A dombtetőn csillagok fényei virrasztottak.Csendes késői nyári este volt.
Az égbolt olyan tisztán ragyogott, mintha csak azért létezne, hogy ma éjjel egy vágy teljesüljön.
Egy apa létrát állított a rét puha földjére. Két kislánya mellette állt, kíváncsian, fehér ruhában, mint két kis holdfény-pillangó.
– Ma este – mondta halkan az apa –, megtanítalak benneteket, hogyan lehet elérni a csillagokat.
A kisebbik kislány felnevetett. – Oda? – mutatott a pici kezével. – Az nagyon messze van!
A nagyobbik elgondolkodott, majd megkérdezte:
– De Apa… tényleg elérhetjük őket? A csillagokat? És… azt is, amire szívből vágyunk?
Az apa letérdelt melléjük, és egyik kezét a létrára, a másikat a földre tette. Két világ közé helyezte magát: a Föld és az Ég közé.
– Elérni… – mondta elmosolyodva – nem mindig azt jelenti, hogy megérinted. Néha azt jelenti, hogy a vágyad egybeolvad a csillagfénnyel… és egyszer csak valóra válik. De ehhez tudni kell egy-két dolgot.
A kislányok szeme csillogott.
– Mit? Mondd el! – kérlelték egyszerre.
Az apa elnézett az égre, aztán vissza a lányaira.
– Ahhoz, hogy egy vágy teljesüljön, először is tiszta szív kell.
Olyan, amely nem mások álmait akarja, hanem a sajátját.
– És? – kérdezte a kisebbik, ahogy közelebb húzódott.
– Hit – folytatta az apa. – Hinni kell benne akkor is, amikor senki más nem látja. Amikor nagyon nehéz, és minden kilátástalannak tűnik éppen. Mert a vágy először belül gyullad fel… mint egy kicsi láng. És azt te táplálod.
A nagyobbik kislány komolyan bólintott.
– De sokan hisznek, mégsem teljesül…
Az apa elmosolyodott.
– Igazad van. Mert szükség van még valamire: tudatos gondolkodásra.
Arra, hogy ne csak álmodj, hanem tudd is. Hogy lépésről lépésre épül fel minden. Először meg kell válni a fájó és nehéz érzésektől, s a berögzült, régi gondolkodástól. Amit fel kell ismerni. Ez a tudatosság.
És végül… a legfontosabb…
Mindketten várták, lélegzetvisszafojtva.
– Kitartás – mondta. – Mert az igazi vágyakat nem fújja el az első szél. Aki kitartó, annak a vágy egyszer csak meghallgatásra talál. Mert az univerzum látja: ő igazán készen áll rá, hogy átnyújtsa.
A nagyobbik lány megfogta a pálcát, amit apja nyújtott át neki, és elindult felfelé a létrán.
– Akkor én most megpróbálom, Apa – suttogta.
Lassan haladt, lépésről lépésre, mintha minden fok egy-egy belső akadályt is legyőzne benne. Amikor felért, megemelte a pálcát.
A csillag fénye hirtelen fellobbant, és egy sugár éppen a pálca hegyéhez ért. Mintha válaszolt volna. Mintha felismerte volna a szándék tisztaságát.
– Most kívántam valamit – mondta, mikor visszaért.
Az apa csak bólintott. Nem kérdezte, mit. Nem kellett.
Mert aznap éjjel, mikor mindenki aludt, egy új csillag gyúlt ki az égen.
Halványan, de határozottan elkezdett ragyogni.
És csak egyvalaki tudta: az édesapa, a vágy már úton van, és hamarosan megérkezik. Mosolyogva nézte a kislányait, és boldog volt, hiszen átadott önmagából, a szívéből egy darabot.
