Hóember és fakanál

A kert hófehér csendjében állt egy magas hóember. Szénszemei csillogtak a hidegben, répaorra büszkén meredt előre, kezében egy rozsdamentes fakanál.

– Juci! – szólította meg hirtelen, meglepően mély, ropogós hangon.

A lány megdermedt, majd ijedten hátrált. – Te tényleg beszélsz?!

– Igen – mosolygott szélesen. – Pisti vagyok. Munkaidőben hóember, egyébként egy kissé különc szakács.

– Mit főzöl ilyenkor télen? – kérdezte nevetve.

– Hóleves-specialitást – felelte büszkén. – Hópelyhet, dérport, egy csipet szélzúgást teszek bele, és persze egy csipetnyi tél varázsát.

– Ez ehetetlennek hangzik! – kuncogott Juci.

– Nem neked készítem – biccentett a fán ülő varjak felé.

Egy fekete varjú leugrott, meghajolt, majd vidáman kért még egy kanállal a különös ételből.

Csillagok tánca

Csillagok táncolnak halk léptekkel,

Hold fénye hinti lágy szőnyegét.

Álmából ébred a csendes táj,

Hol fény és árnyék könnyedén száll.

Ezüstszárnyon lebeg a csend,

Szívünk ritmusa összefonódik, mint lent.

Táncol a Hold, a csillagok ragyognak,

S a lélek szabadon, végtelenül boldog.

Láthatatlan erő (Saját tapasztalatomat írtam le. Próza )

Voltak napok, amikor úgy éreztem, a hátamon hordom az egész világot.

Reggelente a kávé gőze fölött pedig már a napi teendők hosszú listája sorakozott bennem.

Mosni, főzni, takarítani, bevásárolni. Gyógyítani a sebes fájó térdeket, elcsitítani a sírást, megoldani a házi feladat rejtélyeit.

Mesét olvasni, amikor már a szemem alig tudtam nyitva tartani. Inkább kitaláltam egy mesét.

És közben ott lenni nőként, társként, dolgozó emberként… mindenhol százszázalékosan.

Kívülről talán úgy tűnt, minden rendben van. Az asztalon ott volt a terített vacsora, a gyerekek nevetése betöltötte a házat.

De belül… néha éreztem, ahogy a vállamra rakódik minden nap minden súlya. Mindezt egyedül négy gyermekkel, segítség nélkül.

Olyan terhek ezek, amelyeket senki nem ért meg, senki nem lát, csak hordozni lehet őket, hangtalanul.

Voltak pillanatok, amikor összerogytam volna. Amikor azt éreztem, nincs erőm tovább csinálni. Valahogy mindig találtam egy apró fényt — egy gyermeki mosolyban, egy csendes ölelésben, a tudatban, hogy valami maradandót adok.

És ezek a fények újra felegyenesítettek.

Most, visszanézve, tudom: minden nehézség, minden kimerült este, minden könnycsepp átalakult bennem.

Nem csak túléltem — bölcsességgé formáltam mindazt, amit átéltem.

Megtanultam, hogy az erő nem a hangos harcban rejlik, hanem a csendes kitartásban.

Ráébredtem: a szeretet az a láthatatlan erő, ami bármilyen súlyt könnyebbé tesz.

Ma már nem teherként tekintek arra, amit cipeltem.

Hanem hídnak, amelyen átjutva erősebb, bölcsebb, teljesebb emberré váltam.

És tudom: minden, amit adtam, ott él tovább azok szívében, akiket szeretek.

Gyermekkori emlék

Apró kezem markolta a magot,

szívem a tyúkok közt ritmust dobogott.

Fehér és barna tollú kis sereg,

szaladt felém, hogy reggelit vegyenek.

Ragyogott a reggeli napfény hajamban,

szél csókolta puhán a piros arcomat.

Szoknyám szélén koppant pár kis csőr,

mintha mondták volna:

„Adj még, kicsi lány, oly jó a magocskád!”

A porban táncolt a sok apró láb,

tollszárny csattogott, víg táncot járt.

S boldogan szórtam szerte a magokat,

az udvar dalolta a reggeli hangokat.

Az udvar illata friss és régi,

minden emlékem most újra a régi.

S a tyúkok közt ott volt a derű,

Körbe vettek, annyira szerettek,

ez az emlék szívembe szállt,

és őrzöm azt egy életen át.

Harmónia – a víz és szél dala

A fény ujja a lombok között játszik,

arany port szór a víz fodraira,

és a vízesés fehér fátyla

szelíden öleli a köveket.

A part mentén

gólyahírek sárga mosolya ring,

harangvirágok lilás csengése

érinti a szél fülét,

páfrányok mélyzöld legyezői

őrködnek, mint ősi barátok.

A víz illata friss,

mint hajnalban a hegyek lélegzete,

és benne van a Föld csendje,

a virágok édes ígérete,

a fenyők gyantás, meleg emléke.

Itt minden szín egy húron pendül,

minden levél a dallam része,

a víz és a szél

láthatatlan zenekara

játszik az égbolt kékje alatt.

Ez a hely maga a harmónia,

ahol a lélek

megtalálja önmagát,

és együtt lélegzik mindennel.

A tükör titka

Az ódon bazár félhomályában egy teve mozdulatlanul állt. Mellette egy repedezett tükör, aranykeretben, rajta évszázadok pora.

– Ez nem eladó – szólt a kereskedő rekedt hangon.

– Miért nem? – kérdeztem halkan, miközben a szívem furcsán dobbant.

– Aki belenéz, megváltozik. Átok ül rajta – felelte komoran.

– Nem hiszek a babonákban – mondtam kíváncsiságtól fűtve.

Jót mosolyogtam, belenéztem a tükörbe.

A tükörben a teve futott, mögötte én ültem, palástban.

Homok ropogott a fogaim közt. A Nap égette a bőrömet.

– Ez… hogyan lehetséges? – suttogtam.

A bazár egy pillanat alatt eltűnt körülöttem, és a forró homok nyelt el mindent, miközben a tükörben egy boszorkány arcát láttam, aki hangosan kacagott.

Csigaolvasás

A könyvtár legalsó polcán egy apró csiga lakott, akit Gutenbergnek hívtak.

Minden nap egyetlen betűt olvasott, türelmesen.

– Kérlek, ne nyálazzad össze a könyv sarkait – sóhajtott a könyvtárosnő, miközben a napfény lágyan szűrődött be az ablakon.

– Bocsánat, de ez a vers annyira megérintett...

– Ez már nem olvasás, inkább meditáció – mondta a könyvtáros.

– Én inkább csigaléptékű műélvezetnek hívom – válaszolta Gutenberg.

– A könyvjelző is megunta, és csendben eltűnt a lapok között.

– Az örömtől, gondolom – nevetett a nő.

Aznap este a csiga új könyvet kért, a címe: „Gyorsítsd fel az életed!”

Nevetett, majd elaludt az első betűn, mert még a csigatempóban is van varázslat.