A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vágyak. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vágyak. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. július 13., vasárnap

Csokor a léleknek (lélekvers)




Egy csokor virágra vágyom,
nem csak színekre, nem csak illatokra,
hanem arra, aki hozza,
aki szívből szedi,
minden szálban ott él a szeretet,
az ő érzései, gondolata.
A pipacs piros lángja,
a vadkamilla selymes fehérje,
és a kis kék szál,
amit sosem tudok megnevezni –
de mindig imádtam.
Ez a csokor több, mint szín és forma,
többet mond minden szónál.
Az illata a természet csodája,
benne él az érintés,
a lélek könnyed ölelését hordozza,
nem csupán szirmok és levelek,
hanem szeretettel átitatott lélekfonalak.
Nem elég a szépség,
nem elég az illat –
az adó lelkét keresem,
az ölelés lágy jelenlétét,
amit csak egy igazán törődő kéz adhat.
Egy csokor virág –
egy lágy üzenet,
egy dallam, melyet csak a szív hall meg,
nem emberi fülekkel,
hanem tiszta lélekkel,
amit a szív ír,
s amit a szél csendben továbbvisz,
a lélek útján –
és én vágyom rá, rád, aki adod.

2025. június 23., hétfő

Csillaglétra



A dombtetőn csillagok fényei virrasztottak.Csendes késői nyári este volt.
Az égbolt olyan tisztán ragyogott, mintha csak azért létezne, hogy ma éjjel egy vágy teljesüljön.
Egy apa létrát állított a rét puha földjére. Két kislánya mellette állt, kíváncsian, fehér ruhában, mint két kis holdfény-pillangó.
– Ma este – mondta halkan az apa –, megtanítalak benneteket, hogyan lehet elérni a csillagokat.
A kisebbik kislány felnevetett. – Oda? – mutatott a pici kezével. – Az nagyon messze van!
A nagyobbik elgondolkodott, majd megkérdezte:
– De Apa… tényleg elérhetjük őket? A csillagokat? És… azt is, amire szívből vágyunk?
Az apa letérdelt melléjük, és egyik kezét a létrára, a másikat a földre tette. Két világ közé helyezte magát: a Föld és az Ég közé.
– Elérni… – mondta elmosolyodva – nem mindig azt jelenti, hogy megérinted. Néha azt jelenti, hogy a vágyad egybeolvad a csillagfénnyel… és egyszer csak valóra válik. De ehhez tudni kell egy-két dolgot.
A kislányok szeme csillogott.
– Mit? Mondd el! – kérlelték egyszerre.
Az apa elnézett az égre, aztán vissza a lányaira.
– Ahhoz, hogy egy vágy teljesüljön, először is tiszta szív kell.
Olyan, amely nem mások álmait akarja, hanem a sajátját.
– És? – kérdezte a kisebbik, ahogy közelebb húzódott.
– Hit – folytatta az apa. – Hinni kell benne akkor is, amikor senki más nem látja. Amikor nagyon nehéz, és minden kilátástalannak tűnik éppen. Mert a vágy először belül gyullad fel… mint egy kicsi láng. És azt te táplálod.
A nagyobbik kislány komolyan bólintott.
– De sokan hisznek, mégsem teljesül…
Az apa elmosolyodott.
– Igazad van. Mert szükség van még valamire: tudatos gondolkodásra.
Arra, hogy ne csak álmodj, hanem tudd is. Hogy lépésről lépésre épül fel minden. Először meg kell válni a fájó és nehéz érzésektől, s a berögzült, régi gondolkodástól. Amit fel kell ismerni. Ez a tudatosság.
És végül… a legfontosabb…
Mindketten várták, lélegzetvisszafojtva.
– Kitartás – mondta. – Mert az igazi vágyakat nem fújja el az első szél. Aki kitartó, annak a vágy egyszer csak meghallgatásra talál. Mert az univerzum látja: ő igazán készen áll rá, hogy átnyújtsa.
A nagyobbik lány megfogta a pálcát, amit apja nyújtott át neki, és elindult felfelé a létrán.
– Akkor én most megpróbálom, Apa – suttogta.
Lassan haladt, lépésről lépésre, mintha minden fok egy-egy belső akadályt is legyőzne benne. Amikor felért, megemelte a pálcát.
A csillag fénye hirtelen fellobbant, és egy sugár éppen a pálca hegyéhez ért. Mintha válaszolt volna. Mintha felismerte volna a szándék tisztaságát.
– Most kívántam valamit – mondta, mikor visszaért.
Az apa csak bólintott. Nem kérdezte, mit. Nem kellett.
Mert aznap éjjel, mikor mindenki aludt, egy új csillag gyúlt ki az égen.
Halványan, de határozottan elkezdett ragyogni.
És csak egyvalaki tudta: az édesapa, a vágy már úton van, és hamarosan megérkezik. Mosolyogva nézte a kislányait, és boldog volt, hiszen átadott önmagából, a szívéből egy darabot.

