a Hold aranyhídja rám hajol,
csillagok szelíd szemével kísér,
és a levegő friss érintése
úgy simít végig rajtam,
mintha tudná: itt vagyok… és mégsem.
Lépteim nem érintik a földet,
szívem egy másik dimenzióba ring,
ahol a béke lassan lélegzik,
ahol nincs idő,
csak a pillanat tiszta lüktetése.
Ott lebeg a lelkem,
mint felhő, mely egyszerre
érzi a hajnal hűvösét
és az örökkévalóság melegét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése