Lélek Dala Videó Horváth Ákos előadásában

Örömmel és szeretettel osztom meg veletek Lélek Dala című versemet, melyet Horváth Ákos színművész csodálatos előadásában hallhattok, lélekből-lélekhez.

Odadó anyai kéz

Honnan az erő? Senki sem tudja.

Ha fáradt Ő akkor is mosolyog,

nem látod rajta soha,

Ha kell, kezét

meghosszabbítja,

átöleli távolból is, gyermekét ha hívja.

Ad és ad, csendben, szelíden támogat,

Nem kér, nem vár, csak szívéből árad

minden tovább.

Mert ő az, kinek ereje soha nem apad,

Szíve szeretetből van, mely egy csoda.

Szívből jövő szeretet termelődik benne,

Újra és újra, mint napsugár reggelre.

Odaadásból fakad, végtelen forrás,

gyermeke öröme számára a legnagyobb

boldogság.

Földanya

Márta egy reggelen egy elbűvölő helyen találja magát, ahol a fák magasra nyúlnak, és a tó vize szelíden tükrözi a kék égboltot. A hely neve: Hallstatt, egy kis falu Ausztriában, a hegyek lábánál, mely a természet szépségét és erejét egyaránt őrzi.

Márta leült a tóparton, és hosszan nézte a víz szelíd hullámzását. Ekkor egy halk, mély hang szólalt meg belülről, mintha a Föld maga beszélne hozzá.

– Üdvözöllek, kedves Márta. Nem véletlen, hogy ide vezérelted lépteidet. Hallstatt a világ egy eldugott szeglete, ahol minden lélek megpihenhet. – mondta Földanya.

– De csodálatos itt minden… A fák, a víz, az egész táj. Miért olyan tökéletes itt minden? – kérdezte Márta.

– Mert én vagyok minden egyes levél, minden egyes fuvallat, minden egyes csepp víz. A Föld a legnagyobb kincs, amit valaha is birtokoltok. Az emberek elfeledték, hogy az én karjaim között élnek. De itt, ezen a helyen, ahol a hegyek megölelik a tavat, még hallani a szavaimat. A négy elem – a Föld, a Víz, a Tűz és a Levegő – mind együtt dolgoznak a harmóniában. Minden egyes élőlény a részem – válaszolta Földanya.

– De hogyan tudjátok mindezt fenntartani? Hogyan működik ez a csoda? – kérdezte ismét Márta.

– A négy elem egyensúlyban tartja a világot. A Föld adja a támaszt, a víz frissít, a tűz melegít, a levegő pedig éltet. Mindegyik más-más szerepet játszik, de együtt teszik lehetővé az életet. Amikor valami zűrös történik, például a víz elapad, vagy a tűz elvadul, akkor az egyensúly megbomlik. Az emberek gyakran megfeledkeznek erről az egyensúlyról – adta meg az újabb választ Földanya.

– Miért hallom mindazt, amit mondasz nekem? – kérdezte újból Márta.

– Mert a szíved tiszta, Márta. Látod a világ csodáit, és figyelsz rájuk. Nem mindenki képes erre. Te pedig most, hogy eljöttél ide, itt hagyhatod, hogy a természet magához öleljen, hogy megtaláld a harmóniát magadban is – válaszolta Földanya.

– De mit tehetek én, hogy segítsek?

– Az első lépés mindig a figyelem. Ha figyelsz, megérted a világot. Aztán, ha érzed a kapcsolatot, amit velem, a Földdel ápolsz, akkor tisztelettel bánsz vele. Az emberek, akik tisztelik a Földet, visszakapják a csodát. A fák, a vizek, az erdők mind hálásak lesznek, ha törődsz velük – magyarázta Földanya.

– Tehát nem csak élni kell, hanem tisztelni és szeretni is?

– Pontosan. A tisztelet mindenben ott van. A Föld a kincs, de ti magatok is azok vagytok. Ne feledjétek, hogy a természet az, ami mindannyiotokat táplálja – fejezte be Földanya.

– Köszönöm szépen, Földanya. – köszönte meg Márta.