2025. június 17., kedd

A szél tanúja



A nap már lejjebb hajolt az égen, színei mintha a szerelmesek szívéből fakadtak volna: mély rózsaszín, sárgába hajló narancs és bársonyos bíbor. A tenger szelíden hullámzott, mintha ő is tudta volna, hogy valami különleges készülődik.
A homokban mécsesek pislákoltak, egy-egy apró láng, mint megannyi titkos kívánság.
Maya mezítláb lépkedett, ruhája szélét megemelte a szél, és haja, akár egy festmény ecsetvonása, megmozdult az alkonyat dallamára. Alex kézen fogta, szemében az a különös fény csillant, amit csak az lát, aki valóban szeret.
– Tudod – mondta halkan –, mikor először találkoztunk, azt hittem, csak egy véletlen. Aztán megértettem, hogy nincsenek véletlenek. Ez maga a csoda.
Maya elmosolyodott, és úgy nézett rá, mint aki már előre tudja a mondat végét, de mégis végighallgatja, mert minden szava ajándék.
Alex lehajolt, felvett valamit a homokból. Egy kagyló volt – de belsejébe gravírozva egy apró gyűrű lapult.
– Itt, a tenger előtt, a szél tanújaként... megkérlek: leszel az, akivel újra és újra végigsétálok az élet partján, minden nyárban, minden alkonyatban?
Maya könnybe lábadt szemmel bólintott. Nem volt szükség szavakra. A pillanat elmondott mindent.
A parton ekkor egy sirály sikoltott fel, mintha áldását adná rájuk. A tenger hulláma visszatért, s magával vitte a múltat – hogy helyet adjon a közös jövőjüknek.

2025. május 29., csütörtök

Te meg én /lélekvers/



Egyszer majd ott állunk,
ahol a tenger csókot ad az égnek,
ahol a csend is szívdobbanás,
s a nap úgy búcsúzik,
mintha csak értünk született volna.
Te meg én –
nem kérdezünk semmit,
mert a szív már mindent tud.
Ezer élet vándorlása
egyetlen ölelésbe tér haza.
A válladra hajtom a múltam,
te a szívedbe írod
a közös életünk dalát.
Nincs várakozás, csak szerelem,
csak az örök most –
ahogy rám nézel.
A lelkem hazatalált a tiédben,
mint esőcsepp a tó tükrén,
mint hajnalfény a nyíló virágon.
Nem kell szó,
mert a csendben él a szerelmünk.
Te meg én –
egy vágy, amit csillagok írtak,
egy álom, amit valóság ölel,
egy ígéret, ami életre kelt.

2025. május 25., vasárnap

Lélek Szerelem /lélekvers/



Szívem lángra gyúl, mikor rád gondolok,
Vágyak tengerén hajózom, könnyedén szólok.
Te vagy az éjben a csillagfény, titokzatos szenvedély,
Mely elhozza nekem az illatod, az igazi szerelmet,
Mi több, mint szelíd mindennapok meséje.
Benned él a tűz, mely lágyan éget, s felébreszt,
Álmok közt szőtt szövet, hol a csend beszél és a vágy fest.
Lelkem szárnyán lebeg a szó, mit csak a szíved ért meg,
Suttog a szél, hogy nélküled a világ csak üres színpad, tétlen.
Érezd meg, hogy szeretlek, e szó túlontúl kevés,
Veled a világ végtelen, s szemedben én elveszek.
Szerelem, te vagy a fény, szívemben lüktető vér.
Engedd, hogy elragadjon az érzés, mi örökre összeköt,
Most, lelkünk már régen összefort.

2025. május 19., hétfő

Szavak nélkül /lélekvers/



Szerelem ölel, s pihen a lélek,
karodban elhalkul a test.
Lágyan simít a halk lélegzet,
mint hajnalnak ébredő nesz.
Szívek zenéje szavak nélkül szól,
ajkad hív, mégis néma.
Párnád én vagyok, te takaróm,
együtt ring a csillagfényes éj.
Lelkem benned talál otthont,
szívem érint, nem csak vágy.
Egy hívás, mely túlmutat mindenen —
lélektárs vagy, kit így ismerek már.
Merre jársz, kedves? Várlak csendben,
mint hajnal szellőjét az ébredő fák.
Lelkem suttog, hív némán és türelemmel,
jöjj hozzám, légy a lágy éj selyme.
Te, ki érzed szívem titkait,
szavak nélkül együtt élünk szerelemben.
Érintésed selymes, mint hajnal húrja,
simítja virágok lágy szirmát, csendben.

2025. május 12., hétfő

Megnyílás /lélekvers/



Kitárom az ablakot –
a nap már aranyban suttog,
lágyan hajol a tengerhez,
mint szívem a vágyhoz.
Kint a csend is ragyog,
minden hullám megölel,
és bennem elcsitul lassan
a régi, zárt fegyelem.
Most megnyílok –
minden szépnek, ami vár,
minden jónak, ami jár,
és annak is, amit nem ismerek,
de sejtek –
mint fény a fátyol mögött,
mely lassan átdereng.
Ez az én időm, lehetőségem,
a jelenem, amit végre nemcsak nézek,
nemcsak túlélek – hanem örömmel megélek.

2025. május 5., hétfő

Árva hajnal



Nem tudom, milyen, ha őszintén szeretnek,
csak sejtem, ott mélyen,
mintha emlékezne rá a lelkem,
valahonnan régről, hol még nem voltak határok.
Nem tudom, mit higgyek, mit gondoljak –
a szívem régóta árva hajnal,
csalódásból szőtt takaróban
kereslek csendben, minden sóhajjal.
Veled? Talán... te hol lehetsz?
Egy el nem mondott vers sorában?
Vagy ott, ahol két kéz összefonódik,
mint ígéret a selymes éjszakában?
Létezel? Vagy csupán a vágy teremt?
Egy érintés, mely még sosem volt enyém,
de minden rezdülésem neked mesél,
mint harmat az első napsugár szemén.
Úgy vágyom hinni, hogy nem vagy álom –
hogy létezel, csak még úton vagy felém.
S míg kereslek e földi végtelenben,
magam is lépéssé válok: remény.
Mert egyszer megérkezel, csendben,
nem szóval, nem mozdulattal,
csak azzal, hogy ott leszel végre –
mint válasz egy örökkévaló mondatban:
Veled.

2025. május 3., szombat

Álomba ringatva



Este borul rám, mint selyemkabát,
fényeit csöndbe hajtja már a világ.
Odabújnék… egy szív mellé halkan,
mint Hold a tóra, vágyban, szavakban.
Álmot szőne nekem mint szerelmes takaró,
ölelése lágy lenne, mint holdfény a bőrön.
Puha lehelet, egy meleg tenyér,
melyben a szív már nem fél, csak vágyban ég.
Suttogok csendesen, ha hallaná valaki,
ki ringatna engem, lágyan szerelembe.
Ki szívében hordana, mint csillag az eget,
és őrizné szívében az én szerelmes lényemet.

