Fél szívvel..

Szívem kiabál – de süket rá a világ,

hangom elvész, mint szélben a kiáltás.

Marad a csend, mert segíteni senki sem tud,

s a fájdalom bennem némán épít falat és kaput.

Hiányod akkora, mint a temető csendje,

ahol a kövek alatt az öröklét zeng be.

Jövök hozzád, gyertyát gyújtok érted,

suttogom: Várlak… bár tudom, nem érhetlek el téged.

Ott túl már könnyű a léted,

nincs fájdalom, nincs teher, csak végtelen fényed.

De itt maradtam én, fél szívvel,

üres karokkal, melyek többé nem ölelhetnek téged.

Ki mondja most nekem: Itt vagyok, kedvesem?

Ki simítja el könnyeimet oly kedvesen?

Kihez bújhatnék, ha éjjel fázom,

ha szeretetre vágyom, de üres az álmom?

Meghaltál… s veled halt bennem minden,

a szívem másik fele fekszik a sír kövében.

Itt állok, összetörve, némán,

s minden gyertyafényben szívem másik fele – Te – villansz fel

a temető örök csendjében.

Gyertyát gyújt a szív (Édesapám emlékére)

A temető csendje különös volt aznap. A fák kopaszon álltak, ágaik között szürke köd lebegett, mint egy régi emlék, amit az ember sosem tud elengedni. A kavicsos úton léptek zaja tört meg néha, lassú, megfontolt lépéseké.

Éva egy csokor krizantémot szorított a kezében. Fehér volt, mint a hó, amit majd hamarosan elhoz a tél, s olyan törékeny, mint a gondolat, amit magában hordozott.

Megállt a régi sírkő előtt. A feliratot alig lehetett már olvasni – elmosták az évek, a könnyek, az idő. Ujjával végigsimított rajta, mintha az érintéssel újra életet lehelhetne a nevekbe.

– Szervusz, apa – mondta halkan. Hangja megtört, mégis meleg volt, mintha egyszerre jönne belőle a fájdalom és a szeretet. – Hoztam neked virágot… meg azt a régi gyertyát is, amit anyával annyira szerettél.

A szél lassan végigfutott a kabátján, felkapta a haját, mintha válaszul simítaná meg őt valaki láthatatlan kézzel. Éva letérdelt, és a gyertyát a sírkő mellé tette. A láng először tétován pislákolt, majd fellobbant – apró, aranyló fénnyel, mint egy lélek, amely újra útra kel.

– Tudod, néha még mindig hallom a nevetésed – suttogta. – Mikor reggel kávét főzök, vagy ha valami elromlik, és automatikusan azt mondom: „Majd apa megcsinálja.” Aztán rájövök, hogy már nincs kihez fordulni…

A sírok között halk nesz támadt. Egy idős asszony közeledett, sötét kendőben, kezében mécsessel. Megállt egy pillanatra Évánál.

– Szép virágok – mondta halkan.

– Igen… – felelte Éva, elmosolyodva. – A kedvence volt.

– Az én fiam is a krizantémot szerette – sóhajtott az asszony. – Azt hiszem, ott fenn mindannyian látják, ha itt lent gyertyát gyújtunk értük.

– Igen… – bólintott Éva. – Csak néha jó lenne, ha válaszolnának is.

Az asszony elmosolyodott, szeme mélyén fénylett valami csendes bölcsesség.

– Talán válaszolnak is. Csak nem mindig szavakkal. Néha egy szélfuvallatban, egy álomban… vagy a szívben, amikor meleg lesz hirtelen, és nem tudod, miért.

A két nő némán állt egymás mellett. A lángok aprón táncoltak a szürkületben, ahogy a temető lassan aranyfénybe borult. Egy gyertya fellobbant, aztán még egy, és még egy – mintha a lelkek egymásnak adták volna a fényt.

Éva sóhajtott.

– Tudja, néha úgy érzem, mintha a gyertya nemcsak értük égne, hanem bennünk is.

– Mert így is van – felelte az asszony halkan. – Az ember szívében gyúlik meg az igazi fény.

A szél elült. Csak a mécsesek pislákoltak, és a krizantémok illata szállt lassan a hideg levegőben.

Éva még egyszer végigsimított a síron, majd lehunyta a szemét.

– Gyertyát gyújtok, apa – suttogta. – De nemcsak a sírodnál, hanem magamban is. Mert amíg emlékezem, addig élsz.

A láng megmozdult, mintha bólintana.

És a szívében – ott, mélyen, csendben – fény gyúlt.

A szív suttogása

Magány ül mellém,

s a csendbe simul a hiány.

