Július nem robban be —
ő úgy érkezik, mint egy kis virág,
ami sokáig a föld alatt élt,
csendben, szinte láthatatlanul.
Nem sietett.
Nem kellett, hogy lássák.
Csak érlelődött,
és napfényről álmodott,
ölelésről, esőről,
az égről, amit még sosem látott.
És most…
egyszer csak kibújt.
Finoman, törékenyen, de mégis erősen.
Nem harsányan, nem kérkedve —
csak úgy, ahogy a lélek virágzik:
igazán.
A július is ilyen lesz.
Nem a világért, nem a zajért —
hanem azért, ami belül már készen áll.
A bennem élő kis virágért,
aki végre látni akarja a fényt, és
meg is látja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése