A lélekutazó teremtő himnusza

Köszönöm szépen Schmidt Attilának a versem megzenésítését.

Tücsök-párna

A rét szélén, a csillagfény alatt egy tücsök puha mohapárnára hajtotta a fejét. A párna illatos volt, harmatcseppek ragyogtak rajta, mintha apró gyémántok szóródtak volna szét.

– De finom ez a párna, mintha felhőn aludnék! – sóhajtott álmosan és boldogan a tücsök.

A szél lágyan felelt:

– Én ringatom álmodat, csak csukd be a szemed.

– És én éneklek altató dalt hozzá – ciripelte a barátja.

– Akkor biztosan szép nyugtató álmom lesz – mosolygott a tücsök.

– Olyan szép, hogy még a hajnalnak is nagyon fog tetszeni – kuncogott a másik tücsök.

– Szebb, mint a hajnal fénye – suttogta halkan a szél, s a csillagok együtt kórusként ragyogtak felettük.

A gyertya fénye

/A képet mesterséges intelligencia készítette /

A tél vastag, fehér takarót terített a kis falu fölé. A házak ablakai mögött meleg fények pislákoltak, az utcákon lassú léptekkel sétálgattak az emberek, és mindenki tudta, hogy egy különleges este közeleg: karácsony.

A falu szélén, a fenyőfák között, egy kis ház állt, amely egyetlen embernek adott otthont. Anna, a magányos nő, aki évről évre egyedül töltötte az ünnepeket. Fiatal korában egy boldog család tagja volt, de a sors kegyetlen folytán a férje és gyermekei egy balesetben örökre elhagyták őt. Azóta minden évben ugyanabban a magányos fájdalomban élte le az ünnepeket, hiszen nem tudott mit kezdeni a fájdalommal és az ürességgel.

Idén karácsonykor azonban valami más történt. Anna úgy érezte, mintha valami titkos erő hívogatná, hogy ne zárkózzon be teljesen a világtól. Valahogy olyan érzése volt, mintha a szeretet egy másik formában, más módon próbálna elérni hozzá. Reggel, miután felébredt, egy papírdarabka volt az ajtó elé téve, egy kézzel írt üzenettel:

„Ne feledd, a szeretet mindig ott van, ahol a szívek nyitottak.”

Anna elmosolyodott, de az üzenet mégis furcsa szomorúságot ébresztett benne. Miért éppen most? Miért most? De elhatározta, hogy nem hagyja figyelmen kívül ezt az apró jelet, és elindult, hogy megnézze a falu ünnepi készülődéseit.

A falu központjába érve a templom környékén gyülekező embereket látta, ahogy díszítenek, énekelnek, és mindenki mosolygott. A téren fenyőfa gyönyörűen ki volt díszítve, a gyerekek boldogan futkároztak körülötte. Anna megállt, és csodálkozva nézte őket, mikor egy ismerős hang szólította meg:

— Anna! Miért nem jössz el velünk az éjféli misére?

Az ismerős hang egy öregasszonytól jött, aki mindig segített neki, amikor szüksége volt valamire. Anna kicsit habozott, de végül úgy döntött, hogy elmegy. Talán most, talán ezen az estén valami más történhet.

A templom csendes, megnyugtató légkörében Anna leült, és az emberek körülötte mind mosolyogtak. A szívek itt, a templomban valahogy egymásra találtak. A pap imája, az éneklő hívek hangja, a gyertyák fénye mind-mind egy hatalmas, szeretettel teli ölelést alkotott.

Amikor elérkezett az este csúcspontja, a pap azt mondta:

— Ma este, mi a szeretet fényét gyújtjuk meg. A karácsony nemcsak a családról szól, hanem arról is, hogy mindenki, aki tiszta szívvel közeledik a másikhoz, megtalálja azt a fényt, amit keres.

Anna szemei megteltek könnyekkel, de nem a fájdalom, hanem az érzelmek áramlása miatt. A templom egyetlen nagy közösséggé vált, amelyben mindenki ott volt egymás számára, ahol a szeretet nem ismer határokat.

Ahogy az éjféli mise véget ért, és az emberek szétszéledtek, Anna nem indult haza. Inkább megállt a templom udvarán, és az éjszakai égboltra nézett. A csillagok fényesen ragyogtak, és egyetlen gondolat öntötte el a szívét: „A szeretet mindig ott van, csak meg kell engednünk, hogy megtaláljon.”

Ekkor hirtelen egy apró kéz érintette meg a vállát. Anna megfordult, és egy kislány állt ott, kezében egy kis kosár, benne egy gyertyával.

— Ez a gyertya önnek szól, hogy emlékezzen rá, hogy soha nem lesz egyedül, ha a szeretetet a szívében hordja.

Anna megölelte a kislányt, és úgy érezte, mintha egy darab a múltjából tért volna vissza. Az éjszaka csendjében, a fenyőfák között, a karácsony valódi fénye ragyogott fel benne. A szeretet mindig ott volt, csak ő maga zárkózott el előle.

Az este végén Anna hazaindult, de most már nem érezte magát magányosnak. A szíve megtelt azzal a szeretettel, amit mások ajándékoztak neki, és tudta, hogy a karácsony valódi lényege nem más, mint hogy a szívünk képes megnyílni mások felé, és így válhatunk mi is részeseivé a szeretet határtalan áramlásának.

Karácsonyi Emlék

Piciként imádtam a hóesést,

Fenyőillat szállt, a hideg estén,

Csillag fénye táncot járt az éjben,

Karácsonyi lázban égett lényem.

Körbe álltuk a szép karácsonyfát,

Énekeltük, lágy dalok dallamát,

Szívem boldogan, oly gyorsan dobbant,

Karácsonykor, olyan boldog voltam.

Csillagszórók fényes szikrát szórtak,

Illatukkal mindent átitattak,

Arcom boldogságtól pirult éppen,

Szenteste, szeretettel szívemben.

Ajándékot bontottam örömmel,

Szerénység volt, tiszta szeretettel,

Gyermeki hit örökre bennem él,

Karácsonykor újból él az emlék.

Angyalok

 

Kezemben ecsettel,

Szívemben örömmel,

Festem az angyalt,

Finom vonalakkal.

Keverem a színeket,

Lelkesen, légiesen,

A külvilág eltűnik,

Semmi más nem létezik.

Érzem az angyalokat,

Sugárzó alakjukat,

Áradó mivoltukat,

Segítő szándékukat.

Hallom énekelnek,

Finom dallamot,

Angyali lanton,

Mennyei hangon.

Ha tehetném

 

Ha tehetném elrepülnék,

Az angyalok közé leülnék,

Hallgatnám csodás éneküket,

Azt, mit emberek szívébe énekelnek.

Ha tehetném elrepülnék,

Az angyalok közé leülnék,

A felhők között velük énekelnék,

Lehet, soha vissza nem térnék.

Ha tehetném elrepülnék,

Az angyalok közé leülnék,

A békét szívembe helyeznék,

Angyalként tovább léteznék.

Álmomban szerettek

Álmomban szerettek,

Nekem énekeltek,

Táncra is felkértek,

Szívembe figyeltek.

Öleltek szorosan,

Csodáltak kócosan,

Illatoztak óvatosan,

Kényeztettek finoman.

Szavakkal hódítottak,

Rózsával csábítottak,

Szerelmesen udvaroltak,

Szívembe behódoltak.

Csodaszép madárka

 

Repül a csodaszép madárka,

Két pici szárnyát kitárva

Felhők között, szelek szárnyán

csak repül, csak repül.

Felhők habját súrolva,

Szelek szárnyán suhanva,

Patakoknak, fáknak a mindenségnek dalolja a sok szépséget?

Ha eljő az éjszaka, és

felragyog a csillagok hada,

Ő akkor is énekel szüntelen,

Szép dalát a szellő viszi,

viszi sebesen a végtelenbe, a világmindenségbe.

Dalol, énekel gyönyörű dallamot,

mely megérint Földet és csillagot,

A nyitott emberi szíveket megtölti tisztasággal, békével,

lelket simogató mennyei zenével.