A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hiány. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hiány. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. augusztus 6., szerda

A szív suttogása



Magány ül mellém,
s a csendbe simul a hiány.
Vágyom, hogy valaki csak mellém üljön,
s vállára hajthassam a fejem.
Egy homlokpuszi…
arcom az Ő kezébe simul,
és a világ hirtelen megnyugszik bennem.
Ott, a tenyerében,
biztonság van, béke és otthon.
Szemembe nézve suttogná:
Szeretlek…
te vagy a mindenem.
Illatod a szívembe égett,
bárhová megyek, mindig érzem.
A szívem érte dobban,
és néha a magány
halkan könnyet csal a szemembe.
Szeretek egyedül lenni,
de a lelkem mélyén
csak arra vágyom,
hogy egyszer igazán
szeretve legyek.

2025. július 20., vasárnap

Fiora, az életmentő



Az Ég lila és fekete szálakból szőtte be magát azon az éjszakán, amikor a vihar elérte az erdőt. A mennydörgés mintha szét akarta volna tépni az eget, és a szél cibálta a fákat.
Katy éppen a fáskamrában volt, amikor a generátor felrobbant. A robbanás hangja visszhangzott a domboldalon, és a lángok pillanatok alatt felcsaptak.
A füst vastag falat vont közé és a kijárat közé. A szeme könnyezett, levegőt alig kapott.
– Fiora! – kiáltotta, de hangja elcsuklott.
És akkor ő megjelent.
Fiora, a szeretett kutya, teljes erőből rohant be. Katy csak annyit látott, ahogy a füst szétválik, mint a víz egy szikla körül. Fiora nem gondolkodott. Egyetlen célja volt: megtalálni, megmenteni Katyt.
A kutya vakkantott, orrával bökdöste Katy oldalát. Tépte a kabátját, ugatott, a saját testével tolta őt kifelé. Minden egyes mozdulatnál egyre erősebb volt a füst, egyre forróbb a padló, de Fiora nem hátrált.
Katy botladozva, szinte vakon kapaszkodott a kutyába. Érezte, hogy Fiora zihál, hallotta, ahogy nyüszít fájdalmában – de vitte őt tovább. A kijárat felé.
Amikor végül kitántorodtak a verandára, Katy a földre rogyott. Öklendezve köhögött, és ahogy oldalra nézett...
...Fiora összeesett.
A bundája megégett, a lábai már nem tartották.Össze volt égve. A szeme félig lehunyva.
– Nem! Fiora, ne... kérlek! – Katy térdre esett mellette. – Tarts ki, kicsim, kérlek, csak még egy kicsit!
Az állatorvosi rendelőben fehér neonfények alatt feküdt Fiora. A testét infúziók szőtték át, oxigénmaszk volt az orrán.
Katy a sarokban ült, kabátjában, még mindig füstszagúan, és reszketett. A keze ökölbe szorult, a körmeit a tenyerébe vájta. Minden porcikájával azt akarta kiabálni, hogy „Gyógyítsák meg!”, de a torkában csak néma imák dobogtak.
Az állatorvos csendben ment oda hozzá.
– Katy... megtettünk mindent. Nagyon bátor kutya. De a tüdeje... a szíve... túl sok volt ez neki.
Katy nem válaszolt. Csak bólintott. De a teste megremegett.
Odament Fiorához. Letérdelt mellé, és megsimította a kormos kis arcát.
– Te mentettél meg engem... és én nem tudtalak megmenteni téged.
A hangja megtört. – Ne hagyj itt, kiskutyám… kérlek.
Fiora gyenge farkcsóválással válaszolt. Az utolsóval.
Hetek teltek el.
A házban úgy volt minden hagyva, ahogy előtte.
A tál, a póráz, a kedvenc rongy – és a csend, ami elviselhetetlen volt. A hangja, az ugatása minden annyira hiányzott.
Katy minden este ugyanoda ült: a verandára. A tál mellé.
Még mindig várta az ő szeretett kiskutyáját.
És egy este, amikor a Hold fénykoszorút rajzolt az Ég peremére –
…valami történt.
Egy lágy szél suhintotta meg az arcát. Egy nesz a lépcsőn.
És ott állt Fiora.
Fényesen ragyogott.
Tekintete csupa szeretet. Csupa jelenlét.
Katy a torkához kapott. Könnyek szöktek a szemébe.
– Fiora...? – suttogta.
A kutya nem mozdult. Csak állt. Nézte. Aztán leült.
Pont oda, ahol az ő helye volt.
És Katy szívében megszólalt valami:
„Jöttél elköszönni Fiora? Most már mehetsz tovább, drága kiskutyám.
Elengedlek. De sosem feledlek .Menj!Tudod nagyon szeretlek.”

2025. április 3., csütörtök

Talán egyszer


A park csendjében egy férfi ült a kopott padon. Teste kissé előregörbült, mintha a súly, amit cipel, összeroppantaná. Kezei egymásba kulcsolva nyugodtak az ölében, de ujjai enyhén remegtek. Tekintete a távolba révedt, de nem látott semmit. Csak a múltban élt, egy másik időben, amely már soha többé nem tér vissza.
Mellette egy lélek ült. Az ő szerelme. Az egyetlen, aki valaha otthonává tette ezt a világot. A szél játszott az alakjával, mintha még mindig ott lenne, mintha még mindig hozzá tartozna. Egy pillanatra talán tényleg ott volt. Egy pillanatra talán tényleg érezte a közelségét, azt a melegséget, ami egykor a mindennapjait jelentette.
A férfi nagyot nyelt. Az üresség a mellkasában olyan volt, mintha egy lyuk tátongott volna a szívében, amelyet semmi nem tölthet be. Minden este, amikor lehunyta a szemét, még látta őt. Minden reggel, amikor felébredt, egy pillanatra azt hitte, még mindig ott fekszik mellette. De aztán jött a felismerés. A könyörtelen, rideg valóság. És az a fájdalom, amely nem csillapodott, csak egyre mélyebbre égett benne. Az édes emlékek és a valóság határvonalán a férfi mindig megtorpant, mintha azon a határon állna, soha nem tudva, hogy valóban elengedhette-e már, vagy még mindig ott van benne, minden egyes lélegzetvétellel.
Felemelte a kezét, mintha megérinthetné. Az ujjai a semmiben remegtek, majd lassan visszahullottak az ölébe. Légzése szaggatottá vált. A könnyei ott égtek a szemében, de nem engedhette ki őket. Mert ha egyszer sírni kezdene, talán sosem hagyná abba.
A pad megnyikordult alatta. Egy pillanatra úgy érezte, valaki hozzáért. Egy lágy mozdulat, egy szellő, amely épp csak végigsuhant a bőrén, mégis olyan volt, mintha egy kéz érintette volna. A szívverése kihagyott egy ütemet. A torkában gombóc nőtt.
– Hiányzol… – suttogta. A hangja remegett, mintha maga a szó is fájna.
A szél felkapta a fák leveleit, lágyan köré tekeredett, mintha egy láthatatlan kar ölelné át. Egy illat suhant végig a levegőn. Az ő illata. Vagy talán csak az emlékei játszottak vele. A fájdalom azonban valós volt. Túl valós.
Aztán a szél továbbfutott. A lélek lassan halványult, és a férfi ismét egyedül maradt a padon.
A mellkasában lévő szorítás elviselhetetlenné vált. Mély levegőt vett, de nem hozott megkönnyebbülést. Tenyerébe temette az arcát. A világ csendes volt, de benne vihar tombolt. Még mindig várta, hogy a szeretett személy válaszoljon, hogy egyszer csak ott legyen, mintha semmi sem változott volna. Az a végtelen vágyakozás, hogy talán egy pillanatra, talán egyetlen pillanatra újra ott lesz. De ez csak a remény, amit a fájdalom határozottan elnyomott. A férfi tudta, hogy a szeretett személy már nem jöhet vissza. De szívében valahol, egy titkos zugban, a remény még mindig ott élt, mint egy halvány fény, amit a fájdalom nem tudott eloltani. Talán sikerül egyszer túllépnie ezen. Talán a fájdalom enyhülni fog. Talán egyszer..

2024. december 10., kedd

Édesapát Karácsonyra


Karácsonyra nem kérek mást,
Hadd lássam újból édesapát,
Erős karja karoljon át,
Szívéből szeretet hulljon rám.
Katona lett, mennie kellett,
Könnyes szemmel búcsút intett,
Hiánya oly hatalmas szívemben,
Anyával az ajtót nézzük szüntelen.
Szeretet, Jézuska, kérünk téged,
Nyissa ki az ajtót, lépjen be végre!
Öleljen szorosan, úgy mint régen,
Hadd üljek újra az ő ölében.

2024. október 31., csütörtök

Anyai ölelés

Anyai ölelés, meleg szeretet,
Számomra ilyen nem létezett,
Jó éjt puszit soha nem kaptam,
Pici gyermekként mennyire akartam.
Szülői kedvesség, figyelem,
A gyermeknek lelki eledel,
Esti mesék öleléssel,
Anyai szív melegével.
Sok sok puszi és mondóka,
Gyermek szívét meggyógyítja,
Sajnos nekem nem volt ilyen,
Szomorú is volt a szívem.
Szülői szeretet, biztonság,
Egy életet meghatároz ám,
Megtanultam szívemet kinyitni,
Igazán önzetlenül szeretni.