A köd úgy borult a tájra, mintha emlékekből szőtt fátyol ereszkedett volna a világra. A Nap alacsonyan ült a horizonton, fénye aranyló ösvényt rajzolt az égre emelkedő útra, mely sehol nem ért véget – csak haladt, egyenesen a ragyogás szívébe. Egyetlen alak állt az úton. Magányosnak tűnt, mégis valami láthatatlan erő ölelte körül.
– Most induljak el? – suttogta halkan a nő. Hangját alig hallotta meg bárki, mégis válasz érkezett. Belülről. Mélyről.
– Igen. Már régóta vártunk rád.
Nem volt ott senki. De ő mégis érezte, hogy: nem egyedül van. Az út mentén apró, pislákoló fények gyúltak. Mint kis csillagok a földön. Mintha minden egyes lépéséhez valaki gyufát gyújtott volna a sötétben, hogy lássa, merre menjen.
– Kik vagytok ti? – kérdezte.
– Mi vagyunk azok, akik mindig fogtuk a kezed, mikor azt hitted, senki sincs melletted. Mi vagyunk a könnycseppekben oldódó szeretet, a csöndes imák válaszai. Angyalok vagyunk. Néha emberi alakban, máskor csak egy érzésként, egy gondolatként.
Lépkedni kezdett. Az út alatt semmi nem volt, csak a puha, aranyszínű felhők, melyek lebegve őrizték a mélységet. Mégsem félt.
– Miért kellett ennyit egyedül lennem? – kérdezte. Szemei megteltek könnyel.
– Mert az emberi lélek a magányban válik igazán önmagává. Ott hallja meg a szív valódi hangját. Ott találkozik velünk is.
Aztán hirtelen a felhőkből kibukkant egy emlék. Egy férfi arca. Nevetett. A nő megállt.
– Ő... ő miért ment el? Miért vettétek el tőlem?
Csend. Majd egy újabb hang – más, mélyebb, mint a többi:
– Nem vettük el. Ő vállalta, hogy előremegy. Az ő keze is itt van most. Csak te nem érzed mindig.
A nő leguggolt az út szélére. Letépett egy apró virágot a sziklaperem mellől – nem is tudta, hogyan nőhetett ott. Kezébe vette. Reszketett az ujja, ahogy megsimogatta a szirmokat.
– Minden fájdalmat túléltem. Minden veszteséget. De néha... csak azt szeretném, ha valaki megölelne.
És akkor megtörtént. Nem látható karok ölelték körül. Fény ömlött a testére, lágy, meleg, és egy pillanatra úgy érezte, újra gyermek. Ott volt minden ölelés, amit elfelejtett, minden „szeretlek”, amit sosem mondtak ki, de mégis benne volt minden szembenézésben, minden elengedésben.
– Tovább kell menned. Még nem ért véget. A cél közel van – de nem ott, ahol keresed.
– Hol van akkor?
– Ott, ahol önmagadban végre teljes leszel. Ott, ahol már nem keresel, csak vagy.
A nő ismét elindult. A Nap fénye egyre erősebben ragyogott előtte, már alig látta a következő lépést. Az út keskenyedett, a szél sírni kezdett, mintha a hegyek mesélnék fájdalmaikat. De a nő nem állt meg.
Az utolsó mondat már csak gondolatként csengett benne:
– Valaki mindig fogja a kezed. Akkor is, ha nem látod. Akkor is, ha úgy tűnik, senki sincs.
És az út – egyszer csak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése