csak a szél figyel, és a város alvó fényei.
Minden lépésem szakadék fölött rezdül,
de belül valami azt suttogja: menj.
A kötél alig mozdul, mégis él,
mintha tudná, mennyit bír a szív.
Minden billenés egy vallomás,
minden lélegzet búcsú valamitől.
Nem a félelem tart, hanem az akarat,
a vágy, hogy ne maradjak félúton.
Piros cipőm sarka mesélni kezd
arról, hányszor kellett már újrakezdenem.
A város mélyén tompa zaj a múlt,
a magasban csak a csönd beszél.
Minden zajt elengedek, ami fájt,
és egyensúlyozok – magammal szemben.
Tudom, el kell engedni, ami húz,
mert nem visz tovább, csak vissza.
A fény nem a célban vár,
hanem abban, hogy lépek tovább.
És ha egyszer zuhanok, hát legyen,
a szabadság is csak akkor igazi,
ha merem elveszíteni a talajt –
és hinni, hogy a szív megtart.
