Egyedül áll a hófödte ágon,
mint elfelejtett imádság az Ég peremén.
Alatta a táj fehérbe simul,
csendje puha, akár az emlékezés.
Hópelyhek érkeznek hangtalan,
szelíd köröket fonva köré.
A tisztaság fényként árad bennem,
lassan belém költözik.
A fehérség védőréteggé válik,
betakar múltat, rezdülést, sebet.
A várakozás lassú szívverés,
hol bennem dobban,
hol a tél szívében.
Feloldozás lebeg a levegőben,
mint hópehely, mely megpihen.
És egyszer csak
a hó tudja a nevem.
Név nélkül, súly nélkül, zajtalanul.
Az élet a tollak alatt pihen,
melegen, törékenyen,
s tovább fénylik bennem
a tiszta tér csendjén át.