2025. május 1., csütörtök

Váratlan szerelem 2. rész Tengerparti szerelmes sóhajok



A nap már éppen lebukni készült a tenger szélén, amikor Bonnie megpillantotta Aleandrót a parton. A férfi ott állt, háttal a víznek, hosszú, enyhén hullámos, őszülő haját meglengette a tengeri szél. Magas volt, karcsú, finoman sportos alkatú, szemei mély sötétbarnán ragyogtak, mint a nedves Föld eső után. Arcán árnyalatnyi borosta szaladt végig, olyan volt, mintha az idő puha kézzel simította volna végig nap mint nap.
Bonnie alacsony, törékeny termetével úgy sétált oda, mintha a szél maga sodorta volna. Vállig érő, sötétbarna haja a nyakára tapadt a sós levegőtől, szemei – mély, meleg barnák voltak– azonnal Aleandro tekintetébe kapaszkodtak. Szép arcát, finom vonásait narancsos fény simogatta, bőre selymesen csillogott a lemenő nap fényében.
– Azt hittem, nem jössz el – mondta a férfi halkan. Hangja mély volt és szelíd.
– Nem tudtam nem eljönni – válaszolta Bonnie, miközben közelebb lépett. A homok halkan sercegett a lábuk alatt. A víz zúgása, a sirályok kiáltása és a távoli szellő suttogása körülölelte őket.
Aleandro gyengéden végigsimított Bonnie arcán, ujjbegyei alatt megrebbent a nő bőre. A pillantásuk összeforrt, s a levegő köztük sűrűvé vált, mint egyetlen hosszú, visszafojtott lélegzet.
Aleandro Bonnie arcához érintette ajkait.
A csók olyan volt, mint egy sóhaj a világ szívéből. A tenger illata keveredett Aleandro bőrének melegével, az ajkaik sósak és édesek voltak egyszerre. Bonnie számára a csók íze olyan volt, mint a mézbe mártott mandula, finom és felejthetetlen. Aleandro csókjában ott volt az egész délután türelme, minden gondolata, amit addig visszatartott.
A férfi kezei Bonnie derekára siklottak, magához vonta, úgy ölelte, mint aki fél, hogy a nő eltűnik, ha nem tartja eléggé szorosan. A bőrük összeért, a meleg homok a mezítelen talpukhoz tapadt, s ahogy leheveredtek a part menti puha fövenyre, a testük mozdulatai egymáshoz igazodtak.
Bonnie csukott szemmel feküdt a homokban, teste a langyos esti szellőben és Aleandro érintésében fürdött. A tenger halk moraja, a nap utolsó narancsszín sugarai és a férfi közelsége együtt teremtettek egy időtlen pillanatot.
Aleandro ajkai lassan, szinte áhítattal indultak el Bonnie nyakán, megpihenve minden érzékeny ponton, ahol a nő bőre finoman megremegett az érintésre. Lassan csókolta végig kulcscsontját, majd lejjebb haladt – a nő teste minden mozdulatnál egyre inkább megnyílt alatta, mint egy virág, amely régóta vágyott már a fényre és az érintésre.
Bonnie mélyeket lélegzett, a só és virágillat keveredett a bőrére telepedő férfi illatával – fás, meleg, enyhén fűszeres volt, olyan, amibe azonnal bele lehetett feledkezni. Ajkai félig nyitva voltak, s minden lélegzetvétellel érezte: él. Valóban él, teljesen és mélyen, testével, lelkével, minden remegő részével.
Aleandro keze a derekát simította, majd lassan feljebb kúszott, míg ajkai újra meg nem találták a nőét. A csók most már tüzes volt és mély.
A nő teste apró hullámokban mozdult meg, reagálva minden érintésre, minden csókra, mintha maga a tenger válaszolt volna benne. Amikor Aleandro lassan végigcsókolta Bonnie hasát, combját, a nő szinte beleolvadt az éjszakába.
Bonnie teljesen átadta magát – testileg, lelkileg. Oly régóta várt erre az ölelésre, erre a szeretetre, erre az elveszést és megtalálást egyszerre hozó pillanatra. Az érintések nem csupán testet értek – emlékeket gyógyítottak, falakat bontottak le benne.
Amikor végül eggyé váltak, nem volt többé múlt és jövő, csak a most volt: az együtt dobbanó szívek, a forró homok, a csillagok, és a szerelem, amely csendesen, de visszavonhatatlanul végérvényessé vált köztük.
Ahogy egymás karjaiban pihentek a puha homokon, tekintetük még mindig összefonódott. Nem volt szükség szavakra.
Ezután Bonnie csendben vele tartott a férfi tengerre néző házába. A falakat festmények borították – színek és formák táncoltak rajtuk, mintha maga Aleandro lelkének darabjai lennének. A nappaliban vászonillat keveredett a tengeri levegővel.
Az este során vacsorát készítettek együtt – egyszerű, illatos étel került az asztalra: fűszeres hal, friss kenyér és bor. Közben beszélgettek. Az életükről, múltjukról, amelyek kitöltötték őket, mielőtt találkoztak volna.
Aztán újra egymáshoz értek – most már a ház melegében, az ágy puha takarói között. Ez az együttlét már nemcsak vágy volt, hanem bizalom. Minden mozdulatukban ott vibrált a szeretet, a kíváncsiság, a nyugalom és az újra felfedezett szabadság.
A következő hetekben mind testileg, mind lelkileg különös harmóniában telt. Szerelmük érett volt és mély, tele megértéssel, türelemmel és egymás iránti tisztelettel. Közös érdeklődésük még közelebb hozta őket: hosszú, tartalmas beszélgetéseket folytattak, amelyekben újra és újra felfedezték egymást. Bonnie ismét írni kezdett, Aleandro pedig fiatalokat tanított festeni az otthonában.
Egyik nap, amikor Bonnie megérkezett Aleandro házához, egy fiatal fiú lépett ki a ház ajtaján. Ahogy meglátta őt, lába a földbe gyökerezett. Pont itt? A fiú köszönt, majd elment. Bonnie könnyekkel küszködve nézett a fiú után.

2025. március 15., szombat

Végtelen csend



Lelkem csónak, ring a létben,
szél sodor el messzi fényben.
Sorsom hív, egy hangtalan dal,
tenger mélyén titokat hall.
Vágyam szárnyát égnek adom,
álmom partját úgy akarom,
Végtelenben nincsen perc,
csak béke, mely szeretve ölel.

2025. január 25., szombat

Örök Tűz

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Ajkaid ívén a vágy is izzik,
minden érintésed perzsel,
bőröd, mint éjfélkor nyíló virág,
magába von, elrejt,
és én nem akarok többé szabad lenni.

Illatod körém fonódik, vad kísértés,
melyből nem menekülhetek – s nem is akarok.
Vágyam lángja bőrödön táncol, lobban,
ujjaim lassan fel fedeznek titkokat,
mintha a lét legmélyebb dallamát érinteném.

Kíváncsian kutatom pillantásod mélyét,
ott izzik minden,
amit szavakkal soha nem mondhatnánk el.
Minden mozdulatban ott lüktetünk,
s mikor hozzám érsz,
a világ elnémul.

Te vagy az álom,
és én az ébredésed,
a vágy, amely sosem csillapul.
Ölelj! – égjünk el együtt,
mert a szerelem lángja nem alszik,
csak egyre hevesebben éget,
és mi együtt leszünk az örök tűz.

2025. január 24., péntek

A szerelem




Szerelem az, mikor a másik szeme,
titkok kapuja, tüzed örök mezeje.
Mikor minden szava dallam neked,
s érintése láng, mely el nem enged.
Benne lenni olyan, mintha hazatérnél,
ahol nincs idő, nincs félelem – csak fény,
ahol szívdobbanásod egy vallomás,
s az együttlét maga az oldódás.
Két lélek, mikor egymásra talál,
egymásban élve halhatatlanná vál.
Egyetlen érzés, mely az életet tölti,
s a szerelem teljesen átöleli, betölti.
Ezért vágyja minden szív ezt az érzést,
mert benne lüktet a vágy – özönként.
A másik szívének ritmusát ölelni,
meglátni magad benne, és benne elveszni – szeretve elmerülni.
Szerelem az, mikor nincsenek szavak,
a csendben rejlik mi igaz.
Mikor két testben egyetlen lélek él,
s a két világ végleg összeér.
Ezért akarjuk újra, újra megélni,
hogy szeretni tudjunk, és szeretve lenni.
Mert mikor finoman simítjuk egymást,
lelkünk szárnyal, éget az izzó vágy.
Kívánjuk, bár sosem érne véget –
maradni ebben a létben, szerelmes ölelésben,
és örökké ezt érezni:
Szerelmes mámorból soha fel nem ébredni.

2025. január 23., csütörtök

Két szellő

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A tenger partján állok,
hol a hullámok selymes sóhajai
szavak nélkül mesélnek rólad.
A szellő arcomhoz ér,
mintha üzeneted hozná,
lágy érintése szívem reménysége.
Egy álom vagy, mely sosem fakul;
minden hullám feléd sodor,
minden szellő téged idéz,
s én hagyom, hogy magával vigyen
a vágyak végtelenjébe, a jövő rejtelmeibe.
A nap lassan leereszkedik az égen,
s aranyhidat von kettőnk közé,
s én ott várok rád,
hol a fény ölel,
hol a szél már nem ismer távolságot,
és minden sóhaj, csak mi kettőnknek születik.
Ha találkozunk, a tenger lesz a tanúja,
két szellő, mit az éj ölel át,
egy álom megvalósulásának,
hol az idő megáll,
és csak a szerelem létezik.

2025. január 6., hétfő

Múlt könnyei



(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)


Fájdalom ölelt át sok éjjelen,
Vak szerelem volt az életem.
Könnyek hullottak, halkan, némán,
Álmok foszlottak csillagfény-éjszakán.

Szívemen és szememen köd fátyol ült,
Örök ködben léteztem,
Még ha fájt, is szerettem,
Minden lélegzetet miatta vettem.

Becsapott szavak mély sebet hagytak,
Összetört a szívem, mit elragadtak.
Múltam titkai suttogva fájnak,
De már nem rabjai a csalfa vágynak.

Álmomból végül felébredtem,
A hajnal fényében reményt leltem.
Könnyeim már a múlt, tovatűnt,
S a szívem újra fényre gyúlt.


2024. augusztus 9., péntek

Szenvedély




Forró nyári napon Veronika izgatottan készülődött. Első találkozása lesz Ádámmal, akivel hónapok óta vágyakozva beszélgetnek a neten. Mindketten negyven felettiek, és szívük hevesen kalapált. Vajon milyen lesz a valóságban? Tetszeni fog neki? Ezek a kérdések kavarogtak benne. Egy kávézóban találkoztak, Veronika szíve a torkában dobogott. Ádám egy szál fehér rózsával lépett be, szemeik találkoztak, és azonnal izzott köztük a levegő.
– Szia, Veronika! – suttogta Ádám szenvedéllyel teli tekintettel.
– Szia, Ádám! – válaszolta Veronika elakadó lélegzettel.
Ádám közelebb lépett, átadta a rózsát, majd gyengéden megérintette Veronika arcát. A vágy szinte tapintható volt. Ajkaik összeértek, és hosszú, forró csókban forrtak össze. Szavakra nem volt szükség.


2024. július 1., hétfő

Üzenet a szívbe



Vidd el, szél, a felhőkön sebesen,
Vidd el üzenetemet annak a szívébe,
Kinek lelke tavaszi szélként rebben,
Bárhol is él, de keres engem remélve.
Álmodom róla, szívem úgy várja,
Vágyamat már kiküldtem a nagyvilágba,
Hiszen mindenkinek van egy párja,
A boldogság mindenkinek járna.
A lélek tudja, mi kell nekünk,
Ha társ, akkor szerelemmel fűthetünk.
Egy ölelés, egy csók, egy szál virág –
A szívnek nem kell más, csak ezer virág.



2024. június 12., szerda

Útra kelt vágyak



Ülök a parton, hajamat fújja az esti szellő,
Szívemből kiárad a vágy, mint kívánság-hullám,
Fényözön csíkot hagyva maga után,
Elindult a teremtés csodás útján.

A Nap vörösen terül az ég aljára, lassan aludni tér,
A tenger hullámain sugarai csillogva szívemhez érnek.
Apró vízcseppek lágyan érintik arcomat,
Szemeimet becsukva lélegzem be e csodás pillanatokat.

Álmaim, vágyaim útra keltek, és megszülettek;
A homokos parton fekve a csillagokat köszönthetem,
Ragyognak rám, mint ahogy a szívem;
Esti éj s a Hold mosolyogva kacsint.

Emberi létezés csodás percei ezek,
Mi lehetne ennél ezerszer szebb
–kérdem én – e pillanatnyi látványnál?
Semmi – hiszen a nyugalom, harmónia jár át.