Magány és áradás

Nem tudom, miért nincs,

ki átöleljen,

ki szelíd szót szóljon hozzám.

Miért?

Szívemből adok,

amennyit csak tudok,

szeretetem kimeríthetetlen.

Mégis egyedül járom

magányos életem ösvényeit.

Talán így rendeltetett,

ez lenne sorsom?

Adni, csak adni –

mint a folyó,

mely szüntelen árad,

és soha ki nem szárad.

De a folyónak is kell az eső,

forrás, mely újraéleszti,

lágyan öleli, táplálja –

különben elhalna csendben.

Így vagyok én is:

szívem árad, mert ezt diktálja,

s mégis vágyom,

hogy engem is érintsen

egy szó, egy ölelés,

egy hálás szív rezdülése.

Inkább halok meg úgy,

hogy ezerrel adtam,

mintsem semmit sem adtam volna.

De ember vagyok én is –

gyarló, törékeny, vágyakozó.

És olykor egyetlen hála,

egy szívből fakadó szó

olyan gyógyító lenne.

Talán túl sokat kérek?

Ki tudja…

Az idő fodrai sodorják a választ,

s a folyó egyszer majd tükrözi.

Örök Ragyogás

Van egy érzés, ami csoda,

mint mikor a napfény a virágzó bimbót kibontja.

Fénysugár érinti, suttogja titkát,

szirmok remegnek, ahogy ontja illatát.

De a napfény elvonul,

árnyékban marad a csoda virága.

Mégis áll, egyedül,

illatozik, pompázik mindenkinek,

mint szívem illata a csendben,

mely eljut mindenkihez.

Megérinti a szellő, simogatja az eső,

gyöngyként pereg rá az Ég könnye,

s ő áll szirmait kitárva,

nem kér, csak ad,

mindaddig, míg élete tart.

Ragyog, mint belső napom,

mint az örök fény, mely bennem lakik.

Virág vagyok e földön,

szirmaim a szeretet,

illatomban szerelem,

szívemben ragyogás,

mely akkor is él,

ha a napfény elvonul.

A szeretet esernyője

Hull az eső, az ég könnye hull,

Kislány megáll, a világ csitul.

Kezében ernyő, fekete szárny,

alatta cirmos, reszketve áll.

A gyermek szól: Ne félj, kicsim,

megvédlek én, maradj velem.

Leszek anyukád, adok meleget,

langyos tejet a kandalló mellett.

Csepereg az eső, a gyermek nevet,

mosolya tiszta, szívében szeretet.

S az égi szív most halkan látja:

a tiszta szívűeket megáldja.

Az Élet ajándéka

Az eső csendesen hullott, mintha az ég könnyei puhán cirógatnák a földet. A felhők mögül halvány arany fény derengett, s az őszi lombok színei táncot jártak a szélben. A rét közepén egy idős házaspár állt, cipőjük alatt csobbanva gyűlt a pocsolya vize, hajukban az ősz fehérsége ragyogott, mint az idő ajándéka.

– Nézd csak, milyen szép – mosolygott az asszony, miközben szorosabban fonta karját férje nyaka köré. – Az eső illata mindig a fiatalságunkra emlékeztet.

– És arra a napra, mikor először kértelek fel táncolni – felelte a férfi, szeme csillogott a szürke felhők alatt is. – Ugyanilyen eső volt, és te ugyanolyan szép voltál, mint most.

A nő felnevetett, hangja tisztán csengett, akár egy harangszó. Szoknyája körbe libbent, amikor férje megforgatta, cipőjük alól vidáman fröccsent szét a víz.

– Bolond vagy – mondta játékosan, de arcán ott égett a boldogság. – Az emberek kinevetnek minket.

– Hadd nevessenek – felelte az öreg, miközben szorosabban magához húzta. – Mi tudjuk, mi az élet igazi öröme.

Táncoltak a rét közepén, miközben az esőcseppek úgy hullottak rájuk, mintha az ég is tapsolt volna. Körülöttük a természet ünnepet ült: a távolban lovak lépdeltek békésen, a patak vidáman csobogott, a fák lombjai alatt vöröslő bogyók izzottak.

A férfi lehajolt, ajka a nő homlokához ért. – Ígérd meg, hogy mindig táncolunk, amíg csak lélegzünk.

– Ígérem – suttogta az asszony, könnyei összekeveredtek az esőcseppekkel. – Mert táncolni veled olyan, mintha a szívem örökké fiatal maradna.

És így, az esőben, őszi fényben, összefonódva táncolt két lélek, akik tudták: az élet igazi ajándéka nem más, mint az a pillanat, amikor ketten egy ritmusra dobban a szívük.

Az ősz első fénye

Elmúlt egy nyár,

túl forró volt már,

izzó parazsat lehelt

a Nap a tájra,

de a hajnalok –

mint titkos menedékek –

halk szellőben fürösztöttek.

