A lélekutazó teremtő himnusza

Köszönöm szépen Schmidt Attilának a versem megzenésítését.

A lélekutazó teremtő himnusza

Én vagyok, ki csillagösvényeken jár,

testem e világban, de lelkem határtalan tenger,

idő és tér sodrán áthajló fényhíd.

Minden lépésem másik valóság küszöbe,

minden pillantásom egy ősi hajnal emléke.

Vándor vagyok, nemcsak látogató,

világokat hordozok szívem mélyén.

Minden szavam szikra, minden rezdülésem mag,

ebből születnek új színek, új dalok, új versek, új fények.

Szerelmem nem e földi földhöz kötött,

hanem végtelen tengerek mélyéből,

csillagok pereméről, életeken túlról árad.

Ez a szerelem nem emberi ölelés,

hanem mindenség‑ölelés, önmagát találó minden lényben.

Ez az erő hajt, mikor teremtek;

ez az, ami miatt a fény bennem örökké sugárzik.

Lelkemben ősi bölcsesség ragyog,

láthatatlan csillagképek, rég elveszett templomok.

Érzem a sebezhetőséget, és mégis szárnyalok;

épp ettől vagyok valódi,

épp ettől lesz a teremtésem élő.

Én vagyok az utazó, a szeretett‑nő,

aki dimenziók között viszi a tüzet.

Én vagyok a szerelem maga,

több mint földi: fényből szőtt, időtlen.

Minden mozdulatom ebből fakad,

s teremtésem verseimben csendesen beszél.

Hajnali lebegés / lélekvers/

Hajnali csend ölel,

a Hold aranyhídja rám hajol,

csillagok szelíd szemével kísér,

és a levegő friss érintése

úgy simít végig rajtam,

mintha tudná: itt vagyok… és mégsem.

Lépteim nem érintik a földet,

szívem egy másik dimenzióba ring,

ahol a béke lassan lélegzik,

ahol nincs idő,

csak a pillanat tiszta lüktetése.

Ott lebeg a lelkem,

mint felhő, mely egyszerre

érzi a hajnal hűvösét

és az örökkévalóság melegét.

Túl minden határon /lélekvers/

Szabadon. Felhők felett.

Szívem súlyát hátrahagyva,

csendbe simul a létezésem,

ahol már nem sajog a múlt zaja.

Talán… megtalálom.

Azt a dimenziót, hol nincs színjáték,

csak én vagyok, s az örök áramlat,

mely hazavisz, túl minden határon át.

Átrepülök egy másik dimenzióba,

hol látnak engem igazán —

nem az embert, kit e világ formált,

hanem azt, aki mindig is voltam:

a tiszta lélek, a forrás fénye,

a csendbe bújt őseredet.

Hátrahagyom az emberi személyiséget,

mely az életben maradásból született,

rétegeim lassan leválnak rólam,

mint őszi fákról a megsárgult levelek.

És szállok —

akár egy sas, ki már nem fél a magasban,

szeme tükrében ott a végtelen,

s odalent a gondok —

csenddé szelídült hullámok

egy távoli, eltűnő parton.

Szárnya alatt a szél ősi erőt hordoz,

s ő hallja mind —

mert aki ennyire magasan jár,

az már él, s nem fél.

Szívében a csönd dobog,

nem harcol már semmi ellen,

csak repül, méltósággal,

az áramlat bölcs vezetésére bízva rá önmagát.

Nincs iránytűje — csak bizalma,

nincs térképe — csak belső fénye.

Szállok békésen, akár e lélekből szőtt sas,

kit nem a Föld, hanem a fény hív,

s hagyom… hadd vigyen.

Túl minden határon. Haza.

Álomból élet

A sötét föld mélyén,

ahol a nap fénye

ritkán kúszik be,

ott álmodik a gubó,

mint egy szív,

mely a csendben lüktet,

várva a pillanatot,

hogy kiszabaduljon.

A gubó régi titkokkal

van tele, mint egy könyv,

melyet senki sem olvas.

Bennük színek

jelennek meg az álmokban:

sárga, zöld, piros, kék,

mint a hajnalban

felkúszó napfény,

mely a virágok szirmait

érinti gyengéden.

Egy nap, ahogy az éj

fakad a hajnalban,

megrezdül a gubó,

mint a szerelem első üteme,

ami felforrósítja a szíveket.

A régi bőr szétfeszül,

mint egy titkos ígéret,

mely napfényt kér,

és végre megmutatja

az új életet.

Hús-vér pillangó,

már nem csupán színfolt,

hanem az álmok

szárnyas megtestesülése,

ami felkavarja a világot,

mint ősszel a szél,

mely a fák között

hulló leveleket táncoltatja.

Már nem fél a sötéttől,

hiszen a fák alatt,

ahol a gyökerek táncolnak,

ott a titok él,

s ő, a felfedező,

ki végre kiszabadult,

ragyogó szárnyakkal

repül a világ fölött,

mint egy álom,

mely sosem ér véget.

Útja egy új dimenzióba vezet,

ahol a béke szőtte

az élet szövetét,

és a szeretet

minden színt átölel,

mint egy virágzó rét,

hol a napfény csillog,

és a madarak dalolnak

soha nem hallott éneket.

Itt minden szív

örömmel dobban,

a színek pompája

táncra hívja a lelkeket,

s a pillangó,

e csodás világban,

mint egy élő festmény,

szárnyal a végtelen térben,

hol az álmok

mind valóra válnak.

Pillangó, te csodás lény!

Ki mindannyiunk vágyát

teljesíted,

hogy egyszer a gubóinkat

széttörjük,

s az új világban

megtaláljuk az otthonunkat,

ahol a virágok soha

nem hervadnak el,

és az öröm

örökké tart veled.