– Szívesen. – válaszolta Földanya.

Márta elmerengett a szavakon, a csendben, csak a tó halk hullámzása volt hallható. Oly sok mindent megértett. A tisztelet és szeretet a természet iránt élete mindennapjai részévé váltak.

Álom marad?

Valahol mélyen bennem él egy könyv. Lapról lapra rakodott össze bennem, évek óta érlelem, mint titkos virágot, amely sosem nyílik ki egészen. Sorokba öntöttem a szívem, éjszakák csöndjében, hajnalok halvány fényénél. Az ujjaim már tudják, mit kell írni, a gondolataim súgják, milyen világokat álmodtam meg. És mégis... ott motoszkál bennem a kérdés: lesz-e valaha könyv ebből az álomból?

A papír illatát akarom érezni. A saját betűimet, ahogy sorakoznak valaki más kezében, valaki más polcán, aki talán épp azokat a szavakat várta, amelyeket én írtam. De a valóság hideg keze visszahúz. Mindenhol számok, összegek, forintok. Kiadás, nyomtatás, reklám – mindegyik mögött ár, mindegyik mögött fal.

Szeretek írni. Nem tudok nem írni. De mikor már nem elég, hogy a szavak bennem vannak – mikor azt szeretném, hogy lássák is őket, olvassák, értsék – akkor hirtelen túl nagy árnak tűnik az álom.

Elkeseredek. Nem a haszon hiánya miatt. Nem a siker miatt. Csak azért, hogy egyszer valaki azt mondhassa: „Láttam a könyved a polcon.” De honnan vegyem azt a sok pénzt, amibe kerül? A költségek, a terjesztés, a reklám... mind egyre távolabb tolják azt, ami valaha olyan közel volt a szívemhez.

Néha úgy érzem, a nyomtatott könyv számomra nem más, mint egy túl drága luxus, mint egy palota kulcsa, amihez nincs zár, amit nem nekem készítettek. És mégis… valahol belül fáj. Hogy ennyibe kerül, hogy ennyire elérhetetlen.Ilyenkor felteszem a kérdést: abbahagyjam? Mi értelme?

De aztán újra előveszem a tollat, leülök, mert mást nem tehetek. Az írás nem kér pénzt, csak lelket. Ez az egyetlen kincs, amit sem fal, sem szám, sem hideg valóság nem vehet el tőlem. Az írás az életem.

A lélek otthona

Behunyom a szemem,

és lassan felemelkedem –

mint széllel táncoló levél,

elhagyva a zajt, a terhet, a gondokat.

Oda, ahol a láthatatlan világ

szelíd fényekből és hangtalan dallamokból létező ölelés.

Érzem, ahogy áthat, átsimul rajtam,

ahol nincs fájdalom,

csak valami tiszta, örök lágyság.

Szeretem a földi életet, igen,

minden poros szépségével,

minden küzdésével együtt –

de néha nehéz, kegyetlen, könyörtelen,

mint sötét foltok a fény mögött.

Ott fenn azonban mennyei muzsika szól,

szinte megfoghatatlan,

mégis bennem rezeg,

mintha csillagok dalolnának

az ismeretlen terek peremén.

Fénye finoman körbeölel,

dallama úgy simul hozzám,

ahogyan itt, a Földön, ritkán –

mert ott minden hang

szeretetből fakad.

Érzem: nem vagyok egyedül.

Nem vagyok soha egyedül.

Végtelen karok tartanak,

túl minden határon.

Persze itt lent is él a szeretet –

néha gyönyörű,

néha még erősebb is talán,

de ilyen tisztán,

ilyen feltétlenül

ritkán mutatja arcát.

Kinyitnám a szemem…

mégsem teszem.

Ebben a pillanatban

minden, ami vagyok,

helyére simul –

hiszen otthon vagyok.

Ezt az érzést nem engedem,

nem eresztem.

Beleírom a szívembe,

oda rejtek egy apró darabját,

hogy amikor majd újra látok,

akkor is velem maradjon.

És így, lassan,

nyugodt lélekkel

kinyitom a szemem.

Béla és az Óriás Croasson

Reggel. Pontos idő: 06:59. Az ébresztőóra rezzenéstelenül áll, mint egy sunyi cinkostárs, aki pontosan tudja, hogy pillanatokon belül világok omlanak össze.

Béla alszik. Álmodik. De nem akármilyen álmot: egy óriási croissant üldözi őt egy végtelen réten. A croissant-nak arca van. Karjai is vannak. Sőt, egy kis francia sapka is a fején feszít. Közben ezt kiabálja:

– KELJ FÖL! KEEEEEELJ FÖL, TE LUSTA EMBER!

Béla menekülne, de a lábai valahogy... kispárnákból vannak. Lassan totyog, mint egy álmos flamingó, miközben a croissant úgy közeledik, mintha rakétákat kötöttek volna rá.

És amikor már majdnem utoléri, hirtelen előkap egy gigantikus ébresztőórát, Béla arcába tolja, és az felüvölt:

BIMM-BAMM-BIMM-BAMM!!!

Béla felpattan az ágyban, karjait maga elé kapja:

– NE EGYÉL MEG, TE ÓRIÁS CROASSON!!!

Zihálva körbenéz. Nincs croissant. Csak a szoba, a takaró, meg a falióra.

Lenéz: az ébresztőóra ártatlanul villog:

06:59.

Az óra még meg sem szólalt – Béla álmodta, hogy csörög.

Egy pillanatig csak nézik egymást, Béla és az ébresztőóra. Aztán Béla végül felkelt, egy kávét főzött, és miközben az ablakhoz lépett, megállt egy pillanatra:

– Bármit is álmodtam, a legnagyobb hiba, amit elkövethetek, hogy ne élvezzem a reggeleket... Croissant nélkül.

Toszkán reggel 4.fejezet Valóra vált álom

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Az elkövetkező napokban Giovanni viselkedése megváltozott. A korábbi közvetlenségét felváltotta egyfajta távolságtartás, mintha valami nyomasztaná. A telefonhívások egyre gyakoribbá váltak, és gyakran félrevonult, hogy beszéljen. Amikor rákérdeztem, mindig azt mondta, hogy üzleti ügyek, de a tekintete elárulta, hogy valami másról van szó.

Egyik reggel, amikor felébredtem, Giovanni nem volt mellettem. Az ágy hűvös volt, jelezve, hogy már régóta felkelt. Ahogy kiléptem a hálószobából, egy cetlit találtam az asztalon:

Sürgős ügy miatt el kellett mennem. Kérlek, ne aggódj. Hamarosan visszatérek. Giovanni.

A szívem összeszorult. Mi történhetett? Miért nem mondott semmit? A bizonytalanság és az aggodalom lassan felemésztett. Napok teltek el, és semmi hír nem érkezett tőle. Próbáltam hívni, de a telefonja ki volt kapcsolva. Az éjszakák magányosan teltek, és az ágy hidegsége emlékeztetett Giovanni hiányára.

Minden egyes nap nehéz volt nélküle. A gondolataim körülötte forogtak, a kétségek és a remények váltakoztak bennem. Miért hagyott el így? Talán megbánta, hogy együtt vagyunk? A lelkem mélyén azonban tudtam, hogy Giovanni nem ilyen ember.

Hogy eltereljem a gondolataimat, belevetettem magam a regényírásba. A történet, amelyen dolgoztam, hirtelen új értelmet nyert. A főhősöm, aki elvesztette szerelmét, most az én érzéseimet tükrözte. Az írás lett a menedékem, a módja annak, hogy kifejezzem a fájdalmat és a reményt.

Eközben Toszkána egyre inkább az otthonommá vált, és végleg eldöntöttem itt maradok. Megismerkedtem a helyiekkel, barátságokat kötöttem, és felfedeztem a környék szépségeit. A naplementék, a szőlőültetvények, mind-mind vigaszt nyújtottak a magányos pillanatokban.

