Rózsaillatú szerelem

A kert reggeli fényben ébredt. A rózsák szirmai harmattól nehezek voltak, illatuk betöltötte a levegőt. A fű még hűvös volt a léptek alatt, a föld puhán engedett, ahol keskeny gyalogösvény vezetett a bokrok között. A kert csendje megőrizte az éjszaka nyugalmát, csak a levelek rezdülése és a madarak halk hangja kísérte a sétát.

Amália kisasszony halvány rózsaszín ruhát viselt. Dereka karcsún rajzolódott ki a selyemöv alatt, ujjait finom csipke fedte. Haját magasra emelt paróka tartotta, gondosan formázva, apró virágdísszel ékesítve. Arcán frissesség és derű ült. Napernyőt tartott, lassan forgatta, ahogy lépdelt a rózsák között, óvva bőrét a nap melegétől.

A kert túlsó oldalán egy úr közeledett. Tartása egyenes volt, mozdulatai kimértek. Sötétkék bársonykabátot viselt, aranyszálas díszítéssel. Fején fehérre púderezett paróka ült, kezében díszes sétapálcát tartott. A pálca bronzgombján rózsa volt faragva, aprólékos, gondos munkával.

Márton úr megállt Amália előtt, és enyhén meghajolt.

– Szép a kert ma, Amália kisasszony – mondta halkan. – A legszebb egy sétára Önnel.

Amália elmosolyodott, és ránézett.

– A kert mindig szép, csodálatos – válaszolta nyugodt hangon.

Egymás mellett indultak el a füves ösvényen. A fű szárai hajladoztak a ruhák szegélye alatt, a föld illata összekeveredett a rózsák és a levendula illatával. Márton úr olykor a sétapálcára támaszkodott, Amália ruhája lágy mozdulattal követte lépteit. A napernyő árnyéka finoman simult az arcára.

Beszélgetésük csendes és természetes volt. Szó esett zenéről, kertben tartott ünnepekről, egy régi estéről, amikor először pillantották meg egymást. A szavak lassan hagyták el ajkaikat.

Egy nagy rózsabokor mellett megálltak. Márton úr lehajolt, és egy frissen nyílt, gyönyörű virágot választott. Amália felé nyújtotta, figyelmes mozdulattal.

Amália elfogadta a rózsát. Ujjaik összeértek, és a pillanat megállt köztük. Márton úr közelebb lépett, Amália kissé megemelte az arcát. Tekintetük találkozott.

A csók puha volt és édes. Rövid, mégis teljes. Benne volt a rózsák illata, a fű érintése, a reggeli fény melege. Amikor elváltak, mosoly ült az arcukon. Tudták, hogy ez a találkozás a jövőben folytatódni fog.

A rózsakert emlékezett erre a napra. A ruhák suhogására, a sétapálca fényére, a napernyő ívére, és arra a csókra, amely a föld és a virágok között született meg.

www.muzsakkonyvtara.hu

Romantikus nyaralás

– Ugye mondtam, hogy nem kell ötcsillagos hotel ahhoz, hogy emlékezetes legyen? – nevetett Lea, miközben leült a homokra, ahol a fehér vászonra terített piknik várta őket.

– Igazad volt… – Dávid letelepedett mellé, és halkan kibontotta a pezsgőt. A palack halk pukkanása beleolvadt a hullámok morajába. – De erről nem szólt a prospektus. Telihold, te… meg ez az illatod...

– Ez már a bónusz – mosolygott rá Lea, majd ujjával végigsimított a pezsgőspohár peremén. – Ez az első közös nyaralásunk, Dávid. Az első ilyen nyár.

– De nem az utolsó – válaszolta halkan, és az arcán az a bizonyos mosoly jelent meg, amit Lea már jól ismert: komoly volt, mélyről jövő, mégis játékos.

Gyertyát gyújtott. A láng táncot lejtett az éjszaka szélén, a tenger pedig visszatükrözte a holdfény ezüstjét.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy nem vagy romantikus? – kérdezte Lea, miközben sajtot vágott, és a szőlőből is szedett egy fürtöt a tányérjára.

– Azt hiszem, azóta megbuktam ebből – nevetett Dávid. – De azt is mondtam, hogy te megváltoztatsz bennem dolgokat. Csendben, mint ahogy most a víz simogatja a partot.

– Akkor... – kortyolt bele a pezsgőbe – ...változtass tovább. Mert én szeretem, amit csinálsz velem.

Pillanatokig csak nézték egymást. Az este nem akarta siettetni őket. A gyümölcsök illata összefonódott a sós tengeri szellővel, a gyertyaláng pedig aranyglóriát rajzolt köréjük.

– Sosem volt még ilyen csendes bennem a világ – mondta Dávid halkan. – Csak te, én… meg ez az ezüsthíd ott a vízen. Mintha a hold minket vezetne.

– Mi vagyunk egymás otthona – válaszolta Lea, és ujjai Dávid kezébe fonódtak. – És ma este, ezen a parton, koccintunk mindenért, ami jön még. A nyarakra, a reggelekre, a nevetésekre.

– A jövőnkre – biccentett Dávid.

Poharaik összekoccantak. Apró hang volt, mégis az egész tenger meghallotta.

A szerelem nem kérte, hogy harsány legyen. Csak igaz.

És ott, azon a nyári éjszakán, pezsgőben oldódott a remény és a bizonyosság:

valami elkezdődött, ami nem akar soha véget érni.

A szél tanúja

A nap már lejjebb hajolt az égen, színei mintha a szerelmesek szívéből fakadtak volna: mély rózsaszín, sárgába hajló narancs és bársonyos bíbor. A tenger szelíden hullámzott, mintha ő is tudta volna, hogy valami különleges készülődik.

A homokban mécsesek pislákoltak, egy-egy apró láng, mint megannyi titkos kívánság.

Maya mezítláb lépkedett, ruhája szélét megemelte a szél, és haja, akár egy festmény ecsetvonása, megmozdult az alkonyat dallamára. Alex kézen fogta, szemében az a különös fény csillant, amit csak az lát, aki valóban szeret.

– Tudod – mondta halkan –, mikor először találkoztunk, azt hittem, csak egy véletlen. Aztán megértettem, hogy nincsenek véletlenek. Ez maga a csoda.

Maya elmosolyodott, és úgy nézett rá, mint aki már előre tudja a mondat végét, de mégis végighallgatja, mert minden szava ajándék.

Alex lehajolt, felvett valamit a homokból. Egy kagyló volt – de belsejébe gravírozva egy apró gyűrű lapult.

– Itt, a tenger előtt, a szél tanújaként... megkérlek: leszel az, akivel újra és újra végigsétálok az élet partján, minden nyárban, minden alkonyatban?

Maya könnybe lábadt szemmel bólintott. Nem volt szükség szavakra. A pillanat elmondott mindent.

A parton ekkor egy sirály sikoltott fel, mintha áldását adná rájuk. A tenger hulláma visszatért, s magával vitte a múltat – hogy helyet adjon a közös jövőjüknek.