek, majd a férje, később az idős szülei. Nem bánta, hiszen szerette őket – de mikor tett utoljára valamit pusztán önmagáért?

Eszébe jutott egy régi este, amikor a lánya még kicsi volt, és izgatottan mutatta a saját készítésű papírkoronáját. "Anya, te vagy a királynő!" – kiáltotta nevetve. Brigitta akkor is mosolygott, de belül tudta, hogy az ő trónja mindig mások mögött állt. Most, ennyi év után érezte először, hogy itt az ideje megengedni magának a boldogságot.

Ekkor eszébe jutott Tamás. A férfi már jó ideje kedvesen közeledett hozzá, türelmesen és figyelmesen, anélkül hogy bármit is elvárt volna. Mindig ott volt, amikor szüksége volt egy jó szóra, és sosem sürgette. Brigitta sokáig bizonytalan volt, talán mert annyi éven át csak másokra figyelt, és elfelejtette, milyen érzés, ha valaki érte is tesz.

De most, itt, a lassan elsötétülő égbolt alatt, egy halk sóhajjal elmosolyodott. Eldöntötte: elfogadja Tamás vacsorameghívását. Megérdemli az esélyt arra, hogy újra megélje a pillanatokat – nem csupán emlékezzen rájuk.

Lassan felállt, leporolta a homokot a ruhájáról, és még egyszer végignézett a végtelen tengeren. A hullámok halk morajlása körülölelte, mintha maga a Föld bátorítaná. Holnap vesz magának egy új gyöngysort. Egy olyat, amelyet most már önmagának választ – nem a múlt emlékeiért, nem valaki más kedvéért, hanem azért a nőért, aki most újra meg akarja találni önmagát.

Majd elindult hazafelé, a telefonját előhúzva. Egyetlen mozdulattal megnyitotta Tamás üzenetét. Egy pillanatig még hezitált, aztán ujjai határozottan pötyögték a választ:

"Holnap este hétkor. Várom."

Múlt, Jelen, Jövő

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A szél suttogva játszott az idő fonalával. Láthatatlan kezek sodorták össze a múlt emlékeit, a jelen pillanatait és a jövő titkait egyetlen, végtelen szövetté. A három idő egymásba fonódott, mint a hullámok a folyón, amely sosem áll meg, csak változik.

Éva a tó partján állt, lábujjaival érintve a hideg homokot. A víz felszínén egy gyermekarc derengett – saját ifjúkori énje, aki csillogó szemekkel nézte a világot. Emlékezett arra a napra: akkor még hitt a varázslatban, abban, hogy az idő nem ellenség, hanem titkos barát, aki mindig mellette marad.

A jelen súlya azonban más volt. A test öregedett, a lélek olykor fáradtan pihent meg a percek között. Mégis ott állt, érezte a nap melegét, hallotta a madarak énekét, és tudta, hogy ez a pillanat most minden, ami igazán létezik.

És a jövő? Egy ismeretlen ösvény, amelyre már rálépett. Vajon milyen arc néz majd vissza rá a tó tükrében évek múlva? Vajon emlékezni fog erre a pillanatra, erre az érzésre?

Az idő nem vonal volt, hanem kör. A múlt nem múlt el, a jövő már itt volt, és a jelen… a jelen volt a kapu mindhárom között.

Éva sóhajtott, majd mosolyogva belépett a vízbe. Talán épp most teremtette meg szebb jövőt.

A köd szélén

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Anett mezítláb ült a bőröndjén az út szélén. A szürke felhők alatt minden tompán derengett. Egy gyűrött levél hevert a kezében, az eső elmosta a tinta egy részét. „Ne várj rám. Nincs visszaút.”

Végül felállt, és elindult. Lassan, céltalanul. A kavicsok felsértették a talpát. Minden lépés fájt, de ez tartotta életben.

A bőrönd egyszer csak kinyílt. Egy új levél hullott ki belőle. A papír tiszta volt, a tinta éles.

„Már vártalak.”

Anett körbenézett. A köd szélén egy alak bontakozott ki.

 

Álom és ébredés

Szürke felhők borították az eget, miközben Júlia az országút szélén ült, mezítláb, a kopott bőröndjén. A kezében tartott gyűrött levél már szinte szétfeslett a sok olvasástól. A szél belekapott a hajába, és a hűvös érintés figyelmeztette, hogy az eső közeleg. De Júlia nem mozdult. A levél szavai, amelyek sürgetően parancsoltak neki, újra és újra visszhangzottak a fejében:

„Indulj. Ne várj tovább. Ez az utolsó esélyed.”

A távolból egy autó közeledett, és Júlia ösztönösen összerezzent. Egy régi zöld furgon volt, ami lassított mellette, majd megállt. Egy férfi szállt ki belőle. Magas volt, borostás, és a tekintete különös – egyszerre volt benne ismerősség és valami nyomasztó fenyegetés.

– Maga jól van? – kérdezte a férfi.

– Igen – válaszolta Júlia, de a hangja remegett.

A férfi közelebb lépett, és megfogta a bőröndöt. Júlia éppen tiltakozni akart, amikor a férfi kinyitotta. A nő döbbenten nézte, ahogy a bőröndből régi fényképek, levelek és tárgyak hullottak ki. Mind a múltjából származtak.

– Ez minden, ami visszatart – mondta a férfi halkan. – Ezért nem indultál el.

– Miért fontos ez magának? – Júlia hangja kétségbeesett volt.

– Nem nekem fontos – válaszolta a férfi. – Neked.

Mielőtt Júlia bármit mondhatott volna, a férfi kinyújtotta a kezét. Egy kés villant meg a fényben.

– Engedd el! Hagyj békén! – parancsolta, és Júlia szíve hevesen vert.

De valami különös erő kerítette hatalmába. Megragadta a bőröndöt, és teljes erejéből a férfinak vágta. Az hátratántorodott, a kés kiesett a kezéből. Júlia futni kezdett, el a férfitól ahogy csak bírt.

A férfi még kiáltott utána:

– Nem menekülhetsz örökké, Júlia!

Júlia zihálva ébredt.

A szoba sötét volt, csak az éjszakai lámpa halvány fénye világította meg a körvonalakat. A levegőben a saját gyors légzése visszhangzott. Egy álom volt – de olyan valóságos, hogy percekig képtelen volt megmozdulni.

Az ágy szélén ült, és lassan felfogta az álom üzenetét. A férfi a félelmeit testesítette meg. A bőrönd a múltját szimbolizálta, amelyhez eddig görcsösen ragaszkodott. Most már tudta: el kell engednie mindezt, hogy továbbléphessen.

A szoba sarkában valóban ott állt egy régi bőrönd, tele régi fotókkal, levelekkel, emlékekkel. Júlia lassan felállt, kinyitotta a bőröndöt, és egyenként kezdte kiszórni a tartalmát. A tárgyak lassan a földre hullottak, és vele együtt hullottak le róla a múlt terhei is.

Amikor végzett, mélyet lélegzett, és kinézett az ablakon. A szürke felhők mögül éppen kibukkant a hajnal első sugara.

„Indulj” – visszhangoztak az álombéli szavak a fejében.

Most már tudta, hogy nemcsak az álomban, hanem a valóságban is lépnie kell. A félelmek, a fájdalmak mind a múlt részei voltak. Most végre szabad volt.

Mezítláb lépett ki az ajtón, és a reggeli fényben elindult. Visszanézett a házra ahol élt. Mosolygott. A szíve megkönnyebbült.A bőrönd ott maradt – minden ott maradt. Júlia végre maga mögött hagyta a múltját, és nekivágott egy új életnek.

Múlt könnyei

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

Fájdalom ölelt át sok éjjelen,

Vak szerelem volt az életem.

Könnyek hullottak, halkan, némán,

Álmok foszlottak csillagfény-éjszakán.

Szívemen és szememen köd fátyol ült,

Örök ködben léteztem,

Még ha fájt, is szerettem,

Minden lélegzetet miatta vettem.

Becsapott szavak mély sebet hagytak,

Összetört a szívem, mit elragadtak.

Múltam titkai suttogva fájnak,

De már nem rabjai a csalfa vágynak.

Álmomból végül felébredtem,

A hajnal fényében reményt leltem.

Könnyeim már a múlt, tovatűnt,

S a szívem újra fényre gyúlt.