Egy este, amikor éppen a teraszon ültem és a naplementét néztem, halk kopogást hallottam az ajtón. A szívem hevesen dobogott, ahogy felálltam és az ajtóhoz léptem. Amikor kinyitottam, Giovanni állt ott, fáradtan, de a szemében mély megbánással.

– Viola… – kezdte halkan, de a hangja elcsuklott.

– Hol voltál? – kérdeztem, és éreztem, hogy a hangom remeg az érzelmektől. – Miért nem mondtál semmit?

Giovanni mély levegőt vett, majd belépett a házba. Leültünk a nappaliban, és ő elkezdett mesélni.

– Van egy régi ismerősöm, Isabella. Évekkel ezelőtt szerelmes volt belém, de én sosem viszonoztam az érzéseit. Nemrégiben súlyos beteg lett, és nem volt senkije, aki mellette álljon. Amikor megtudtam, azonnal hozzá siettem, hogy segítsek neki. Nem akartam, hogy egyedül nézzen szembe a betegséggel.

A szavai őszinték voltak, és láttam a szemében a fájdalmat, a megbánást hogy nem mondta el nekem.

– Miért nem mondtad el ezt nekem? – kérdeztem halkan.

– Féltem, hogy félreértenéd. Hogy azt hinnéd, van valami köztünk. De most már látom, hogy hibáztam. Nem kellett volna eltitkolnom előled.

A csend súlyos volt közöttünk, de éreztem, hogy a szívemben a harag lassan feloldódik.

– Sajnálom, Viola. Tiszta szívemből szeretlek, és nem akartam fájdalmat okozni neked.

Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy közelebb léptem hozzá.

– Hiányoztál – suttogtam, és átöleltem.

Giovanni szorosan magához húzott, és éreztem, hogy a szívünk újra egy ritmusra ver.

Az éjszaka csendjében csak a szívünk dobbanása és a lélegzetünk hangja töltötte be a teret. Giovanni keze gyengéden simított végig az arcomon, majd az ajkai lágyan érintették az enyémet. A csókja tele volt szenvedéllyel és vággyal, mintha az elmúlt hetek minden érzelmét ebbe az egyetlen pillanatba sűrítené.

Lassan hátráltunk a hálószoba felé, miközben egy pillanatra sem szakadtunk el egymástól. Ahogy az ágyra feküdtünk, Giovanni tekintete mélyen az enyémbe fúródott, és éreztem, hogy minden érintése, minden csókja azt üzeni: "Szeretlek."

Az éjszaka folyamán újra és újra egymásba fonódtunk, testünk és lelkünk egybeforrt. Minden mozdulatunkban ott volt a vágy, a szeretet és az egymás iránti elkötelezettség. A hold fénye bevilágította a szobát, és a csendes éjszaka tanúja volt szerelmünk újjászületésének.

Néhány nappal később Giovanni meglepetést ígért nekem. Azt mondta, hogy van egy különleges hely, ahova el szeretne vinni. Ahogy megérkeztünk, rájöttem, hogy ugyanazon a tengerparton vagyunk, ahol először éltük át szerelmünk pillanatait.

A nap lassan lebukott a horizont mögött, a tenger aranyszínűvé vált, és a hullámok lágyan nyaldosták a partot. Giovanni egy pokrócot terített le a homokra, majd elővett egy csokor vörös rózsát és egy üveg pezsgőt. A szívem hevesen dobogott, ahogy leültünk.

– Viola – Giovanni mélyen a szemembe nézett, és egy kis dobozt vett elő. Ahogy felnyitotta, egy csillogó gyűrű bukkant elő benne. – Sosem gondoltam volna, hogy újra így fogok szeretni valakit, de te… te mindent megváltoztattál. Veled teljes az életem. Lennél a feleségem?

A könnyek némán gördültek végig az arcomon, de ezek már a boldogság könnyei voltak.

– Igen – suttogtam, és a karjaiba vetettem magam.

Giovanni gyengéden megcsókolt, a tenger halk morajlása körülölelt minket, és én tudtam: itt, ezen a helyen kezdődik el az új közös életünk.

Végérvényesen. Egy álom vált valóra.

VÉGE