Vágyom, hogy valaki csak mellém üljön,

s vállára hajthassam a fejem.

Egy homlokpuszi…

arcom az Ő kezébe simul,

és a világ hirtelen megnyugszik bennem.

Ott, a tenyerében,

biztonság van, béke és otthon.

Szemembe nézve suttogná:

Szeretlek…

te vagy a mindenem.

Illatod a szívembe égett,

bárhová megyek, mindig érzem.

A szívem érte dobban,

és néha a magány

halkan könnyet csal a szemembe.

Szeretek egyedül lenni,

de a lelkem mélyén

csak arra vágyom,

hogy egyszer igazán

szeretve legyek.

Fiora, az életmentő

Az Ég lila és fekete szálakból szőtte be magát azon az éjszakán, amikor a vihar elérte az erdőt. A mennydörgés mintha szét akarta volna tépni az eget, és a szél cibálta a fákat.

Katy éppen a fáskamrában volt, amikor a generátor felrobbant. A robbanás hangja visszhangzott a domboldalon, és a lángok pillanatok alatt felcsaptak.

A füst vastag falat vont közé és a kijárat közé. A szeme könnyezett, levegőt alig kapott.

– Fiora! – kiáltotta, de hangja elcsuklott.

És akkor ő megjelent.

Fiora, a szeretett kutya, teljes erőből rohant be. Katy csak annyit látott, ahogy a füst szétválik, mint a víz egy szikla körül. Fiora nem gondolkodott. Egyetlen célja volt: megtalálni, megmenteni Katyt.

A kutya vakkantott, orrával bökdöste Katy oldalát. Tépte a kabátját, ugatott, a saját testével tolta őt kifelé. Minden egyes mozdulatnál egyre erősebb volt a füst, egyre forróbb a padló, de Fiora nem hátrált.

Katy botladozva, szinte vakon kapaszkodott a kutyába. Érezte, hogy Fiora zihál, hallotta, ahogy nyüszít fájdalmában – de vitte őt tovább. A kijárat felé.

Amikor végül kitántorodtak a verandára, Katy a földre rogyott. Öklendezve köhögött, és ahogy oldalra nézett...

...Fiora összeesett.

A bundája megégett, a lábai már nem tartották.Össze volt égve. A szeme félig lehunyva.

– Nem! Fiora, ne... kérlek! – Katy térdre esett mellette. – Tarts ki, kicsim, kérlek, csak még egy kicsit!

Az állatorvosi rendelőben fehér neonfények alatt feküdt Fiora. A testét infúziók szőtték át, oxigénmaszk volt az orrán.

Katy a sarokban ült, kabátjában, még mindig füstszagúan, és reszketett. A keze ökölbe szorult, a körmeit a tenyerébe vájta. Minden porcikájával azt akarta kiabálni, hogy „Gyógyítsák meg!”, de a torkában csak néma imák dobogtak.

Az állatorvos csendben ment oda hozzá.

– Katy... megtettünk mindent. Nagyon bátor kutya. De a tüdeje... a szíve... túl sok volt ez neki.

Katy nem válaszolt. Csak bólintott. De a teste megremegett.

Odament Fiorához. Letérdelt mellé, és megsimította a kormos kis arcát.

– Te mentettél meg engem... és én nem tudtalak megmenteni téged.

A hangja megtört. – Ne hagyj itt, kiskutyám… kérlek.

Fiora gyenge farkcsóválással válaszolt. Az utolsóval.

Hetek teltek el.

A házban úgy volt minden hagyva, ahogy előtte.

A tál, a póráz, a kedvenc rongy – és a csend, ami elviselhetetlen volt. A hangja, az ugatása minden annyira hiányzott.

Katy minden este ugyanoda ült: a verandára. A tál mellé.

Még mindig várta az ő szeretett kiskutyáját.

És egy este, amikor a Hold fénykoszorút rajzolt az Ég peremére –

…valami történt.

Egy lágy szél suhintotta meg az arcát. Egy nesz a lépcsőn.

És ott állt Fiora.

Fényesen ragyogott.

Tekintete csupa szeretet. Csupa jelenlét.

Katy a torkához kapott. Könnyek szöktek a szemébe.

– Fiora...? – suttogta.

A kutya nem mozdult. Csak állt. Nézte. Aztán leült.

Pont oda, ahol az ő helye volt.

És Katy szívében megszólalt valami:

„Jöttél elköszönni Fiora? Most már mehetsz tovább, drága kiskutyám.

Elengedlek. De sosem feledlek .Menj!Tudod nagyon szeretlek.”

Talán egyszer

A park csendjében egy férfi ült a kopott padon. Teste kissé előregörbült, mintha a súly, amit cipel, összeroppantaná. Kezei egymásba kulcsolva nyugodtak az ölében, de ujjai enyhén remegtek. Tekintete a távolba révedt, de nem látott semmit. Csak a múltban élt, egy másik időben, amely már soha többé nem tér vissza.

Mellette egy lélek ült. Az ő szerelme. Az egyetlen, aki valaha otthonává tette ezt a világot. A szél játszott az alakjával, mintha még mindig ott lenne, mintha még mindig hozzá tartozna. Egy pillanatra talán tényleg ott volt. Egy pillanatra talán tényleg érezte a közelségét, azt a melegséget, ami egykor a mindennapjait jelentette.

A férfi nagyot nyelt. Az üresség a mellkasában olyan volt, mintha egy lyuk tátongott volna a szívében, amelyet semmi nem tölthet be. Minden este, amikor lehunyta a szemét, még látta őt. Minden reggel, amikor felébredt, egy pillanatra azt hitte, még mindig ott fekszik mellette. De aztán jött a felismerés. A könyörtelen, rideg valóság. És az a fájdalom, amely nem csillapodott, csak egyre mélyebbre égett benne. Az édes emlékek és a valóság határvonalán a férfi mindig megtorpant, mintha azon a határon állna, soha nem tudva, hogy valóban elengedhette-e már, vagy még mindig ott van benne, minden egyes lélegzetvétellel.

Felemelte a kezét, mintha megérinthetné. Az ujjai a semmiben remegtek, majd lassan visszahullottak az ölébe. Légzése szaggatottá vált. A könnyei ott égtek a szemében, de nem engedhette ki őket. Mert ha egyszer sírni kezdene, talán sosem hagyná abba.

A pad megnyikordult alatta. Egy pillanatra úgy érezte, valaki hozzáért. Egy lágy mozdulat, egy szellő, amely épp csak végigsuhant a bőrén, mégis olyan volt, mintha egy kéz érintette volna. A szívverése kihagyott egy ütemet. A torkában gombóc nőtt.

– Hiányzol… – suttogta. A hangja remegett, mintha maga a szó is fájna.

A szél felkapta a fák leveleit, lágyan köré tekeredett, mintha egy láthatatlan kar ölelné át. Egy illat suhant végig a levegőn. Az ő illata. Vagy talán csak az emlékei játszottak vele. A fájdalom azonban valós volt. Túl valós.

Aztán a szél továbbfutott. A lélek lassan halványult, és a férfi ismét egyedül maradt a padon.

A mellkasában lévő szorítás elviselhetetlenné vált. Mély levegőt vett, de nem hozott megkönnyebbülést. Tenyerébe temette az arcát. A világ csendes volt, de benne vihar tombolt. Még mindig várta, hogy a szeretett személy válaszoljon, hogy egyszer csak ott legyen, mintha semmi sem változott volna. Az a végtelen vágyakozás, hogy talán egy pillanatra, talán egyetlen pillanatra újra ott lesz. De ez csak a remény, amit a fájdalom határozottan elnyomott. A férfi tudta, hogy a szeretett személy már nem jöhet vissza. De szívében valahol, egy titkos zugban, a remény még mindig ott élt, mint egy halvány fény, amit a fájdalom nem tudott eloltani. Talán sikerül egyszer túllépnie ezen. Talán a fájdalom enyhülni fog. Talán egyszer..

Édesapát Karácsonyra

Karácsonyra nem kérek mást,

Hadd lássam újból édesapát,

Erős karja karoljon át,

Szívéből szeretet hulljon rám.

Katona lett, mennie kellett,

Könnyes szemmel búcsút intett,

Hiánya oly hatalmas szívemben,

Anyával az ajtót nézzük szüntelen.

Szeretet, Jézuska, kérünk téged,

Nyissa ki az ajtót, lépjen be végre!

Öleljen szorosan, úgy mint régen,

Hadd üljek újra az ő ölében.

Anyai ölelés

Anyai ölelés, meleg szeretet,

Számomra ilyen nem létezett,

Jó éjt puszit soha nem kaptam,

Pici gyermekként mennyire akartam.

Szülői kedvesség, figyelem,

A gyermeknek lelki eledel,

Esti mesék öleléssel,

Anyai szív melegével.

Sok sok puszi és mondóka,

Gyermek szívét meggyógyítja,

Sajnos nekem nem volt ilyen,

Szomorú is volt a szívem.

Szülői szeretet, biztonság,

Egy életet meghatároz ám,

Megtanultam szívemet kinyitni,

Igazán önzetlenül szeretni.