A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szél. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szél. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. július 26., szombat

Nyár szíve



A mezők fölött forró párát fúj a szél,
nyár-üstben izzik minden falevél.
De bennem tó tükröz – mély, kék nyugalomban,
melyet a csend kavicsai karcolnak titokban.
A Nap korongja lassan aranyhídra lép,
s a Föld szívéből felbugyog az élet-ének.
Kezedbe adnám most a csönd vizét,
hogy lehűtse lázadó szíved tüzét.
És ott, ahol a fény és árnyék összeér,
szárnyat bont a remény, akár a fehér
pillangó, mely halkan rád hajol –
nyár szíve ez, örök és ragyogó.

2025. július 13., vasárnap

Valaki mindig fogja a kezed



A köd úgy borult a tájra, mintha emlékekből szőtt fátyol ereszkedett volna a világra. A Nap alacsonyan ült a horizonton, fénye aranyló ösvényt rajzolt az égre emelkedő útra, mely sehol nem ért véget – csak haladt, egyenesen a ragyogás szívébe. Egyetlen alak állt az úton. Magányosnak tűnt, mégis valami láthatatlan erő ölelte körül.
– Most induljak el? – suttogta halkan a nő. Hangját alig hallotta meg bárki, mégis válasz érkezett. Belülről. Mélyről.
– Igen. Már régóta vártunk rád.
Nem volt ott senki. De ő mégis érezte, hogy: nem egyedül van. Az út mentén apró, pislákoló fények gyúltak. Mint kis csillagok a földön. Mintha minden egyes lépéséhez valaki gyufát gyújtott volna a sötétben, hogy lássa, merre menjen.
– Kik vagytok ti? – kérdezte.
– Mi vagyunk azok, akik mindig fogtuk a kezed, mikor azt hitted, senki sincs melletted. Mi vagyunk a könnycseppekben oldódó szeretet, a csöndes imák válaszai. Angyalok vagyunk. Néha emberi alakban, máskor csak egy érzésként, egy gondolatként.
Lépkedni kezdett. Az út alatt semmi nem volt, csak a puha, aranyszínű felhők, melyek lebegve őrizték a mélységet. Mégsem félt.
– Miért kellett ennyit egyedül lennem? – kérdezte. Szemei megteltek könnyel.
– Mert az emberi lélek a magányban válik igazán önmagává. Ott hallja meg a szív valódi hangját. Ott találkozik velünk is.
Aztán hirtelen a felhőkből kibukkant egy emlék. Egy férfi arca. Nevetett. A nő megállt.
– Ő... ő miért ment el? Miért vettétek el tőlem?
Csend. Majd egy újabb hang – más, mélyebb, mint a többi:
– Nem vettük el. Ő vállalta, hogy előremegy. Az ő keze is itt van most. Csak te nem érzed mindig.
A nő leguggolt az út szélére. Letépett egy apró virágot a sziklaperem mellől – nem is tudta, hogyan nőhetett ott. Kezébe vette. Reszketett az ujja, ahogy megsimogatta a szirmokat.
– Minden fájdalmat túléltem. Minden veszteséget. De néha... csak azt szeretném, ha valaki megölelne.
És akkor megtörtént. Nem látható karok ölelték körül. Fény ömlött a testére, lágy, meleg, és egy pillanatra úgy érezte, újra gyermek. Ott volt minden ölelés, amit elfelejtett, minden „szeretlek”, amit sosem mondtak ki, de mégis benne volt minden szembenézésben, minden elengedésben.
– Tovább kell menned. Még nem ért véget. A cél közel van – de nem ott, ahol keresed.
– Hol van akkor?
– Ott, ahol önmagadban végre teljes leszel. Ott, ahol már nem keresel, csak vagy.
A nő ismét elindult. A Nap fénye egyre erősebben ragyogott előtte, már alig látta a következő lépést. Az út keskenyedett, a szél sírni kezdett, mintha a hegyek mesélnék fájdalmaikat. De a nő nem állt meg.
Az utolsó mondat már csak gondolatként csengett benne:
– Valaki mindig fogja a kezed. Akkor is, ha nem látod. Akkor is, ha úgy tűnik, senki sincs.
És az út – egyszer csak...

2025. július 8., kedd

Fájdalmas vihar



A szél ma nem csak fákhoz szólt,
bennem is átvonult a zaj –
csontjaim közt remegve szólt
egy régi, elfeledett jaj.

A háztetők fölött sikoltott,
mint elfojtott, mély sóhajok,
megcsavart mindent, ami mozdult,
s amit ősidők óta hordozok.
A fű hajolt, nem kérdezett,
a felhő nyúlt, de nem esett –
a fákat térdre vitte mégis,
s bennem valami megrepedt.
Nem kértem fájdalmat, de jött,
mint rég ismert, hűséges vendég,
szívem ajtaján becsapott,
s mögötte csend… megértés… rejtőzött.
Mert minden vihar mondani jön,
hogy amit rejtek, nem marad,
a változás nem könyörül,
de hoz: igazabb holnapokat.
Most, hogy csendesült a táj,
s a levegő tisztább –
érzem, hogy én is új erővel
lépek át a holnap kapuján.

2025. június 23., hétfő

Beszélő felhők



Suhannak fenn a beszélő felhők,
törtfehér álmok az Ég tenyerén,
a szél selyemujja cirógatja őket,
táncolnak csendben a nyár peremén.
Nevetnek halkan, ha a Nap rájuk pillant,
aranyat hint rájuk – játszanak vele,
árnyékuk lassan a rétet puhán érinti,
mint kedves szó, mi a szívhez simul.
Formájuk változik – most szív, most madár,
történet lesz mind, ki figyelni mer,
egyszer csak rólad mesél egy kicsi felhő,
és válaszol is, ha szíved figyel.
Ó, nyár! Ó, égbolt! Ó, szélben élő csoda –
milyen könnyű hinni, hogy minden egy dal,
ha a felhők szólnak, s te csak nézed őket,
máris a lelked is táncolni akar...

