Szabadon. Felhők felett.
Szívem súlyát hátrahagyva,
csendbe simul a létezésem,
ahol már nem sajog a múlt zaja.
Talán… megtalálom.
Azt a dimenziót, hol nincs színjáték,
csak én vagyok, s az örök áramlat,
mely hazavisz, túl minden határon át.
Átrepülök egy másik dimenzióba,
hol látnak engem igazán —
nem az embert, kit e világ formált,
hanem azt, aki mindig is voltam:
a tiszta lélek, a forrás fénye,
a csendbe bújt őseredet.
Hátrahagyom az emberi személyiséget,
mely az életben maradásból született,
rétegeim lassan leválnak rólam,
mint őszi fákról a megsárgult levelek.
És szállok —
akár egy sas, ki már nem fél a magasban,
szeme tükrében ott a végtelen,
s odalent a gondok —
csenddé szelídült hullámok
egy távoli, eltűnő parton.
Szárnya alatt a szél ősi erőt hordoz,
s ő hallja mind —
mert aki ennyire magasan jár,
az már él, s nem fél.
Szívében a csönd dobog,
nem harcol már semmi ellen,
csak repül, méltósággal,
az áramlat bölcs vezetésére bízva rá önmagát.
Nincs iránytűje — csak bizalma,
nincs térképe — csak belső fénye.
Szállok békésen, akár e lélekből szőtt sas,
kit nem a Föld, hanem a fény hív,
s hagyom… hadd vigyen.
Túl minden határon. Haza.