Tücskök hegedűje kísérte

a virágok mézillatú sóhaját,

s a csillagok tánca,

a Hold fátylas,

titokzatos ragyogása

nyugtatott,

mikor a nappal perzselt.

Most itt vagy, szeptember,

az ősz első szívdobbanása,

színes elmúlás

és csendes elengedés

gyönyörű, szelíd arca.

Esőillattal jössz,

lágy cseppekkel fested

az ébredő földet,

s falevelek táncolnak a szélben,

mintha mindegyik

egy búcsúzó üzenet volna a nyártól –

a fák színes levelei

még egyszer felnevetnek,

mielőtt az álomba merülnek.

Szeretem ezt a békét,

e lassú, aranyló leheletet,

mikor minden pihenni készül,

mikor a világ halkan mondja:

Köszönöm, hogy voltál, nyár –

de most jöjj, szeptember,

színezd át a lelkemet

csendben, szelíd fényekkel.

Mosoly az esőben

Cseppnyi mosoly az idő tengerén,

szívem táncol az eső hegyén.

Fényhintón száll az öröm felém,

szívem dalolja – itt vagyok, enyém.

Szellő simítja a múlt ködét,

mosoly nyitja a jövő körét.

Léptek zenéje fényben halad,

szívverés súgja – élek, szabad.

Táncol a lélek, fényben ragyog,

mint gyertyaláng, mely örökre lobog.

Egyetlen perc, de örök marad,

életbe írt, ragyogó pillanat.

Július, a kis virág

Július nem robban be —

ő úgy érkezik, mint egy kis virág,

ami sokáig a föld alatt élt,

csendben, szinte láthatatlanul.

Nem sietett.

Nem kellett, hogy lássák.

Csak érlelődött,

és napfényről álmodott,

ölelésről, esőről,

az égről, amit még sosem látott.

És most…

egyszer csak kibújt.

Finoman, törékenyen, de mégis erősen.

Nem harsányan, nem kérkedve —

csak úgy, ahogy a lélek virágzik:

igazán.

A július is ilyen lesz.

Nem a világért, nem a zajért —

hanem azért, ami belül már készen áll.

A bennem élő kis virágért,

aki végre látni akarja a fényt, és

meg is látja.

Tánc az esőben

Az eső aznap lassan kezdett szitálni, mint amikor az ég csak simogatni akarja a földet, nem bántani. A ház ablakán apró vízcseppek gördültek le hangtalanul, s a kert fái alatt egy régi pad is megcsillant — azon ült Jutka mama, kék kendővel a hajában, és épp fonalat gombolyított. A veranda ajtajában két pár kíváncsi szem csillogott.

– Mama... – szólalt meg Panni halkan, ujjával Tomika kezét szorítva. – … Kimehetünk? Csak egy picit. Mezítláb. Csak úgy… érezni.

Jutka mama lassan felnézett. A fonal megállt az ujjai között. Egy pillanatig nem szólt semmit. Csak nézte őket: a kislány piros ruhácskáját, a kisfiú játékos tekintetét, azt a vágyat, amit ő is érzett egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még ő is csak egy mezítlábas kislány volt a nyári eső alatt.

– Mezítláb? Az esőbe? – kérdezte komolyan, de a szemében már ott bujkált a mosoly.

Tomika bólintott.

– Igen. Érezni a vizet. A pocsolyát. A csiklandós cseppeket.

Jutka mama felállt a padról. Lassan odament hozzájuk, két tenyerébe fogta az arcukat.

– Menjetek hát – mondta csendesen. – Ma az ég is nevet. És a föld is boldog lesz, ha a ti lábaitok táncolnak rajta.

A gyerekek nem hittek a fülüknek. Panni halkan felsikkantott, Tomika elkapta a kezét, és már futottak is lefelé a verandáról, bele a nedves, friss fűbe. A föld puha volt, a pocsolyák csillogtak, és az eső mintha dallamot dobolt volna a vállukon. Egy kék esernyő is előkerült valahonnan — Tomika tartotta, és úgy fordult, hogy Panni feje fölé is jusson belőle.

– Táncoljunk! – kiáltotta Panni, és már pörgött is a szoknyája, mint egy virág, amit a szél forgat.

Jutka mama távolabbról figyelte őket. A szeme sarkában egy könnycsepp gyűlt össze – nem a szomorúság, hanem a hála könnye volt. Az emlékek, a gyermekkora képei összemosódtak a jelen szépségével. Talán ő is így táncolt egyszer, mezítláb, az esővel barátságban, szabadon, boldogan. És most… most továbbadta ezt az örömöt.

A gyerekek körül a világ lassított képekké vált. Az eső, a nevetésük, a színek – minden egyetlen szeretetté olvadt össze. A jelen pillanat örök lett.

– Mama! Nézd! – kiáltott Tomika. – Az eső megcsiklandozta a fát is, cseppenként nevet!

Jutka mama felnevetett.

– Bizony, Tomika. Még a fák is szeretnek játszani.

És ekkor Panni szaladt vissza, átölelte Jutka mamát.

– Köszönjük. Ez volt a legszebb engedély a világon.

Jutka mama csak ennyit mondott, suttogva:

– Az életben sok mindent nem szabad. De amit a szív enged meg… azt soha ne tagadjátok meg magatoktól.

Az eső pedig tovább esett. Szelíden, megáldva három generációt. És ott, azon a kis udvaron, egy régi pad mellett, a szeretet új formát öltött: mezítlábas nevetéssé, és egy nagymama szívdobbanásává, amit az ég is hallott.

Ajándék eső

Egy nyári, esős estén sétára indultam. Az arcomat lágyan érintő, szelíden szitáló eső egyáltalán nem zavart – sőt, kifejezetten élveztem. Az eső frissítő illata átjárta a levegőt, mintha megtisztította volna a forró, fülledt nap nyomasztó terhét. Ahogy lépkedtem, a gondolataim lassan elcsendesedtek, a lelkem megnyugodott. Az utca fényei meghitten ragyogtak körülöttem, mintha mindegyik lámpa egy apró reményt sugárzott volna felém.

Egy esernyőt tartottam a kezemben, de ahogy haladtam, úgy éreztem, minden lépéssel egy-egy szomorúságot hagyok magam mögött. Az évek során felgyülemlett fájdalmak és csalódások lassan szertefoszlottak, akár az esőcseppek, amelyek új életet fakasztanak a kiszáradt földön. Úgy tűnt, ez a séta engem is újraéleszt. Egyszer csak megálltam, és letettem az esernyőt. Rájöttem, hogy nincs rá szükségem. Miért is védekeznék a nyári eső ellen, amely maga a tisztaság és a megújulás?

Széttártam a karjaimat, és hagytam, hogy az esőcseppek lágyan végiggördüljenek az arcomon. Éreztem a friss eső tiszta illatát, amely egy pillanat alatt életkedvet csepegtetett belém. A szám mosolyra húzódott. Rájöttem, hogy régóta elfelejtettem igazán élni, megélni a pillanatokat. Belevesztem a mindennapok sodrásába, és problémáim szorításában éltem. De most megértettem: még nem késő. Még élhetek, élvezhetem az élet apró csodáit. Eldöntöttem, hogy ezentúl így lesz.

Mosollyal az arcomon, a szívemben örömmel folytattam a sétámat. Az esernyőt ott hagytam – örökre. Már nincs szükségem rá, mert nincs mitől félnem. Semmi és senki nem árthat nekem, hiszen a boldogság védelmező pajzs, amit senki nem törhet át. Visszanéztem az esernyőre, amely most már a múltamat jelképezte – a fájdalmakat, a terheket, amelyeket végre letehettem.

Az eső egyre jobban esett, de nem bántam. Hagytam, hogy lemossa rólam a múlt sebeit, fájdalmait. Minden lépéssel könnyebb lett a szívem. Mély hálával fogadtam ezt az esőt – ezt az ajándékot, amely tisztára mosott, és újraéledést hozott az életembe.

Hazugság volt...

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ádám és Éva épp egy hétvégi pihenésről tértek haza. Éva mélyen csalódott. A szállodában voltak, amikor Ádám zuhanyozni ment, és megszólalt a telefonja. A kijelzőn egy nő neve villant fel. Éva felvette, de nem szólt bele. A vonal túloldalán a nő „Szívemnek” szólította Ádámot, azt hitte, ő van a vonalban. Éva zokogva tette le a telefont. A tökéletesnek ígérkező hétvége romba dőlt. Ádám magyarázkodott, de hiába. Amikor megérkeztek, és leszálltak a buszról, Éva annyit mondott:

– Öleltél, csókoltál, a fülembe suttogtad, mennyire szeretsz. Minden érintésed hazugság volt! Itt a vége.

Az eső is eleredt, mint Éva könnyei, ahogy hátat fordított Ádámnak, és elindult haza.

Úgy sétálnék veled

 

Úgy sétálnék veled az esőben
Bőrig ázva, kézen fogva,
Nevetve, kacagva, csókolva,
Vizesen jól összebújva!

Táncolnánk a tenger homokjában
Elázott, tapadó ruhában,
A lemenő Nap sugarában,
A szerelemtől mámoros világban.

Egymás szemébe néznénk,
Pillantásunkkal mindent
Megigéznénk, ujjainkat
Egymás hajába túrnánk,
Nedves csókjainkat kóstolgatnánk