2025. március 11., kedd

A Nap és Szél játéka



Egy csodás nyári délután, mikor a Nap meleg aranyfénye elárasztotta a rétet, Lillácska és az anyukája a puha fűben feküdtek. A levegő friss és édes volt, mintha minden egyes lélegzetvétellel új életet kaptak volna a virágok. Különleges illatok terjengtek a réten: a levendula lágy, nyugtató illata keveredett a nefelejcsek frissességével, a kamilla édesen fűszeres illatával és a pipacsok élénk virágporos fuvallataival. Minden egyes virág mintha suttogott volna egy rejtett üzenetet, miközben a szél finoman érintette őket. A fű, ami körülölelte őket, végtelen nyugalmat árasztott.
A réten a virágok nemcsak illatukkal, hanem színeikkel is ragyogtak. A pipacsok vörösessége, a margaréták fehérsége, a kék ibolyák és a lila levendulák mind együtt táncoltak. A rét egy élő festményként terült el előttük, mintha a Föld magához ölelte volna a Nap fényét, és életre keltette volna a színeket.
A madarak a közeli erdőben csicsergő dalokat énekeltek. Az Ég kékjében a puha felhők lassan vándoroltak, mintha egy rejtett táncot járnának az Ég és a Föld között. A Nap hol elbújt mögöttük, hol újra felbukkant, mintha épp egy varázslatos játékot játszottak volna.
Lillácska, az öt éves kislány, szeretett a réten virágokat szedni. Anyukájával együtt koszorút készítettek, amit a fejükre tettek. Anyukája volt a királynő, ő pedig a hercegkisasszony, aki szívesen kérdezett, így fedezte fel a világot. Ahogy a felhőket figyelte, egyszer csak megszólalt:
– Anya, nézd, az ott olyan, mint egy oroszlán! – mutatott az égre, ahol egy hatalmas felhő formája tényleg egy oroszlán alakját idézte.
– Igazad van, kincsem. De nézd csak ott, előtte meg egy nyuszi formájú felhő van! Mintha kergetné a nyuszit. – válaszolta az anyukája mosolyogva, miközben Lillácska szemei csillogtak a kíváncsiságtól.
– Tényleg!
– Anya, a Nap és a felhők ilyenkor játszanak egymással? Szerintem igen. Szerinted is? A szél fújja a felhőket, ugye? Ő is játszik velük?
– Valóban olyan, kincsem – válaszolta anyukája szeretettel.
– Ahogy te is látod, egy csodálatos játék folyik az Égen, és most mi is részesei vagyunk.
Lillácska mosolygott, majd egy újabb kérdés szökött fel ajkára:
– Anya, amikor vihar van, akkor is játszik a szél és a felhők egymással? A Nap ilyenkor nem akar játszani? Haragszik rájuk, mint amikor én megharagszom Zsófira, mert nem akar velem játszani az oviban? Azért lesz fekete és sötét az Ég?
Az anyukája egy pillanatra elgondolkodott, majd halkan, lágyan válaszolt:
– Kincsem, a Nap sosem haragszik. Amikor vihar van, a szél és a felhők akkor is táncolnak, csak éppen akkor más a játékuk. De ne feledd, hogy a Nap mindig ott van, még akkor is, ha éppen nem látjuk. Csak egy kicsit elrejtőzik, hogy pihenhessen, és újra ragyogva visszatérjen, amikor a felhők elvonulnak. Ahogyan néha mi is pihenünk egy kicsit, hogy aztán új erővel éljük tovább a napunkat. Az Ég és a szél másképp játszanak, és így teremtenek varázslatot az Égbolton. Amikor villámlik, akkor jelenik meg a varázslat az Égbolton.
– Értem, anya.
– Itt az ideje hazamenni, kicsi lány! – szólt az anyuka.
– Jó, rendben! – válaszolta Lillácska.
Nevetgélve szedtek egy-egy csokor szép réti virágot, miközben sétáltak haza. Lillácska boldogan mesélte este apukájának el a Nap és a felhők játékát.

2024. augusztus 9., péntek

A Hajnal Arca




A Hold és a csillagok álmosan,
Egymásnak jó éjt kívánva elköszönnek,
Aranyló Nap sugarai ébresztenek,
Kedvesen mindenhová beköszönnek.
A széllel öröm táncot járnak,
Ölelkeznek, bújócskáznak.
A felhők közül kukucskálnak,
A Földnek jó reggelt kívánnak.
A reggeli szellő dala énekel,
A Nap harmatos cseppeket szárít fel.
A virágok kinyílnak a Nap sugaraira,
A méhek útra kelnek illatukra.
Az ablakon bejön a reggeli szellő,
Arcom simítja, kedvesen, ébresztő!
A Nap meleg sugarai megérintenek,
Mosolyogva, boldogan ébredezek.

2024. július 1., hétfő

Üzenet a szívbe



Vidd el, szél, a felhőkön sebesen,
Vidd el üzenetemet annak a szívébe,
Kinek lelke tavaszi szélként rebben,
Bárhol is él, de keres engem remélve.
Álmodom róla, szívem úgy várja,
Vágyamat már kiküldtem a nagyvilágba,
Hiszen mindenkinek van egy párja,
A boldogság mindenkinek járna.
A lélek tudja, mi kell nekünk,
Ha társ, akkor szerelemmel fűthetünk.
Egy ölelés, egy csók, egy szál virág –
A szívnek nem kell más, csak ezer virág.