A mezők fölött forró párát fúj a szél,
nyár-üstben izzik minden falevél.
De bennem tó tükröz – mély, kék nyugalomban,
melyet a csend kavicsai karcolnak titokban.
A Nap korongja lassan aranyhídra lép,
s a Föld szívéből felbugyog az élet-ének.
Kezedbe adnám most a csönd vizét,
hogy lehűtse lázadó szíved tüzét.
És ott, ahol a fény és árnyék összeér,
szárnyat bont a remény, akár a fehér
pillangó, mely halkan rád hajol –
nyár szíve ez, örök és ragyogó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése