Titokzatos kulcs

A város azon az estén más illatot hordott. Friss kenyér és nedves kő illata keveredett a levegőben. A lámpák sárgán izzottak, a kirakatok üvegeiben elcsúszott az idő, és ott állt Hessi a kis tér közepén, kezében egy kulccsal, amelyről fogalma sem volt, melyik zárhoz tartozik.

A kulcs hideg volt, mégis furcsán ismerős.

–A kulcs biztosan a tiéd – szólalt meg mögötte egy férfihang.

Hessi megfordult. A férfi kabátja kissé gyűrött volt, mintha sokat ült volna padokon. Az arca nyugodt, a tekintete tiszta, a hangjában volt valami meleg, ami azonnal oldotta a mellkasban húzódó feszültséget.

– Én sosem hordok ilyen kulcsot – mondta halkan. – Nem az enyém. Milyen nehéz.

A férfi elmosolyodott.

– A nehéz dolgok gyakran vezetnek oda, ahol könnyebb lesz. Tartson velem.

Elindultak egymás mellett. A macskakövek alatt tompán dobogott a város szíve, a falakról borostyán és régi esők illata szállt, a kövek mindent elnyeltek.

Egy keskeny utcába fordultak. Ott állt egy szép, régi kapu rajta halvány rézveret, amelynek mintája pontosan megegyezett a kulcs formájával.

– Ha kinyitod – mondta a férfi –, az, ami odabent van, kérdezni fog.

– Mit? – kérdezte Hessi.

– Majd bent megtudod – mosolygott a férfi.

A kulcs könnyű lett a kezében. Az ajtó hangtalanul engedett, és egy kert tárult fel előtte, olyan kert, amely városban élhetetlennek tűnt volna. Fügefa és hárs illata töltötte meg a levegőt, a föld meleg volt, élő, a levelek között szűrt fény játszott. Valahonnan halk zene érkezett, alig hallhatóan, inkább csak érezhetően.

A padon egy nő ült.

Amikor felállt, Hessi azonnal tudta, érezte, hogy ismeri. Karcsú volt, mozdulatai ismerősek, olyan érzése támadt, mintha ugyanaz a test emlékezne bennük. Hosszú, sötét haja lazán omlott a vállára, ruhája egyszerű, világos vászon, amelyet meg-megmozdított a kert enyhe szellője. Az arcán ott volt minden, amit Hessi elrejtett az évek alatt.

– Szia, drága. Végre megérkeztél – mondta a nő. – Fáradt vagy nagyon, látom.

– Ki vagy te? – kérdezte Hessi halkan.

A nő elmosolyodott, majd visszaült a padra, és helyet mutatott mellette.

– Én vagyok az a részed, aki mindig emlékezett – mondta. – Aki akkor is érezte az illatokat, amikor te már csak túléltél. A nevem Mira.

Hessi leült mellé. A pad kellemesen meleg volt.

Ekkor lépések hallatszottak a kavicson. A kert kapujában megjelent a férfi is. Most kabát nélkül állt ott, sötétkék ing volt rajta, ujját felgyűrte. Magas volt, kissé szögletes vállakkal, arca barázdált, mint aki sok mindent látott, mégis nyugodt. A szeme szürkészöld, figyelmes. A jelenléte biztonságot adott.

– Ő Áron – mondta Mira. – A kapu őre. Ő kísért idáig.

– Csak addig maradok, amíg szükséges – mondta Áron.

A kert csendje körülölelte őket. Hessi mellkasában megmozdult valami, és mielőtt visszatarthatta volna, megszólalt:

– Miért fájt ez most ennyire, Mira? Miért volt olyan, mintha egyszerre szakadna rám minden – a testemben is, belül is?

Mira hosszú ideig hallgatott. A fügefalevél megmozdult, az árnyék végigsiklott a földön.

– Azért – mondta végül –, mert túl sokáig voltál erős akkor is, amikor pihenni lett volna ideje a szívednek. Mert megtanultad elhallgatni a tested szavát, és ezt bátorságnak hitted. Mert amikor elfáradtál, továbbmentél, és közben szépen, lassan elszakadtál az érzéseidtől.

Ránézett, tekintete meleg volt, mint egy régi emlék.

– Fájt, mert adtál, amikor már nem maradt miből. Mert mosolyogtál akkor is, amikor belül sírtál. Mert minden reggel összeszedted magad, miközben egy részed ott maradt az előző napban.

– Fájt, mert nem kérted vissza magad. Mert elhitted, hogy az elviselés erény. Pedig a tested csak annyit akart mondani: állj meg. Nézz rám. Itt vagyok.

Mira finoman Hessi mellkasára tette a kezét.

– A fájdalom kiáltott. Nem büntetni akart. Hazahívni.

Áron csendben bólintott.

– Most visszaveszed, amit letettél – mondta. – Az ízeket. A kíváncsiságot. A reggelek színét. Az örömet. Az életet.

A fény melegebb lett, a zene elcsendesedett. Elköszöntek egymástól. Megölelték egymást. Mosolyogva váltak el.

Amikor Hessi kilépett a kertből, Áron már eltűnt. A kapu becsukódott, a kulcs eltűnt a kezéből. A város ugyanaz maradt, mégis más lett. A lámpák fénye puhább volt, az utcák barátságosabbak.

Hazafelé menet megérezte a tea illatát, egy nevetést hallott, és tudta: ez a város egyszer visszalélegzett érte. Megállt egy pillanatra, és észrevette a csendet maga körül.

Belső mosoly jelent meg benne, halk és biztos. A léptei könnyebbek lettek, a vállai ellazultak. A szívében újra ott volt az, amiről azt hitte, végleg elveszítette. Már nem kereste többé, mert visszakapta. Ebben a visszatalálásban béke volt. Mély, megtartó.

Hessi így ért haza.

www.muzsakkonyvtara.hu

Csendes lépések

A talpad alatt érzed a nedves talajt.

Itt most megáll egy pillanatra minden.

A lépések kissé nehezek,

hoznak magukkal emléket, terhet,

napokat, amikor visszafordultál volna,

de mégis mentél tovább.

Menni kellett.

A fény a bokádnál rád tapadt,

mint a por, azoknak a helyeknek a nyoma,

ahol álltál remegve,

és nem történt baj.

A Föld örül veled,

ismeri a súlyt,

ismer téged,

minden lépésedben.

A járás közben lassan elcsitul,

ami volt, elmúlt.

Marad a test ritmusa,

a belső igen,

és a halk felismerés,

hogy ami megtörtént, úgy volt jó.

Ahol áthaladsz,

ott megnyílik a tér.

Minden lépésed

imává válik.

www.muzsakkonyvtara.hu

Régi képek

Régi képek közt halad a fény,

mintha idő simítaná végig könnyedén.

Elkopott sarkok, repedt keretek,

mégis él bennük minden szeretet.

Arcok sorakoznak egymás mellett,

csendbe zárt múlt, derű és keserv.

A gyerekmosoly apró csoda,

a felnőtt-tekintet mély otthona.

Nem mond semmit egyik sem, mégis beszél,

arról, ki mennyit bír, és mi mennyit ér.

Egyetlen sóhaj elfér bennük,

és minden érzés visszatalál bennünk.

A múlt nem kér, csak halk marad,

mégis velünk jár minden napokat.

Ahogy múlnak évek, szavak, idők,

emlékek, arcok fakulnak - de a szívünkben ott maradnak.

Nem változik rajtuk semmi már,

de gondolatainkban élnek tovább.

Mert a szívünk

őrzi őket - addig, míg mi emlékezünk, szívünkből emlegetjük.

És bár nincsenek már velünk úgy, ahogyan régen,

lépteik csendje ma is mellénk ér a szélben.

Hiányuk fáj - mégis ajándék, hogy voltak,

mert amit szeretettel adtak, örökké bennünk marad.

Testük elmúlt, de a kötelék nem,

mert ahol szeretet született, nincs vég sosem.

Az idő csak változtat, el nem vesz -

mert ami szeretettel élt, tovább él bennünk mint egész.

Régi képek

Régi képek közt halad a fény,

mintha idő simítaná végig könnyedén.

Elkopott sarkok, repedt keretek,

mégis él bennük minden szeretet.

Arcok sorakoznak egymás mellett,

csendbe zárt múlt, derű és keserv.

A gyerekmosoly apró csoda,

a felnőtt-tekintet mély otthona.

Nem mond semmit egyik sem, mégis beszél,

arról, ki mennyit bír, és mi mennyit ér.

Egyetlen sóhaj elfér bennük,

és minden érzés visszatalál bennünk.

A múlt nem kér, csak halk marad,

mégis velünk jár minden napokat.

Ahogy múlnak évek, szavak, idők,

emlékek, arcok fakulnak — de a szívünkben ott maradnak.

Nem változik rajtuk semmi már,

de gondolatainkban élnek tovább.

Mert a szívünk

őrzi őket — addig, míg mi emlékezünk, szívünkből emlegetjük.

És bár nincsenek már velünk úgy, ahogyan régen,

lépteik csendje ma is mellénk ér a szélben.

Hiányuk fáj — mégis ajándék, hogy voltak,

mert amit szeretettel adtak, örökké bennünk marad.

Testük elmúlt, de a kötelék nem,

mert ahol szeretet született, nincs vég sosem.

Az idő csak változtat, el nem vesz —

mert ami szeretettel élt, tovább él bennünk mint egész.

A régi kendő

Mara órák óta gyalogolt felfelé a hegyi ösvényen. A kövek alatt tompán reccsentek a fenyőtűk, a levegőben nyári meleg és érett föld illata ült. A nap már lement, de az ég még tartotta a kék fényét. A szakadékhoz vezető út régen is ilyen volt: keskeny, meredek, néhol veszélyesen csúszós. Mara gyerekként sosem jöhetett ide egyedül. Most viszont egyedül jött — sőt, évek óta először mert idejönni.

A szemén ott volt a régi kendő.

A család ragaszkodott hozzá, hogy viselje, valahányszor a sziklák felé közeledett.

Azt mondták neki:

„Nem kell látnod ezt a helyet. Jobb, ha megkímélünk.”

Ő pedig hitt nekik.

Gyerekként még nem értette, mit nem kell látnia, csak azt, hogy az anyukája nagyon hiányzik.

Azt mondták: lezuhant. Meghalt.

Egy viharos napon elragadta a szél.

Nem maradt utána semmi.

Mara egész életében úgy nőtt fel, hogy senki nem beszélt róla. Ha kérdezett, elterelték. A család szűk volt, hideg és szigorú. Nem szerettek a kérdésekre válaszolni.

Most viszont felnőtt — és már nem hitte el a régi történeteket. Ott, mélyen érezte, valami nem stimmel a történettel.

Felért a gerincre, ahol a táj hirtelen megnyílt. A szakadék úgy húzódott előtte, olyan volt, mint amikor a föld kettéreped. A mélyben lassan mozgó víz terült el, halkan. Semmi vihar, semmi rémisztő zaj — csak csend honolt.

Mara megtorpant.

A kendő alatt érezte, hogy a szeme mögött feszültség dolgozik.

Nem akarta tovább várni, kerülni a valóságot.

Megfogta a kendő szélét, és lassan levette.

A fény először furcsán bántotta a szemeit, aztán a világ kitisztult előtte. Látta a sziklákat, a mélyen futó vizet, a fölötte húzódó fennsíkot — mindent, amit eddig nem láthatott.

És akkor… meglátott valakit.

A túloldalon egy nő állt.

Nem mozgott sokat.

Csak figyelte őt.

Mara először nem hitt a szemének.

A nő haja hosszú és barna volt, arcán mélyebb vonások, szemében erős zöld árnyalat. Olyan tekintet, amely nem idegen, hanem ismerős.

Nagyon is valódi, igaz.

A nő lassan lépett egyet a perem felé.

A hangja, mikor megszólalt, rekedt volt, mint aki évek óta nem használta volna.

— Mara.

A lány torka összeszorult.

— Nem lehet… — suttogta.

A nő szeme megtelt nedvességgel.

— De igen. Én vagyok az, édesanyád! Élek.

Mara megdöbbenve állt.

A mellkasa fel-felrándult.

Nem tudta, sírjon-e, és közben mély levegőt próbált venni.

A nő lassan folytatta, a hangja óvatos volt:

— Nem haltam meg azon a napon. El kellett mennem. Valakitől meg kellett védenem téged.

Mara megkövülten hallgatta.

A családban soha nem ejtettek szót arról, hogy bárki bántani akarná őket.

A hazugság súlya most egyben zuhant rá.

— Ki volt az? — kérdezte halkan.

A nő lesütötte a szemét.

— A férfi, akit te apának hittél.

Mara lélegzete elakadt.

A gyomrába hideg fájdalom hasított.

Az anya lassan beszélt, minden mondat mögött ott volt az évek fájdalma.

— Tudtam, hogy ha ott maradok, téged sem hagyna békén. Azt akartam, hogy esélyed legyen normális életre. A család azt mondta, hogy így lesz a legbiztonságosabb: ha azt hiszed, halott vagyok. Nem engedték, hogy lássalak, hogy írjak neked. Azt mondták, el kell vágnom minden kapcsolatot, mert különben visszajön érted. Féltettelek, kislányom.

Mara szeme megtelt könnyel, de most nemcsak fájdalommal — értetlenséggel, dühvel, és valami mély, szétáradó szeretettel is.

— Anya… — remegett a hangja.

— Tudom — mondta az asszony. — Tudom, mennyi mindent kellett egyedül cipelned. Anyai szeretet nélkül kellett felnőnöd. Így maradhattál életben. A család engem elüldözött. Elvettek téged tőlem erőszakkal. Egyedül gyenge voltam. Így éltem itt, a fennsíkon. Soha nem mentem messzire. Nem bírtalak magadra hagyni. Vártam, hogy egyszer idejössz, és újra együtt lehetünk, ha megérted, mi történt.

Mara körbenézett.

A szakadék széles volt. Nem lehetett átugrani.

De a túloldalon, kissé távolabb, egy keskeny természetes kőhíd húzódott — alig láthatóan, benőve fűvel, növényekkel. Nyilván régen használták.

Az anya észrevette, hogy Mara oda néz.

— Ott tudsz átjönni — mondta halkan. — Onnan indultam el én is.

Mara megtántorodott egy pillanatra, de aztán elindult.

A lábai bizonytalanul vitték.

A torka égett.

De minden lépése arról szólt, hogy van valami, ami fontosabb a félelemnél.

Az anya közben lassan elindult a híd felé a saját oldalán.

Mindketten óvatosan jártak, a sziklán apró kavicsok gurultak le.

A víz alant halk morajlással mozgott.

Amikor Mara rálépett a kőhídra, végigbizsergett benne az idegesség.

A híd keskeny volt.

A régi, mohás köveken érezni lehetett az időt, de tartottak.

Az anya is rálépett a túloldalról.

Anya és lánya lassan közeledett egymáshoz.

Amikor egymás elé értek, Mara megállt.

A teste remegett.

Az anya is megállt, olyan közel, hogy már érezni lehetett a jelenlétének melegét.

Mara végül megszólalt, halkan, sírással teli hangon:

— Annyira hiányoztál… annyira akartam hinni, hogy élsz. Bent éreztem. A szívemben.

Az anya szeméből kicsordult a könny.

— Én pedig minden nap azért éltem, hogy egyszer újra lássalak, és magamhoz szoríthassalak.

Mara ekkor már nem bírta tovább.

A teste előrelendült, és az anya karjai kitárultak.

A kőhíd közepén összeölelkeztek — szorosan, remegve, úgy, ahogy csak azok tudnak, akik túl sok éven át voltak távol egymástól.

A lány feje az anya vállára borult, az anya pedig úgy tartotta, mintha visszakapta volna azt, amit soha nem akart elveszíteni: drága kislányát.

A könnyek végigfolytak mindkettejük arcán.

Nem kellett hozzá szó.

Az a pillanat mindent megváltoztatott.

Végül Mara megszorította az anya kezét.

— Most már hazamegyünk — mondta halkan.

Az anya bólintott.

— Igen, kicsim. Most már igen.

Így álltak ott a kőhíd közepén, két ember, akiket sok-sok év választott el egymástól — most újra fizikailag is egymáshoz tartoztak.

A szakadék többé nem köztük volt, hanem mögöttük.

Ott, ahol a gyertyák beszélnek

Ma csend van. A világ lélegzete elakad,

a temető fölött ködfátyol szalad.

Lámpások gyúlnak, mint halk imák,

s a szélben sóhajt a sok virág.

Emléked bennem, mint halk zene,

nem szűnik soha, csak elpihen benne.

A múlt ma újra testet ölt,

mint árnyék, mely a fényből szőtt.

Gyertyák könnye csorog a kőre,

mintha a szívem hullna a földre.

Minden lángban ott vagy te,

minden fény egy üzenet belőle.

Elmentél, mégis itt maradtál,

a szélben, a csendben, a fák alatt már.

Ha behunyom szemem, hallom hangod,

ahogy rám borítja a múlt az alkonyt.

És tudom, hogy nem vég az út,

csak másik part, hol a fény tovább fut.

Ott vársz talán, egy másik térben,

ahol nem fáj semmi — csak a béke él bent.

Zsíros kenyér íze

Futottunk porban, szállt velünk a nyár,

elfáradt testünk új erőre várt.

Leültünk a lépcsőre, egyszerűen, lazán,

hagymás zsíros kenyér várt minket a tálcán.

Kortyoltunk vizet a kerti csap alól,

szomjunkat oltva, kipirult arcunkkal, mosolyogva.

Nevettünk, játszottunk, míg eljött az este,

fáradtan jött álom a szemünkre.

Íz maradt bennem, örök gyermeki,

mely múltból fakad, s nem tud elmúlni.

Ha felidézem, szívem újra gyerekként él,

a kenyér, a zsír, a hagyma illata

ma már nem olyan, mint tízéves koromban.

Őszi ködben

Lágy köd szitál a fák között,

mint álom, mely lassan betölt.

A lomb arannyá égve hull,

suttogva búcsúzik, elcsitul.

Az út puha avarral fedett,

titkokat rejteget a rengeteg.

A szél se súg, csak megpihen,

ősz szíve dobban csendesen.

Színek fakulnak, mégis ragyognak,

árnyak ölelnek, fények lobognak.

Minden levél egy búcsú-ima,

minden pára az idő sóhaja.

És én e tájon átmegyek,

a ködben múlt és jelen egybeforr velem.

Ősz karja ringat, szelíden hív,

s a csendben örök békét ígér a szív.

Múltban rekedve

A férfi ott ült a szikla szélén. A nap lassan bukott alá a horizont mögé, sugarai széttört aranyként terültek szét a tenger vizén. A mellkasában valami nehéz szorítás ébredt, amikor lenézett maga elé: a régi fényképezőgépre és a széthullott fotókra, amelyek a földön hevertek.

Kezébe vett egyet. A kép szinte égett az ujjai alatt. Ő volt rajta, és Ő. Az a nő, akinek a nevetése könnyű volt, mint a szél, és akinek ölelése otthon volt, bármilyen messzire is sodorta az élet. A férfi szeme elhomályosult, és egy pillanatra úgy érezte, hogy újra ott áll mellette. Hallotta a hangját, érezte az illatát, azt a halk nevetést, amit csak neki tartogatott.

– Miért kellett elmenned? – suttogta a naplementének, de a válasz csak a tenger morajában oldódott fel.

A fotókat sorban vette a kezébe: egy közös utazás, egy csók a partra simuló hullámok között, egy ölelés a hideg esőben, ahol akkor is mosolyogtak, mert együtt voltak. Minden képben ott lüktetett az élet, és minden képben ott szakadt fel újra a hiány.

Az emlékek nem halványultak – ellenkezőleg. Olyan elevenek voltak, mintha nem is a múlt darabjai lennének, hanem a jelen valósága. Mintha bármelyik pillanatban visszaléphetne közéjük. Mintha egyetlen mozdulat, egyetlen döntés elég lenne ahhoz, hogy visszakapja Őt.

De tudta, hogy nem.

A fényképek nem nyílnak kapuként a múltba. Csak szilánkok, amelyeket a szív vérző keze markol magához, mert nem tudja elengedni.

A nap lassan lebukott, és az ég aranyló fénye vörösbe fordult. A férfi szeme megtelt könnyel, és végül engedte, hogy kifolyjon belőle minden, amit addig őrzött.

– Nem bírlak elengedni – mondta ki, remegő hangon. – Mert te voltál az életem.

És ott, a szikla szélén, miközben a tenger végtelen hullámai a partot mosták, a férfi megértette: néha a múltban rekedünk, mert az volt az egyetlen idő, amikor igazán éltünk.

A padon maradt kendő

Észak-Olaszország, 1954

A hegyek mögött lassan ébredezett a hajnal, a kövek közül már kibújt a fény. A levegőben frissen sült kenyér illata keveredett a harmattal, és Emília, mint minden reggel, elindult a park felé. A kisfia még aludt, arcát édes álom érintette, ő pedig óvatosan betakarta, mielőtt kilépett volna a csendbe.

A pad, amelyen ülni szokott, a gesztenyefa alatt állt. A fa törzse repedezett volt, mint az idő. A férje mindig itt várta, amikor még élt. A háború elvitte, a tengeren túl maradt, és soha többé nem tért vissza. Még most is hallotta a hangját, amikor a szél végigsuhant a lombok között.

Emília kezében ott volt a halványkék kendő, amit utoljára tőle kapott. Selyem, kissé megkopott, mégis szent ereklyeként őrizte. Ujjai közé csúsztatta, mintha ezzel tarthatná életben a múltat. A szíve régóta csöndben dobogott, csak a kisfia miatt vert tovább.

Egyik délután, amikor különösen fáradt volt, a padon hagyta a kendőt. Nem szándékosan, csak épp annyira elmerült az emlékekben, hogy nem vette észre. Másnap, amikor visszatért, ott találta – gondosan összehajtva, a pad közepére téve. Nem tudta, ki hajtotta össze. Egy pillanatra azt hitte, talán maga a sors hajtotta össze a kendőt, hogy tudassa vele: nincs egyedül.

A következő napon szándékosan ott hagyta újra. És megint ugyanúgy összehajtva találta, mellette egy szál fehér virággal.

A harmadik délutánon, mikor odaért, egy férfi ült a padon. Negyvenes évei fölött járhatott, kezében tartotta a halványkék kendőt és a fehér rózsát. Amikor felnézett, Emília megpillantotta az arcát, a férfi barna szemeiben melegség és nyugalom csillant.

Emília maga is megmozdult, ahogy Lorenzo tekintetét keresztezte. Szép, telt arcát a gondosan fésült sötétbarna haj keretezte, a vállára omló hullámok között néhány aranybarna szál csillogott a napfényben. Mélykék szeme tisztán és élénken ragyogott, telt ajkai finoman ívelt mosolyt ígértek, bőre világos, kissé napbarnított árnyalatú. Egyszerre sugárzott benne a nőies elegancia és a természetes báj, miközben a halványkék kendő finoman kiemelte tekintetének ragyogását.

– Az öné, signora? – kérdezte csendesen, olasz akcentusában valami különös lágyság volt.

Emília bólintott, a hangja elakadt, mint amikor túl sok idő után szólal meg valaki.

– Köszönöm, hogy megőrizte – mondta végül, és lehajtotta a fejét.

A férfi mosolygott.

– Nem csak megőriztem… vártam is, hogy visszajöjjön érte. Egy ideje készülök erre a pillanatra – mondta, és bemutatkozott. – Lorenzo.

Leültek egymás mellé. Nem beszéltek sokat, csak csendben figyelték egymást, zavartan.

A kendő ott feküdt kettejük között, mint egy híd múlt és jelen között. Emília úgy érezte, valami csendesen megmozdul benne, valami, amit régóta eltemetett. Nem a múltat akarta elfelejteni, csak végre élni akart – nem csak emlékezni.

Ahogy egyre többször találkoztak, beszélgettek, Lorenzo halk nevetése lassan átjárta a nő szívét. Emília is nevetett végre – könnyedén, tisztán, és a nevetés olyan volt, mint a friss tavaszi szél. A falak, amelyek félelemből és fájdalomból épültek benne, elkezdtek eltűnni. A szeretet fénye áttört rajta, mert megengedte.

És egyik napon, amikor a nap lebukott a dombok mögött, Lorenzo finoman felé nyúlt. Nem szólt semmit, csak megfogta Emília kezét. A nő hagyta. A szívében először nem a fájdalom, hanem a melegség hullámzott végig — halk, emberi, gyógyító.

Amikor megszólalt a harang, Emília tudta: nem a múltat veszítette el, hanem a jövőt találta meg.

Az Ég könnyei

A Föld mohón itta az esőt,

szomjas talajként itta a cseppeket.

Én kiléptem, szívem kitárult,

mint az Ég, mely titokban könnyezik.

Kiáradt belőle a szomorúság –

folyt, folyt, mint az én könnyeim,

melyek az Ég könnyeivel eggyé váltak,

s minden bánat halk dallammá szelídült.

A fák lombjai ringtak a szél lágy karjaiban,

levelek táncoltak az égi tenger hullámain,

az ősz illata lágyan áradt,

simítva a múlt poros emlékeit.

A nagy forróság a múltba tűnt,

friss, tiszta lehelet szállt mindenbe,

új életet lehelt a földbe, a fákba, a szívembe,

és a szívem minden csepp könnyével az Égbe írt dal lett.

Eltévedt csillag

Az éjszaka az úton lépkedtem, bőrönd a kezemben. A csönd úgy simult körém, mint egy régi, elfeledett dal. Fölöttem az ég fekete bársonyán millió apró fény ragyogott, s egyszer csak egy közülük előttem hevert a földön – apró, törékeny csillag. Lehajoltam hozzá.

– Hát te hogy kerültél ide? – kérdeztem meglepetten.

– Eltévedtem. Vágyom vissza… fel a családomhoz – felelte halkan.

Letérdeltem, felvettem, kinyitottam a bőröndöt. Csillagporos lett a kezem. Odabent múltam börtöneinek fájdalmai pihentek – terhek, amik rabságban tartottak. A kicsi csillag közéjük simult, és fényével fellobbantotta őket.

Mindketten hazataláltunk: én önmagamhoz, ő az égre.

Mosolyogva néztem utánuk, a csillag egy ragyogó villanással búcsúzott tőlem.

Benned a válasz

Most van itt az idő, ne várj tovább,

Lépj át a fénybe, hol nincs már határ.

Benned a szín, a tűz, a dal –

Bátorság, hát – most indulj el!

Ne félj a múlttól, mi elköszön,

Szívedben él már új öröm.

Ecseted álmot, reményt teremt,

Színes a lét – ha te is elhiszed.

Lépj, mint a szél a nyári tájon,

Most van a perc, hogy továbbálmodj.

Szórd szét a színeket, álmaidat,

És élj – a szíved utat mutat.

Fesd újra bátran az életed,

Ne rejtsd el többé a színeket.

Most születik meg az igazi kép –

Benned a válasz, benned a fény.