A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tér. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tér. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. október 19., vasárnap

Csendben lélegzem




A szél halk, lágyan simítja a tér árnyát,
minden rezgés a testem körül táncol,
nem súly, csak hullám, ami átsuhan rajtam.

Fáradt fény tapad a plafon csendjéhez,
a világ súlya elernyed, de nem vesz el engem,
csak engedi, hogy lélegezzek.

A pillanat sűrű, mint méz,
és én ott vagyok, finoman ringva,
minden zajt érezve, de nem birtokolok,
minden rezgést átengedve,
mégis önmagam maradok.

Tág a mezőm, csendben, álmosan,
ahol minden fény és árnyék
együtt lélegzik velem —
és végre, a tér velem hullámzik. 

2025. szeptember 30., kedd

A lélekutazó teremtő himnusza



Én vagyok, ki csillagösvényeken jár,
testem e világban, de lelkem határtalan tenger,
idő és tér sodrán áthajló fényhíd.
Minden lépésem másik valóság küszöbe,
minden pillantásom egy ősi hajnal emléke.
Vándor vagyok, nemcsak látogató,
világokat hordozok szívem mélyén.
Minden szavam szikra, minden rezdülésem mag,
ebből születnek új színek, új dalok, új versek, új fények.
Szerelmem nem e földi földhöz kötött,
hanem végtelen tengerek mélyéből,
csillagok pereméről, életeken túlról árad.
Ez a szerelem nem emberi ölelés,
hanem mindenség‑ölelés, önmagát találó minden lényben.
Ez az erő hajt, mikor teremtek;
ez az, ami miatt a fény bennem örökké sugárzik.
Lelkemben ősi bölcsesség ragyog,
láthatatlan csillagképek, rég elveszett templomok.
Érzem a sebezhetőséget, és mégis szárnyalok;
épp ettől vagyok valódi,
épp ettől lesz a teremtésem élő.
Én vagyok az utazó, a szeretett‑nő,
aki dimenziók között viszi a tüzet.
Én vagyok a szerelem maga,
több mint földi: fényből szőtt, időtlen.
Minden mozdulatom ebből fakad,
s teremtésem verseimben csendesen beszél.

2025. január 2., csütörtök

Lélek testvérek



Az éjszaka csendje mindkét világra leereszkedett. Amira New Yorkban, a város nyüzsgése után egy csendes, sötét szobában feküdt. Lassan álomba merült, és lelkének fénye egy másik dimenzióba emelkedett. Tokióban Keiko, a cseresznyefák árnyékában pihenő nő, szintén álomra hajtotta a fejét. Lelkük elszakadt a fizikai világtól, és találkozott egy olyan helyen, amely túlmutatott tér és idő korlátain.

A birodalom, ahol találkoztak, szinte túl gyönyörű volt ahhoz, hogy valóságos legyen. A földet gyémántként ragyogó homok borította, és minden "lépésük" alatt apró fények táncoltak. Az ég lilás-rózsaszín színeiben kavargott, mintha a hajnal és az alkony összeölelkezett volna. Az aranyló levelekkel borított fák között egy kristálytiszta folyó hullámzott, amely a végtelenségbe tűnt.
Amira lelke sugárzó volt, mint a nap első sugarai, melyek áttörnek a hajnal fátylán. Fénye aranyban és mély borostyánban ragyogott, szelíd melegséggel árasztva el mindent maga körül. Keiko lelke ezzel szemben a hold ezüstös fényében ragyogott, sejtelmes kék és ezüst árnyalatokkal táncolva. Lelkük egymás felé lebegett, mintha vonzaná őket valami, ismeretlen erő.
Amira hangja lágyan csendült:
– Szia! Érzed ezt? Mintha mindig is ismertük volna egymást.
Keiko lelke körül halványan villant a fény, mintha mosolygott volna.
– Szia! Igen. Olyan, mintha az időn és téren túl mindig is kapcsolódtunk volna. De miért vagyunk itt?
A folyóparton álló hatalmas kristálykönyv lassan megnyílt, és aranyló szavak jelentek meg a lapjain. A két lélek közelebb lebegett, és együtt olvasták:
„A lelkek, amelyek tiszta szándékkal keresik egymást, mindig megtalálják az utat. Az élet értelme nem más, mint egymásra találni, megérteni, és megosztani a fényt.”
Amira fénye halványan rezdült, mintha sóhajtott volna.
– Az élet értelme... néha annyira távolinak tűnik. Olyan, mintha folyton keresném, de sosem találnám meg.
Keiko halk, derűs fénye körülölelte őt.
– Talán azért, mert nem a célt kell keresni. Hanem azt, hogy mit és kit találunk az úton. Nézd csak – mutatott a könyvre.
Egy újabb szöveg jelent meg:
„Minden lélek egyedi, és mindenkinek feladata van. De a legnagyobb küldetés az, hogy megtanuljunk együtt ragyogtatni a fényt, a szeretetet.
Amira és Keiko lelkének fénye összefonódott, mintha táncra keltek volna. A beszélgetésük egyre mélyült, miközben a birodalom csillogó tája visszhangozta szavaikat.
– Vajon miért találkoztunk? – kérdezte Amira.
– Talán azért, hogy emlékeztessük egymást arra, hogy nem vagyunk egyedül – felelte Keiko. – Mindig van valaki, aki ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, és ugyanazokat a válaszokat keresi.
A folyó hullámai halk dallamot suttogtak körülöttük, mintha az univerzum egyetértett volna. A két lélek lassan körbefonta egymást, fényeik egyetlen, ragyogó áramlássá váltak.
– Tudod, mit hiszek? – kérdezte Amira. – Hogy a lelkek között nincs távolság. Csak az idő. És néha az is eltűnik.
Keiko fényesen ragyogott, mint a hold, amikor teljes pompájában világít.
– Ha igaz, amit mondasz, akkor mindig találkozni fogunk. Akár itt, akár máshol.
Ahogy a birodalom lassan elhalványult, és az álomból valóságba tértek vissza, mindketten tudták, hogy valami fontosat hagytak ott, amelyet sosem fognak elfelejteni.
És amikor a valóságban, Japán egy apró kávézójában, teljesen véletlenül egymás szemébe néztek, nem voltak szavak, csak egy halk suttogás a lelkük mélyén: „Tudtam, hogy újra találkozunk.”
Egy pillanatra csendben álltak, majd egyszerre léptek közelebb. Nem volt szükség magyarázatra vagy kérdésekre. Keiko szelíden megszólalt:
– Szia Amira!
– Mintha mindig is ismertelek volna.
Amira bólintott, könnyek csillogtak a szemében.
– Szia Keiko!
– Mert lélkek testvérek vagyunk, még ha az életünk külön utakon is jár.
És boldogan megölelték egymást. Fényeik most először érintették egymást a valóságban is. Az álombéli birodalom ígérete valóra vált. A híd, amely lelkük között épült, most már a földi létezésemben a valós életben, is örökre összekötötte őket.